A jéghegy csúcsa, és ami alatta van

2016. november 29. kedd, 19:07 Kiss István Béla
Nyomtatás

Alighanem egyetérthetünk a vélt vagy valós (netán színlelt) puccsot politikai ellenfeleivel való brutális leszámolásra felhasználó ankarai vezetés ellenzékével abban, hogy aki szabad választással került be politikusként a közéletbe, az másképpen, mint szabad választások útján, ne is kerülhessen ki belőle. Sajnos ezt némelyik hazai ellenzéki törpepárt törpe elitje nem így gondolja, és kijelenti, hogy erőszakkal, puccsal, „forradalom”, illetve polgárháború útján is meg kell dönteni a „despotikus” Orbán kormányt. Bármennyire periférikus jelenségnek látszik az ilyen handabandázás, jogosan háborodik fel rajta minden olyan magyar állampolgár, aki a szabad választásokat mint a valódi demokrácia (egyik) legfontosabb ismérvét nem akarja vérrel, erőszakkal, önkénnyel felváltani. Kívánatos is, hogy ebbeli meggyőződésünknek minél többen hangot adjunk, mint ahogy ezt Somogyi János is tette az egyik kormányhoz közel álló lapban, rámutatva arra, hogy az ilyen fajta alkotmányellenes fellépésnek akár büntetőjogi következményei is lehetnek, sőt kívánatos volna, hogy legyenek is.

Azért is nem mehetünk el szó nélkül az ilyen megnyilvánulások mellett, mert félő, hogy csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Az a posztkommunista ellenzék, amelyik kommunista korában megszokta, hogy nem alakulhat a történelem az ő hatalma nélkül (nem is bocsátotta meg azt a hatvan évvel ezelőtti két hetet, amikor mégsem erről szóltak az események, és nem véletlenül működtette utána a történelem egyik legbrutálisabb, legaljasabb megtorló gépezetét, amelyért máig sem vontak felelősségre senkit), rendkívüli mértékben frusztrált és gyűlölködő. Részben amiatt, hogy immár lassan hetedik éve nem ő kormányoz, de leginkább amiatt, hogy egyre fogy a reménye egy szabad, demokratikus választások útján történő hatalomátvételre. Ebből persze az következik számukra, hogy ezek nem is olyan fontosak, illetve nem is feltétlenül tartoznak hozzá az „igazi” demokráciához, amely az ő regnálásuk nélkül nem is lehet igazi.

Nevetséges és szánalmas volna ez a „problémamegközelítés”, ha régi jó bolsevik szokás szerint nem keresnék és találnák meg (mert aki keres, az talál) elképzeléseikhez egy nagyhatalom nagy hatalmú támogatóit, azokat, akik eddig is biztosították számukra, hogy megőrizzék politikai elit mivoltukat, és ne úgy végezzék, mint ikertestvérük, a 20. század másik totalitárius diktatúrája. Az már csak hab a tortán, hogy ezek a pártfogók éppen abból a szuperhatalomból valók, amelyet kommunista korukban az úgynevezett hidegháború idején az imperializmus legfőbb képviselőjének és halálos ellenségüknek kiáltottak ki. Ahogy ennek a (most még vezető státusú) szuperhatalomnak az egyik magas rangú katonai vezetője nem minden cinizmus nélkül kijelentette: „rossz a lelkiismeretük és gazsulálnak nekünk, bolondok volnánk ezt a lehetőséget nem kihasználni”. Kollaboráns elitre ugyanis minden gyarmatosítónak szüksége van, miért ne vállalnák az elvtársak utódai, a posztelvtársak másodszor is ezt a dicsőséges történelmi szerepet?

Többen emlékszünk még 2012-ből Charles Gati professzor ötös számú forgatókönyvére (a Magyar Idők november 2-ai száma is visszaidézi), amelynek értelmében, ha másképp nem megy, a polgárháborútól sem szabd visszariadni az Orbán kormány megdöntése érdekében. (Más kérdés, hogy egy valóságos polgárháborútól az itteni kardcsörtetők olyannyira megriadnának, hogy amint ezt a kormányközeli sajtóból valaki találóan megjegyezte, meg sem állnának Brüsszelig, mert nyilván nincs szándékuk a saját bőrüket vásárra vinni, márpedig a polgárháború akkor polgárháború, ha legalábbis egy darabig kétesélyes.) Érdemes valóban újra meg újra odafigyelnünk rá, miképp is fogalmazódott meg ez az üzenet, milyen esetben léphet életbe ez a hírhedt ötös számú forgatókönyv. Vagyis akkor, „ha a kormány nemcsak kaotikus gazdasági lépéseivel veszíti el a nép többségének bizalmát, de a választók rájönnek, hogy a szuverenitásról ismételt politikai szónoklatok tartalma a 21. században üres fogás.” Tehát arról, hogy „a nép többsége” megvilágosodott, és nem bízik már a kormányban, ami alapvetően egy szabad választások útján történő kormánybuktatást tesz lehetővé, ne a nép tehessen tanúbizonyságot, hanem a professzor úr és hozzá hasonló jóakaróink, akik polgárháborús viszonyokkal is megkímélnének minket attól, hogy kivárjuk a választási ciklus végét, hiszen addigra rég elemészt bennünket ez a diktatórikus és despotikus Orbán rezsim!

E sorok írója néhány éve még megnyugtató választ kapott aggodalmaira egy konferencián Nógrádi György biztonságpolitikai szakértőtől, hogy Gati professzor urat saját hazájában, szűkebb és tágabb környezetében sem veszi komolyan senki. Ilyen primitíven átlátszó, több önellentmondást hordozó érveléssel erre nem is számíthat. De vajon így maradt volna-e ez akkor is, ha Clintonné asszony lett volna Amerika új elnöke, akivel az Orbán kormányt és a neki kétharmados többséget biztosító magyar szavazókat olyannyira kedvelő hajdani hazánkfia (egyébként a spekuláns Soros Gyuri bácsival karöltve) köztudottan jó kapcsolatokat ápol? Nem, mintha Clintonné személyén sokkal több múlna, mint amennyi egy kesztyűbábon. (Trump épp azért verte ki a biztosítékot az ellentábor bizonyos köreiben, mert szuverén személyiség!) De ami az érvelés „meggyőző” mivoltát illeti, nem volt az még olyan régen, hogy „népi” demokráciának nevezték a kommunista diktatúrát, és a többség kisebbség feletti uralmának egy törpe kisebbség önkényét, tobzódását, garázdálkodását. Szóval láttunk mi már karón varnyút, meg éjjeli őrt nappal meghalni.

Nem akarunk többet látni! Elég volt! Hatvan éve, ’56-ban bebizonyítottuk, hogy nemzeti függetlenségünk, szuverenitásunk érdekében képesek vagyunk áldozatokat hozni is. Talán nem mindenki felejtette ezt el azok közül sem, akik úgy tűnik, sokallják ezt az alig több mint negyed századot, amióta szabadon élünk. De ha a legtekintélyesebb támogatóiknak otthont adó szuperhatalomban valóban új szelek fújdogálnak, akkor már hiába sokallják!

 

Kiss István Béla