Október derekán minden évben megszaporodnak a magyar–lengyel barátsággal kapcsolatos hírek, és ez természetesen az 1956-os forradalom eseményeinek köszönhető. Miközben a nyugati hatalmak sunyin kihátráltak a magyar ügy mögül, addig a lengyelek már az első percben a segítségünkre siettek, véradással, karitatív gyűjtőakciókkal, lelkesítő irodalmi művekkel – a szolidaritás számtalan tanújelével. Ez hatvan esztendő elteltével sem változott, a lengyel társadalom ma is emlékszik a pesti srácok hősiességére. Például múlt szombaton Varsóban fontos focirangadót rendeztek: a Legia Warszawa 2:1 arányban legyőzte a Lech Poznan csapatát. A mérkőzésen mindkét együttes szurkolótábora megemlékezett a magyar forradalomról. A varsói drukkerek a központi lelátójuk peremére hatalmas feliratot feszítettek ki, magyar nyelvű felirattal: NEMZETEK BARÁTSÁGA. A poznani szurkolók szektorában pedig óriási vászon hirdette szintén magyarul: TISZTELGÜNK AZ 56-OS HŐSÖK ELŐTT. Jó néhány lengyel drukker pedig Magyarország feliratú sálat tartott a magasba. Úgy gondolom, példaértékű, ahogy a lengyelek ápolják a két nemzet összetartozását.

Nemzeti ünnepünk alkalmából hazánkba látogatott Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök, és részt vett a Kossuth téri központi állami ünnepségen. Mi több, beszédet is mondott. Amikor a mikrofonhoz lépett, a hallgatóság lelkesen skandálta a nevét. Ő pedig figyelmességből magyarul kezdte a mondandóját, bájos akcentussal: „Lengyel–magyar barátságot! Jólétet és szabadságot!” Ezt követően persze lengyelre váltott. A saját nemzetéről azt mondta, hogy 1956-ban, a poznani munkásfelkelés heteiben ők is szabadságot akartak, és szerették volna visszakapni mindazt, amit elrabolt tőlük a kommunizmus. Elegük volt a kizsákmányolásból, az üldözésből, a hazafiak bebörtönzéséből, a közélet elfojtásából. Majd e szavakkal folytatta: „Ám a magyarok ennél is többet tettek: szembementek az oroszokkal, akik Magyarországra küldték a tankjaikat, hogy elfojtsák a szabadságvágyat.” Beszéde végén felemelte hangját, szinte kiáltotta a legfontosabb üzenetet: „Számíthattok ránk! Együtt visszük be Európába keresztény hagyományainkat. Nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk szabadságunkat! Isten áldja meg a lengyeleket és a magyarokat!” Mindeközben a tömeg hátsó részében folyamatosan fütyültek, sípoltak a balliberális provokátorok. Nem használom a „tüntetők” szót, mert ők nem tüntettek, hanem szándékosan romboltak, zavartak, provokáltak. Bicskanyitogató módon meggyalázták az ünnepet – az pedig, hogy a Gulág poklát megjárt bencés szerzetest, a kilencvenkilenc éves Olofsson Placidot kifütyülték, egyszerűen minősíthetetlen. Az ő kifütyülésére nincs mentség, nincs pardon.

Valóban, a balliberális demokrácia nevében sípolók, az elvakult Orbán-gyűlölők nem tudták, mit cselekszenek, és ostobaságukra nincs magyarázat. Ott állt közöttük egy rutinos provokátor, a történész Ungváry Krisztián is. A tudósítások szerint a szeme mellett volt egy vérző seb, mert valakitől kapott egy maflást. Ezen cseppet sem csodálkozom. Vannak emberek, akik esetében nem értjük, miért csak most csapta őket valaki pofán. Miért nem sokkal hamarabb, már évekkel ezelőtt? Hiszen tevékenységük, megnyilvánulásaik alapján igazán rászolgáltak. És ezt nem én állítom, hanem a környezetemben élők, az úgynevezett közvélemény. Amikor két évvel ezelőtt az egyik írótáborban az egyik ismert írót – mellesleg alantas módon, hátulról támadva – leütötték, súlyos sérülést okozva neki, ismerőseim önkéntelen reakciója az volt: „Csak most? Az a csoda, hogy ez nem jóval korábban történt meg vele.” Aligha véletlen, hogy senki nem lepődött meg azon a pofonon. Vannak emberek, akik magatartásukkal, stílusukkal erőszakot váltanak ki a környezetükből. Ungváry is ilyen figura. Az évek során egyetlen esetben szorítottam a sikeréért: amikor néhány esztendeje híre jött, hogy Erdő Péter hetvenes és nyolcvanas évekbeli aktái után kutakodik az irattárakban. Bevallom, azt azért élveztem volna, ha előkerít néhány beszédes dokumentumot… De sajnos nem járt sikerrel, a vonatkozó aktákat egy ismeretlen kéz kiemelte a nyilvántartásból – sejthető, hogy a dosszié bekerült valakinek az asztalfiókjába, netán egy széfbe, ahonnan alkalmasint még előbukkanhat.

Néhány sorral följebb azt írtam, Ungváry rutinos provokátor. Ezt egy alkalommal személyesen is tapasztaltam. Körülbelül tíz éve történt, hogy egy budai ügyvéd lakásán Lyukasórát játszottunk – vagyis a tévéműsor mintájára irodalmi feladványokkal szórakoztattuk egymást. Akkortájt minden hónapban összegyűltünk az ügyvéd vendégeiként, családias körünk tizenöt-húsz emberből állt. Egy alkalommal meglepetésünkre Ungváry is megjelent, bármiféle előzmény nélkül. Békésen folyt a játék, Arany János-, Kosztolányi- és egyéb idézetekkel leptük meg egymást, valaki bravúrosan beazonosított egy kevéssé ismert Pilinszky-verset. Majd Ungváry került sorra, ő rukkolhatott elő a feladványával. Ám eltért a játékszabálytól, nem adott lehetőséget a szerző kitalálására: közölte, hogy Spiró György ismert versét akarja elénk tárni. Ez a vers valójában nem ismert, hanem hírhedt, botrányos. A Kossuth-díjas nagyság 1984-ben írta, Jönnek címmel, és e szavakkal indul: „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból”. A záró sora pedig: „nemcsak a szemetek tudnak magyarul.” A vers felolvasása után Ungváry felszólított minket, kommentáljuk ezt a verset, botrányosnak találjuk-e, és fejtsük ki, szerintünk gerjeszti-e az antiszemitizmust. Vagyis egy szépirodalmi célú, baráti együttlétből politikai vitaműsort akart csinálni. Szerencsére voltunk annyira bölcsek, hogy Ungváry felkérésének nem tettünk eleget, és nem kezdtünk el zsidózni. Visszafogottan, esztétikai alapon elemezgettük a verset. Amikor látta, hogy nem uszulunk kellőképpen, Ungváry felállt, és valami elfoglaltságra hivatkozva faképnél hagyott minket.

Múlt pénteken a lengyel parlament alsóháza, a szejm határozatban elutasította a kötelező kvótarendszert is tartalmazó uniós tervezetet. A lengyel állásfoglalás szerint a kvótarendszer összeférhetetlen az Európai Unió egyik legfontosabb elvével, a szubszidiaritással – vagyis azzal, hogy a döntéseknek a lehető legalacsonyabb szinteken kell megszületniük, nemzeti vagy helyi szinten. A 460 tagú alsóházban 431 képviselő vett részt a szavazáson. 430-an voksoltak igennel, egy ember tartózkodott, és senki sem szavazott nemmel. Ezt nevezik összefogásnak. Irigylésre méltó, hogy a lengyel politikum képes ilyen egységesen fellépni az egész nemzetet érintő kérdésekben. Talán egy szép napon a magyarság is felnő erre a szintre.