Szeredi Pál: Püski Sándor – Politikai életrajz

Püski Sándor életében öt évszám volt meghatározó: 1939, 1943, 1945, 1956, 1988. Az évszámok, ahogy a szerző is írja, Püski életének nagy fordulópontjai de egyben a 20. századi magyar történelem nagy sorsfordító évszámai is. 1939-ben indult el a kiadója, s egyben erősödött meg a népi irányzat, a népi mozgalom a magyar társadalomban. A kiadó főként a népi írók műveit jelentette meg, de nem riadt vissza elsőkötetes szerzők alkotásainak megjelentetésétől sem. A líra, a próza és a dráma műfajában is időtálló műveket adott ki, elég csak Erdélyi József, Gulyás Pál, Sinka István, Szabó Pál, Takáts Gyula és Tersánszky Józsi Jenő nevét megemlítenünk. Szám szerint is jóval több a forrásértékű tudományos, fontos ismeretterjesztő és a radikális politikai mondanivalót hordozó könyv a Magyar Élet-kiadványok összességében. László Gyula ősmagyarság-kutatási alapműve, Kodolányi János, Németh László, Szabó Dezső és Veres Péter tanulmánygyűjteménye is fémjelzi kiadói programját.

1943-ban szervezte meg a Szárszói Tanácskozást, s akkor teremtődött meg egy magyar összefogás, egy koalíciós kiegyezés lehetősége. Balatonszárszónak, ennek a kis tóparti településnek a neve több okból is bevésődött a magyar köztudatba. Gyászkeretet kapott ez a helységnév előbb József Attila, majd néhány évtizeddel később Latinovits Zoltán korai és tragikus halála miatt. Ám Balatonszárszó nevéhez kötődik a magyar 20. század egyik nevezetes történelmi eseménye is: az 1943-as szárszói találkozó. Amint Bíró Zoltán a RETÖRKI főigazgatója írta: „Püski Sándor könyvkiadó a Magyar Élet könyvbarátainak társaságával és a reformátusok Soli Deo Gloria nevű szövetségével közösen rendezte meg ezt a találkozót. Szárszón nem ez volt az első ilyen jellegű gyülekezés, de az 1943-as lett valóban történelmi jelentőségű. A tanácskozás augusztus 23-tól 29-ig tartott, mintegy hatszáz résztvevővel” Püski Sándor és a szervezők célja az volt, hogy a világháború közepette a népi mozgalom íróit, barátait, a magyar szellemi élet hasonlóan gondolkodó kiválóságait a mozgalmon belül is éleződő viták tisztázására és hatékonyabb összefogásra késztesse a magyarság jövője érdekében. Tudható volt már akkor, hogy a világháború befejeztével majd a világ újrarendezésére is sor kerül, és az is valószínű volt, hogy a háború a németek vereségével ér véget. Az igazi kérdés tehát az volt, hogy miként viselkedjék a magyar politika és a szellemi élet addig is, hogyan készüljön a sorsfordító időre, s miféle magyar jövőkép vázolható egyáltalán a háború utáni évekre, évtizedekre. A konferencián előadást tartott – többek között – Németh László, Erdei Ferenc, Féja Géza, Kodolányi János, Veres Péter, a tudományok művelői közül Karácsony Sándor, László Gyula és Szent-Györgyi Albert, a politikusok közül a kisgazdapárti Nagy Ferenc és Kovács Béla. Különösen két nagy igényű, a jövőt távlatosan szemlélő és elemző előadás került szembe egymással és váltott ki igen élénk vitát. Az egyik Erdei Ferenc előadása volt, aki akkor már erősen a marxista szemlélet talaján állott, így a szovjetrendszerhez és a proletárdiktatúrához való alkalmazkodást mutatta fel realitásként az ország számára. A másik – a legnagyobb hatású – előadást Németh László tartotta. Ő Erdeivel szemben a kívánatos magyar társadalom jövőképét vázolta fel, szemben mind a proletárdiktatúra, mind pedig a liberálkapitalizmus ideológiájával és társadalmi rendszerével. Vagyis olyan igényt fogalmazott meg, amely a várható kényszerhelyzetekkel szemben a magyarság belső tartását és megmaradását alapozta volna meg, a nemzeti függetlenség és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés jegyében. A hangsúlyt tehát nem a várható realitásokhoz való alkalmazkodásra, a behódolásra, hanem a magyar önépítésre tette. A „harmadik oldal” természetes igényét jelentette be a hódítók ösztönével szemben a nemzeti önrendelkezésre. Németh László gondolatmenete időtállónak bizonyult még akkor is, ha többen azóta is megkérdőjelezik a népeknek és nemzeteknek ezt az elvben mindenki által természetesnek tartott igényét. 1945-ben az ország is, és Püski Sándor is egy új világ, egy szabad, demokratikus ország elindulását remélte, de csalatkozniuk kellett. A kiadót 1950-ben államosították, Püski Sándort pedig 1962-ben hamis vádakkal bebörtönözték. 1966-ban Erdei Ferenc közbenjárására kapott útlevelet. De ne siessünk annyira; 1956-ban új lehetőséget kapott a nemzet és ő maga is, ám Magyarországot cserbenhagyták a világ népei, s újra elveszett a lehetőség.

1988-at újra lehetőségnek tekintette Püski. Kérelmezte, hogy az addig tilalom alá esett szerzőket és kiadványokat Magyarországon újra meg lehessen jelentetni. A felsorolásban természetesen a népi írók jelentek meg elsősorban, de beleértette a más irányzatokat is. Igényelte, hogy az új népi nemzedék saját kiadót, folyóiratot működtethessen, ne korlátozzák a megszólalás lehetőségét. Kiállt a magyar nemzeti kisebbség jogvédelme mellett, és követelte, hogy a nemzeti fórumokon a magyar kormány ítélje el a kisebbségek ellen elkövetett jogsérelmeket. Hangoztatta, hogy az emigrációban alkotóknak és műveiknek minden korlátozás nélkül haza kell térniük, és mindenki által hozzáférhetővé kell tenni az emigrációs magyar irodalom termékeit. Kertelés nélkül egyértelművé tette, hogy kérései nem pusztán kérelmek, hanem igények. „Ezt a folyamatot segítendő, alapítottam meg Budapesten az év elején az új kiadómat, s ezúton is bejelentem igényemet a hazai magyar könyvkiadásban és közéletben való részvételre. Sem jóvátételt, sem áldozatot nem kérek, sőt a magam módján ajándékot szeretnék hazavinni és osztozni a nemzet sorsában, természetesen nem áldozati bárányként, hanem ezt a sorsot alakító cselekvő polgárként” – hangzottak Püski követelései. Egyértelmű mondatok voltak. Nem az egész emigrációra értette, de akár annak hangjaként is felszólalhatott volna, amikor igényét bejelentette a szülőföld politikai életében való részvételre. S mennyire jellemző volt akkor Grósz Károly válasza felvetésére: „Szívesen látjuk, de vegye tudomásul, hogy fasiszta könyvet nem engedünk be.” A könyv szerzője jogosan teszi fel a kérdést: „Ugyan mit gondolhatott 1988-ban Grósz fasiszta irodalomnak?” Újra előkerültek volna az 1945-ös vádak a népi írók, Németh László, Veres Péter és a többiek ellen? Vagy azokat kellett volna fasisztának tartani, akiket évtizedeken keresztül bíráltak? Tagadhatatlan, hogy voltak irracionális elképzelések, gondolatok az emigrációban is, de ezek soha nem jelentek meg Püski környékén, vele szemben feltételezni ezt olyan vád volt, mely a vádlót minősítette, nem pedig a kiadót. A Püski Kiadó 1988-tól ismét itthon dolgozott. New York-i üzletét a ’90-es évek közepére teljesen felszámolta, s ezután családjával, fiaival együtt a magyarországi vállalkozást működtette. A Krisztina körúton lévő könyvesháza a népi irodalom szellemi örökösei gyűjtőhelyének számít. Az alapító munkáját később fiai, Püski László és Püski István, valamint unokái Püski Atilla és Püski Csaba segítették. Könyvkiadói profiljuk a régi, a Magyar Élet Kiadó idején közreadott kiadványaikat ismét megjelentették, de újabb műveket is kibocsátanak, többek között Csurka István, Csoóri Sándor, Für Lajos, Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél több művét. 1993-ban a Szárszói Tanácskozás 50. évfordulóján még kísérletet tett az általa elképzelt mozgalom újjáélesztésére, de szerinte ez nem járt teljes sikerrel. A Magyar Fórum című hetilap alkalmi közéleti napilapot adott ki Szárszó Fórum címmel. Első számában interjú jelent meg Püski Sándorral. A kérdésre, mit remél a találkozótól, így felelt: „Azt, hogy sikerül felébresztenünk a nemzetet, az emberek felelősségét életük, országuk sorsa iránt. Nekem már más érdekem nincsen, mint hogy azzal a tudattal fejezzem be kiadói tevékenységemet, hogy hozzájárultam a nemzeti összefogás megteremtéséhez.” Ennek az eszmének keresett nemzetépítési telket a magyar moralitás mezején Csoóri Sándor. Szavakból rakott fundamentumot, mikor a jövő „alaptételévé” avatta, hogy „ahol áldozat és tettes megkülönböztetés nélkül elfér egymás mellett a demokrácia padsoraiban, ott nem lehet soha igazi rend, igazi egyetértés, mert ahol nincs különbség erkölcs és erkölcstelenség között, ott szabad tere nyílik minden fajtájú züllésnek.” Szilárdan tekintélyes állam építőköveit csak a szigorú ethosz habarcsa tarthatja össze. Bíró Zoltán irodalomtörténész a táborban úgy fogalmazott: „…nem a politikát kellene a társadalom fölé helyezni, hanem a társadalom érdekeinek alárendelni a politikát.” Csurka István a nemzeti kormányzás megteremtésének dramaturgiájáról beszélt: „Összejövetelünknek tehát méltóbb feladata, amely tökéletesen harmonizál az 50 évvel ezelőttivel, éppen az lehet, hogy egy ilyen, a nép igényeinek megfelelő, magyar vezetőréteg megteremtésének szándékát felmutassa. Ki kell robbantanunk magunkat a liberális hazugságok alól. (…) A nemzeti érdek a politika fókusza. (…) A hatalmat kell a nép felvilágosítása és tudatosítása révén megragadni”. Zúgott a taps.

Püski Sándor 98 évesen, 2009-ben hunyt el. Bár csalódott mindabban, ami a rendszerváltoztatást követő években Magyarországon bekövetkezett, ez nem jelentette azt, hogy ne foglalkozott volna a politikai eseményekkel, törekvésekkel. Még 2006-ban is hallatta a hangját, amikor úgy érezte, hogy rossz úton haladnak az MDF-esek, veszély fenyegeti a nemzeti erők összefogását. A 2006-os választások második fordulójában az MDF versenyben maradt képviselőit arra kérte, a Fórum alapítóinak közösségével egyetemben, hogy lépjenek vissza a Fidesz jelöltjeinek javára. Ez is mutatja, a haza és a nemzet iráni elkötelezettségét.

Ha valaki végigtekint a Püski Kiadó által megjelentetett kötetek listáján, megdöbbenhet azon az arányosságon, mely az irodalmi és a közgondolkodói művek egyensúlyában megmutatkozik. Bármennyire fontos volt a társadalompolitika számára, soha nem hanyagolta el az irodalmat. Kellő arányt és mértéket tartott kiadói politikájában. A kötet szerzője utal arra, hogy mennyire szépen fogalmazta meg mindezt Dobos László felvidéki magyar író Püski 80. születésnapján mondott köszöntőjében, utalva feleségével végigjárt életútjukra: „vagyonotok a betű, birodalmatok a betű, és életetek nagy felismerése, hogy a betű, az harci eszköz. Lehet vele támadni, lehet védekezni, lehet okosítani, lehet bölcsességet adni. Lehet lázítani a betűvel, el lehet hitetni vele a forradalom hangulatát, szembe lehet szállni az erőszakkal és a hatalommal is. És lehet a betűvel építeni. A ti életetek mindenre adott és ad példát. Egyszerre vagytok valóság, mese, bibliai történet, és élő legenda.” Szeredi Pál egyetért ezekkel gondolatokkal, szerinte valóban meseszerűnek tekinthető Püski Sándor élete. Hiszen átélte a múlt század minden keservét és gyönyörűségét, előbbiből többet, utóbbiban sokszor csalódva. Következetesen haladt a saját útján, segítette, szolgálta az eszmét, melyre feleségével együtt feltették életüket. Borbándi Gyula, a népi mozgalom történetének krónikása mondta róla 80. születésnapján: „Püski Sándor tevékenysége a legnagyobbakéval mérhető. A népi mozgalmat senki sem tudta annyira együtt tartani, és összefogni, mint ő. A népi mozgalom számos kezdeményezése indult el a Püski-lakásból, vagy -boltból – menedékül, tartózkodási helyül, otthonul szolgálván mindenkinek, akit a nemzet ügye és érdeke hevített. Hogy ez mit jelentett az 50-es és 60-as években, arról hitelesen csak azok vallhatnak, akik üldözöttekként, vagy nyomorba taszítottan élvezhették Püskiék szeretetét és barátságát.” Temetésén Csurka István az „újrakezdés emberének”, Pozsgay Imre a „nemzeti ügy robotosának” nevezte.

Szeredi Pál igényes, számos forrásmunkával tűzdelt kötete azt igazolja, Püski Sándor és családja elvégezte és beteljesítette nemzete szolgálatában vállalt feladatát a 20. század megpróbáltatásai közepette.

(Szeredi Pál: Püski Sándor – Politikai életrajz; Barangoló Kiadó, Pilisszentkereszt, 2016.)

M.A.