Forradalmunk hatvanadik évfordulójának tiszteletére ezekben a hetekben Lengyelország különböző településein is tartanak ünnepségeket. Most, hogy e sorokat írom, vagyis november 29-én délben, a sziléziai Opole város központjában ülök, az Odera folyó partján, és hallom, hogyan muzsikál a katonazenekar kint az utcán: a szálloda előtti sétányon 1956-os emlékoszlopot fognak leleplezni egy órán belül. Székesfehérvár polgármestere, Cser-Palkovics András is jelen van és ünnepi beszédet mond, mivel Fehérvár Opole egyik testvértelepülése. Egy másik ünnepséget múlt hétvégén Varsóban tartottak, az egyetem magyar tanszékén. Többek között a Lengyel Írók Egyesületének elnöke, Sergiusz Sterna-Wachowiak is beszédet mondott. Felszólalásának szövegét elkértem tőle, és éjszakai műszakban magyarra fordítottam, hogy Önökkel is megoszthassam. Az alábbiakban tehát ennek az ünnepi beszédnek néhány részletét adom közre. Sterna-Wachowiak személyéről tömören annyit, hogy 1953-ban született költő, író, műfordító. A poznani egyetemen szerzett diplomát, és 2008 óta a Lengyel Írók Egyesületének elnöke. Rádiós hangjátékokat, filmes és televíziós forgatókönyveket is írt, műveit mindeddig nyolc különböző nyelvre fordították le. Most pedig következzenek az ünnepi felszólalás részletei.

A 18. század derekától, Lengyelország orosz, porosz és osztrák megszállásának időszakán keresztül egészen az 1918-ban visszanyert függetlenség küszöbéig íróink, kiváltképpen legnagyobb költőink, mint például a romantika korszakának óriása, Adam Mickiewicz, műveik révén küldetést teljesítettek a nemzeti szellem és az anyanyelv megőrzéséért, a történelmi igazság és a függetlenség eszméjének éltetéséért. Sokan közülük részt vettek lázadásokban, szervezkedésekben, felkelésekben és háborúkban. Verseik, dalaik, riadóik, kiáltványaik, jelentéseik és feljegyzéseik titkos körökben keringtek, bekerültek a papok szentbeszédeibe és a tanárok iskolai előadásaiba.

Így volt ez 1956. június 28-án is, amikor a kommunista, a Szovjetunió által megszállt Lengyelországban, Poznan városában kitört a munkáslázadás, és a tömeg által a magasba tartott transzparenseken megjelent néhány jelszó, melyeket a sokaság kiáltozott is: „Szabadságot akarunk!”, „Követeljük a hitoktatást az iskolákban!”, „Le a diktatúrával!”, „Le a Ruszkikkal!”, „Le a vérszívókkal!”, „Szabad választásokat követelünk ENSZ-ellenőrzés alatt!”, de ironikus éllel azt is hallani lehetett: „A fűre lépni tilos!” A nemzeti himnuszt énekelték és egyházi énekeket. S ugyanúgy, 1956. október 23-án Budapesten, Bem József tábornok szobránál, az Oroszország és Ausztria által eltiport 1848–49-es forradalom és szabadságharc utolsóként legyőzött hős parancsnokánál, akit szárnysegédje, a költő Petőfi Sándor „a szabadság régi bajnokának” nevezett és „a népek védelmezőjének”, diákok sokasága gyűlt egybe. Kifejezték szolidaritásukat a poznani Fekete Csütörtök áldozataival. Azon a hatvan évvel ezelőtti napon kezdődött az ötvenhatos magyar felkelés, melyet forradalomnak is mondanak, s amely november első harmadában elvérzett a szovjetek gyilkos beavatkozása miatt. A magyarok szolidaritása és együttérzése a lengyelekkel gyorsan kiváltotta a lengyelek szolidaritását és együttérzését a magyarokkal.

Számos lengyel újság küldött Budapestre alkalmi riportert, illetve állandó tudósítót, olyan írástudókat, mint például Hanna Adamiecka, Marian Bielicki, Krzysztof Wolicki és Wiktor Woroszylski. Lengyelországba visszatérésük után nyilvánosságra hozták beszámolóikat, illetve gyárakban, üzemekben, klubokban és a legkülönfélébb találkozókon a jelentős számú közönség előtt kimerítően és az igazsághoz hűen beszámoltak a Magyarországon látottakról – egészen addig, amíg a hatóságok meg nem tiltották e találkozókat. E beszámolók legteljesebb gyűjteményét – egyedülálló módon – a Lengyel Rádió közvetítette: száznegyven perces(!) adásban, Vita az erkölcsösségről címmel, 1956 novemberének végén. A lengyel haditudósítók közül néhányan éppen a Budapesten szerzett élmények hatására szakítottak kommunista nézeteikkel. Az ő munkájuknak köszönhető a tény, hogy a lengyel társadalom hiteles képet formálhatott a magyar forradalomról.

Csak egy olyan nagyságrendű író, mint Dosztojevszkij, lenne képes feltárni azoknak az időknek a lelki mélységeit; a diktátorok és politikai zsarnokok, az elvetemült gonosztevők, a homályos ideológiák, a gátlástalan karrieristák, az önáltató megalkuvók és a gonoszság számtalan kiszolgálójának belső életét. Csak egy olyan nagyságrendű író, mint Shakespeare, lenne képes szavakba önteni a tomboló gonoszságot és véráztatta időszakot, amelyek felébresztették Nagy Imrében a jót, és szavakba önteni Kádár János ördögi gonoszságát. Nagy Imre, a kommunista politikus, az 1956-os forradalom idején miniszterelnök, reformer szellemiségű demokrata, aki a gyilkos szovjet invázióval szembeni magyar ellenállás élére állt, végül letartóztatták, titkos büntetőeljárással halálra ítélték, kivégezték, és összedrótozott kézzel és lábbal egy szemétdomb aljára temették… Borzasztóan tragikus, de nem egyetlen áldozata volt Kádár hitszegő és ravaszul kitervelt gaztetteinek. Kádár nagyon szemfüles politikus volt, és jóformán egyáltalán nem volt magánélete. Felesége roppant különös nő volt, egy igazi elvtársnő, párttag; gyereke nem volt, szeretett vadászatokra járni, és rettentően szeretett lövöldözni. Feljegyzéseiből kiviláglik, hogy 1956 és 1959 között kétnaponta elment vadászni, és egyfolytában lőtt. Csak egyetlen dologba volt szerelmes: a hatalomba. Bizonyos értelemben diktátor volt, harminc esztendőn keresztül uralkodott, nagyon erőskezű, kegyetlen ember. A mi 1956-os évünk nem zárult le 1958-ban, amikor Nagy Imrét kivégezték, és még akkor sem, amikor néhány hónappal később, 1959 márciusában Mansfeld Péter nagykorúvá lett – hanem csak akkor zárult le, amikor a hatvanas években kihirdették az első amnesztiát, és aki még életben volt, kijöhetett a börtönből. Azután pedig elkövetkezett a konszolidáció, amely megalapozta Kádár legendáját. A boltokban, a piacokon bőséggel volt árucikk, de a lelkek, az emberek személyisége belefulladt a Trabantokkal és kolbászokkal teli, kisszerű jólétbe. A történelem pontosan kiméri, hol van Kádár helye, és hol van Nagy Imréé. Az én szememben Kádár shakespeare-i figura, és ez a két alak, Nagy Imre és Kádár, az ő párbeszédük és haláluk, mind-mind olyan, mintha Shakespeare-nél olvasnám. Nagy Imre halála és Kádár halála éppen aznap, amikor Nagy Imrét rehabilitálják. És azt megelőzően Kádár őrült parlamenti beszéde, Kádáré, aki halála előtt teljesen megbolondult.