A valódi alkotás szakrális – ima

2017. május 30. kedd, 20:47 Medveczky Attila
Nyomtatás

Mindenkiben ott rejtőzik az alkotás képessége és a teremtő készség

Mikor egy szobrász elgondol egy alkotást, már eleve anyagban gondolja el. Hiszen mi folyamatosan kapcsolatban vagyunk az anyaggal, mint médiummal, amibe, és amivel megfogalmazzuk gondolatainkat. Az adott gondolat, pedig meghatározza saját anyagát.

Baráth Fábián szobrászművész 1984-ben született a délvidéki Zomboron. 1999 és 2003 között a kecskeméti Kandó Kálmán Szakközépiskola szobrász szakán tanult, ahol mestere Lakatos Pál Sándor volt. 2010-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Mesterei: Farkas Ádám, Karmó Zoltán, Sallai Géza és Gálhidy Péter. Egyéni és csoportos kiállításokon 2000-től vesz részt Magyarországon és külföldön. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak és a Szolnoki Művészeti Egyesületnek. 2010-től a Szolnoki Művésztelep lakója.

Díjak: Három város, három iskola kiállítás I. díja, Békéscsaba (2001); Országos portrémintázó verseny, I. díj, Nyíregyháza (2003); a Vadász Imre Építésziroda díja az MKE év végi kiállításán (2008); Hermann Lipót-díj (2010); Borbereki Kovács Zoltán-díj (2014).

Művek közgyűjteményben: Damjanich János Múzeum, Szolnok (Labirintus, 2003, bronz, 40×14×12 cm,), Damjanich János Múzeum, Szolnok (Emlékműterv, 2004, bronz, 45×17×16 cm), Szépművészeti Múzeum, Budapest (Fiktív térkép I., 2013, bronz, 1×11×11cm,)

Művésztelepek, szimpóziumok: Nagyatádi Faszobrászati Szimpózium, Nagyatád (2005), Kirsten Kjaers Múzeum nyári művésztelepe, Frostrup (Dánia) (2006), KASZ, Kecskeméti Acélszobrászati Szimpózium, Kecskemét (2012), Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep, Mezőtúr (2013), Carpart Nemzetközi Alkotótábor, Szolnok (2014), Zalaszentgróti Szimpózium, Zalaszentgrót (2013, 2014), Szolnoki Bronzöntő Szimpózium, Szolnok (2014–2016).

Egyéni kiállítások: Platán Galéria, Lengyel Intézet, Budapest (2008), Szolnoki Művésztelep – KERT Galéria, Szolnok (2009), Damjanich János Múzeum, Szolnok (2011), Erlin Galéria, Budapest (2012), Nagykörű Galéria, Nagykörű (2013), Szolnoki Művésztelep – KERT Galéria, Szolnok (2013), Parthenón – fríz terem, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest (2013), Damjanich János Múzeum, Szolnok (2015).

Honlapján egy öntől származó idézetet találtam: „A szobrászat csak egy út. Hogy milyen úton járunk, egyéni döntés kérdése. Úti célunk viszont közös kell legyen: fölemelkedve embernek lenni.” Mit szeretne ezzel üzenni? Sajnos vannak, akiket egy útra kényszerítenek, vagy kényszerülnek, mert különben nem tudnának megélni…

– Nem vitatom, hogy az egzisztenciánkat anyagilag is biztosítani kell. Az egyén igazi útja azonban számomra az, ahol az ember viszonyát a világhoz kialakítja, saját eredetét földeríti, és önmagát megvalósítja. Ez nemcsak abból áll, hogy miből tartjuk fenn magunkat, hanem sokkal többől.

Tehát a lélek működéséről beszélhetünk?

– A lélek és a szellem működéséről. Jól tudjuk, hogy az ember az egyetlen transzcendens lény a földön. Amikor eredetéről beszélek, akkor az ember isteni eredetére gondolok. Az ember útja ehhez az eredethez való felemelkedéshez kell, hogy vezessen. E cél eléréséhez pedig nagyon szép út a képzőművészet, a szobrászat.

A képzőművészeket mindig is csodabogárnak tartották, akik megrögzötten, elvonulva a világtól alkotnak valamit, vagy öncélúan, vagy mások, egy közösség számára. Ezt most is érzékeli?

– Ez a társadalmi megítélés sok szempontból igaz, mert létünk különleges területe a művészet. Az alkotó embernek olyan felfokozott és sajátos érzékenységgel kell viszonyulnia a létezés és az ember dolgai iránt, ami kiemelheti őt a tömegből. Ezáltal a művész csodabogárnak tűnhet mások szemében. Ugyanakkor azt vallom, hogy mindannyiunknak alapvető feladata, hogy kamatoztassuk alkotásra való képességünket. Az alkotás – és itt nem csak a képzőművészetre gondolok – képessége és vágya, a teremtő készség mindenkiben ott rejtőzik, nem szabad kishitűnek lenni. Egyesek szerint az ember csupán egy állat, és csak fejlett agyműködése miatt különül el a többi fajtól. Ezzel nem értek egyet, mert az ember származását tekintve és teremtő képessége által is elkülönül. Ez teszi emberré!

Nem vitatom állítását, viszont nagyon sokszor előfordul, hogy valaki általános iskolában nagyon jól rajzol, majd kap egy kritikát egy tanártól, hogy az adott festmény nem jó, és ekkor úgy dönt, nem próbálkozik többet vele, választ egy másik pályát. A negatív kritika eltéríthet minket az alkotástól?

– Az alkotás vágyától nem. Attól, hogy valaki nem lesz képzőművész, más területen is létrehozhat valamit. Nyilván az eszmélő ifjú örömét az alkotásban egy-egy rossz időben elhangzó, elítélő mondattal akár el is lehet venni. Tapasztalatom szerint, akiben képzőművészeti, rajzi tehetség él, tehát az átlagosnál nagyobb az affinitása ebben az irányban, azt nem tántorítja el céljától egy éles bírálat. Általános iskolában egyik tanítónőmtől szinte csak rossz jegyeket kaptam rajzaimra, és mégsem adtam fel.

Amikor a tanító látta, hogy lediplomázott, és több díjat nyert, akkor nem mondta azt, hogy rosszul ítélte meg az ön képességeit?

– Nem, de nem is kell, mert egy adott pillanatban a rosszallás, vagy a tiltás valakit a „csak azért is megpróbálom” dacával előremozdíthat. Azt is tudjuk, hogy általános iskola első éveiben sokszor egy pedagógus tanít minden tárgyat. S nem biztos, hogy egy alsó tagozatos tanító minden területen egyformán képzett és elég érzékeny ahhoz, hogy egy 6-7 éves gyerekben felismerjen egy kibontakozó matematikai, zenei vagy rajzi tehetséget. Itt az oktató beállítottsága is szerepet játszik. Ez a tanítóknak nem hiányossága, hibája, inkább az oktatási rendszeré, és azt is tudni kell, hogy nem igazán népszerű, főleg megélhetési szempontból a művészi pálya. A képzőművészeti, rajzi tehetség inkább az általános iskola vége felé nyilatkozik meg markánsan – amikor a többiek már kezdik abbahagyni a rajzolást, és más játékot keresnek, de az illető még mindig rajzol, arra a jó pedagógus felfigyel. Általában a felső tagozatban – főleg amikor szaktanár tanítja a rajzot. Tehát a valódi igény megtalálja az utat.

Ne váljunk találmányaink szolgáivá

Az említett teremtő készség nem szorul háttérbe azzal, hogy már 5-6 éves gyerekek tablettel játszanak, s ezáltal teljesen mesterséges világba kerülnek?

– Tény, hogy a most felnövő generációnál jobbára kimarad a természetközeli játék. Nem barkácsolnak a sufniban, nem játszanak a kert végében – persze vannak mindig kivételek. Minden szinten technicizálódó társadalmunkban egyre lazábbá válik a kapocs a minket körülölelő, kézzel fogható világgal, és az így keletkező űrt az új, virtuális térben szerzett tapasztalás tölti ki. Abban bízom, hogy a következő generáció, már nem bálványozza az informatikai „csodákat”, hanem eszközként használja. Ugyanúgy, ahogy mi használunk egy kalapácsot, fűrészt. Kell hogy legyen bennünk annyi vitalitás, hogy ne váljunk saját találmányaink szolgáivá.

Ha nem is ilyen szolgai módon, de az internet segítségével megtekintettem néhány alkotását. Ez alapján állítom, ritka az olyan művész, aki acélszobrászattal valamint fa- és kőszobrászattal is foglalkozik. Melyik volt előbb, és melyiket kedveli jobban?

– Legkedvesebb anyagom a bronz. A szobrászat klasszikus, nemes anyagai közül ezzel ismerkedtem meg a legkorábban, amikor a kecskeméti középiskolában Lakatos Pál Sándornál tanultam szobrász szakon. Ő mesteri fokon ért a bronzöntéshez. Tanítványai így kerültek kapcsolatba a bronzzal. Formaképzésem, szobrászi gondolkodásom ezzel az anyaggal való kölcsönhatás során alakult igen sokáig. A többi anyaggal később, egyetemi éveim alatt kezdtem foglalkozni. A vas- és acélszobrászat újkori jelenség a művészetben. A bronznál olcsóbb, és magán viseli társadalmunk indusztriális jellegét. Tehát kisebb anyagi forrásból lehet az acélból nagyobb munkát csinálni. Valószínűleg ennek köszönhető az acélszobrászat gyors elterjedése. Szeretem az acélt, jó anyag, jó vele dolgozni, de nem csak azt használom. Kővel eddig keveset dolgoztam, de most abba az irányba tartok. A szobrászat formaképzési módszereit tekintve két fő irányra: mintázásra (additív), és faragásra (reduktív) osztható. Az utóbbi elvétellel éri el a formát. Mindkét attitűd más gondolkodást igényel. Én a mintázást használom többet. Bár fiatalnak számítok a szakmában, de több mint 15 éve foglalkozom bronzzal, napi szinten dolgozom ezzel az anyaggal. Saját munkáim java része bronzból készült, és – ahogyan ezzel kezdtük a beszélgetést – a megélhetést is biztosítani kell, ezért öntészeti munkákat vállalok.

Van saját bronzöntő műhelye?

– Nem csak az enyém a műhely, de egy kis bronzöntőt létrehoztunk a Szolnoki Művésztelepen.

Mi vagy ki dönti el, hogy szobrai milyen anyagból készüljenek?

– A téma, de főleg a forma. A formához adekvát kell legyen az az anyag, ami által az adott forma létrejön. A mű alapkaraktere magában hordozza az anyagot is, amiből az megvalósul. Mikor egy szobrász elgondol egy alkotást, már eleve anyagban gondolja el. Hiszen mi folyamatosan kapcsolatban vagyunk az anyaggal, mint médiummal, amibe, és amivel megfogalmazzuk gondolatainkat. Az adott gondolat, pedig meghatározza saját anyagát.

Honnan származik ez az adott gondolat?

– Ez már az ihlet kérdése, ami úgy jelenik meg a köztudatban, hogy a képzőművészek „csodabogarak”. Először megszületik az ötlet, amit elkezdünk kidolgozni, megvalósítani, ehhez szükséges az ihletett állapot – ekkor nem gondolhatok a mindennapok problémáira. A művészi tett, mint teremtő gesztus végrehajtása módosult, emelkedett tudati állapotot kíván. Visszatérek kérdéséhez; honnan jön a gondolat, az ötlet? Babits írja, hogy „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”. A művészet mindig, így korunkban is funkcionális. Ahogy régebben, ma is az a feladata, hogy az embert saját emberi mivoltához közelebb emelje. Ilyen szempontból minden művészi alkotás szakrális. Ima.

Akkor miként lehet, hogy ezeket a kortárs „imákat” többen negligálják?

– Ennek a fő oka, hogy a kortárs művészet alkotásait egyre nehezebb dekódolni, illetve hogy a megfejtés módja nem megfelelő. Ha valaki belép egy kiállítóterembe, nem kaphatja meg készen azt az élményt, amit megkaphat mondjuk az okostelefonon vagy egy tablet által. Nem adatáramot talál, amit könnyen és gyorsan asszimilálhat. Művészi alkotás megfejtésekor nem információszerzésről van szó, hanem a néző saját tudatának magasabb szintre emelése a cél. Ezt hivatott a mű – legyen az szobor, festmény, zene, vers, táncelőadás – elősegíteni. Az alkotás arra ad alkalmat, hogy a néző saját magát átvilágíthassa, és ezáltal jobbá válhasson. Ez a művelet komoly erőbefektetést igényel a nézőtől is.

Nem műalkotás, amikor valaki blöfföl egyet

Nem is akármilyet… Mégis nem lehetséges, hogy a kiállított tárgy azért nem fogja meg az embereket, nem készteti gondolkodásra őket, mert az nem műalkotás, hanem egy blöff?

– Sajnos ezzel a jelenséggel állandóan szembesülünk, s amikor műről beszélek, akkor figyelmen kívül hagyom azt, amikor valaki blöfföl egyet, és kirak egy olyan tárgyat a posztamensre, aminek nincs megváltó értéke. Viszont, ha a kiállított tárgy, valóban mű, és az alkotó szellemi befektetése sikeres, akkor az megszólítja a látogatót.

Nézem a Tájkép II. bronz-acél szobrát. Lehet, hogy maradi vagyok, de én ebben nem látok tájat, holott a Zagyva közelében él. Belső tájról van talán szó?

– Még akkor is belső tájról van szó, mikor egy olyan tájképet nézünk, ami fákat, virágokat ábrázol, és minden felismerhető rajta. Annyi a különbség, hogy az ilyen művek első, legkönnyebben értelmezhető jelentésrétege könnyebb hozzáférést enged a nézőnek. Erről a jelenségről azt gondolom: létezik a mű alapgondolata, mely köré – gondoljuk a hagyma héjaira – kerülnek a mű jelentésrétegei, melyek a középponttól kifelé haladva egyre könnyebben értelmezhetőek. Az 1950-es évektől a képzőművészetnek olyan absztrakt vonulata indult el, amivel szemben többen távolságot tartottak, és elhangzottak azok a tipikus mondatok: „ez nekem magas”, „ezt nem értem”. Holott ezeket a műveket lehet értelmezni, bár nem könnyen; Ez nem csak a kortárs műalkotásokra vonatkozik. minél mélyebben próbáljuk megérteni az alkotást, megközelíteni a dolgok lényegét, annál nagyobb szellemi energia szükséges. Nem mélyebb egy műalkotás megértése azáltal, hogy felismertem: kutya, ember, vagy virág van a képen. Ezzel a felismeréssel csak odáig jutottam, ahol a nem konkrétan ábrázoló művek esetében kezdenem kell. A hagyma többi levele még hátra van. Az alkotás magja, ami köré rétegei szerveződnek pedig valami olyan dolog, aminek a megfogalmazásához nyelvi eszközeink szegények.

Elképzelhető, hogy valaki nézi egyik alkotását, elgondolkodik rajta, és más jut róla eszébe, mint amit a művész kifejezni szeretne?

– Nem baj, ha valaki mást lát bele egy alkotásomba, hiszen habitusban, szellemiségben különbözhetünk. Ráadásul egy mű befogadása ugyanúgy interakció, mint egy beszélgetés, viszont a szobrász nem állhat ott állandóan a kiállító teremben, hogy elmagyarázza, mit és miért csinált. Mindenki saját megélt tapasztalatai alapján és a megértett törvényszerűségek mentén értelmezi a világot, így saját magát, és a műalkotásokat is.

Most viszont mi beszélgetünk, és el tudja magyarázni, hogy hol a táj a tájképén.

– A cím is támpontot jelent. Az alapélmény: sokan utaztunk repülőgépen, és néztünk le a kis pókhálókká törpülő városokra, a szalagokká zsugorodó folyókra. Tehát a formai megjelenés innen ered. A távlat pedig nem teszi lehetővé, hogy mondjuk, lássuk a virágokat. Gondoljunk arra, hogy 1000 méter magasról látunk egy várost, épületeivel, útjaival. Így egyből könnyebb látni a tájat. Egyébként, ha alkalomadtán a látogatóval el tudok beszélgetni, akkor örömmel elmondom neki, hogy mit, miért és hogyan alkottam meg.

Ma, amikor sokan azt állítják, hogy a képzőművész eltávolodott az emberektől, nem lenne jó, ha fórumokat szerveznének a kortárs művészek, ahol beszélgetnének az érdeklődőkkel egy-egy alkotásról, formavilágról, technikai eszközökről? Talán akkor nem néznék a művészt csodabogárnak, az ihlet kérdést is tisztázni lehetne…

– Egyre nagyobb a szükség egy ilyen párbeszédre, sőt annak folyamatosságára, mert megszoktuk a mindennapi élet során, hogy azonnal megkapjuk az információkat, és ezt várja el a néző egy kiállítótérben is, vagy az utcán egy köztéri szobortól. Holott mindez nem így működik, mert szó sincs adatról, olyan információról, amit rögvest megértek, mint amikor például tévét nézek. A művészet a lét olyan alaptörvényszerűségeit igyekszik érinteni, amelynek megértéséhez nem tud senki sem eljutni alapos gondolkodás nélkül. Erős koncentráció, és intenzív jelenlét szükséges mind a néző, mind az alkotó részéről. Thomas Mann azt írja, hogy a művet, a regényt ugyanolyan intenzitással, szellemi jelenléttel kell olvasni, mint ahogy azt a szerző megírta. József Attila szerint a vers a költő véleménye az olvasóról. Ha – már elnézést a szóhasználatért – buta verset írok, akkor ostobának nézem a saját olvasómat. Engedtessék meg nekem, hogy ne nézzem hülyének a saját közönségem, és ne fogalmazzak „szájbarágósan” – mert nem is lehet.

Minden esetben meg kell, hogy erőltesse magát korunk nézője?

– Igen, és ez független attól, hogy az alkotás mennyire absztrakt, figurális vagy kevésbé ábrázoló. Egyszerűen fogalmazva: az ember életének olyan szegmenséhez érkezünk a művészettel, ami nem érhető el gombnyomásra, nem „instant” élmény.

Akik azt állítják, nem kell tudni mintázni, mert elavult, tévednek, vagy hazudnak

A figurális alkotások távol állnak öntől?

– Figurális alkotásokat is készítek. Ez nem azt jelenti, hogy a realista lennék, hanem, hogy szeretek mintázni, és fontosnak tartom a szakmának ezt a vonulatát. A lényeg, hogy olyan tapasztalatokat szerzek egy figura mintázása közben, amit más témájú, stílusú, hangvételű szobraim készítése közben felhasználok. Véleményem szerint szakmánk alapja a rajz és a mintázás. Vannak, akik ezzel nem értenek egyet, s azt állítják, hogy mintázni nem kell tudni, mert elavult. Ők vagy tévednek vagy hazudnak. A szobornak – legyen az figurális vagy nonfiguratív – megvannak a saját, belső törvényei. Ezeknek a szabályszerűségeknek a megismeréséhez pedig szükség van a figurális szobrászat tanulságainak ismeretére, és azoknak megértésére.

Előbb Thomas Mannt idézte a regény kapcsán. Eszembe jut Szindbád hajója. Hogyan talált rá az úgynevezett hajószobrokra? És miért pont hajó, miért nem űrhajó? Van a hajónak valami szimbólumtartalma? Hiszen az említett utat, nem csak szárazföldön, hanem vízen is be lehet járni. Rossz a meglátásom?

– Nem rossz, sőt örülök a felvetésének, mert nyilván ez is a mű egyik jelentésrétege. Természetesen, ha már hajóról van szó, akkor az hordozza a hajó szimbolikájának mindegyik értelmezését. Az európai, és más kultúrkörökben a hajó, az emberi élet. Hajózunk életünkön át, s ha ezt nem hajóval tesszük meg, akkor a sivatagon tevével megyünk át – ami a sivatag hajója.

Beszéltünk már gyermekkoráról. Visszaemlékszik arra, hogy ifjan melyik volt az a képzőművészeti alkotás, melyik először „megfogta”, elgondolkodtatta?

– Most megfogott, mert nem tudok visszaemlékezni a legelsőre. Viszont mindig csodálattal tekintettem a reneszánsz nagy mestereinek – Leonardo, Michelangelo és még sorolhatnám – csúcsteljesítményeire. Constantin Brancusi szobrászatát vizsgálva, megismerve támadtak olyan gondolataim, melyek közelebb vittek hivatásomhoz.

Délvidékről Kecskemétre

Hány éves volt, mikor a család Zomborról Magyarországra költözött?

– Hétéves voltam. Pontosítok: Zomborban születtem, de Magyarkanizsán éltünk. Édesanyám bezdáni, apám magyarkanizsai születésű. Tehát Magyarkanizsáról költözünk át 1991-ben Kecskemétre.

Ahol a Kandó Kálmán Szakközépiskola szobrász szakán tanult. A szobrászatnak különböző válfajai vannak: kőfaragó, műköves, épületszobrász és még sorolhatnám. Már akkor eldöntötte, hogy a szobrászaton belül mivel szeretne foglalkozni?

– Kamaszként nem fogalmaztam meg ilyen konkrét és célirányos döntést. A kisplasztikában azonban már igen fiatalon olyan kifejezési utat találtam, ami később erősen meghatározta, irányította pályámat.

Kisplasztikával nyerte meg középiskolás korában a Három város, három iskola kiállítás I. díját?

– Igen, egy absztrakt kis szoborral, amit a mai napig szerepeltetek kiállításokon – mert vállalható műnek tartom.

Ez az első díj mennyire erősítette meg elhatározásában, hogy ez a pálya valóban önnek való?

– Természetesen mindenkinek jól esik az elismerés, megerősítést is jelentett, de akkor is ezen a pályán lennék, ha akkor nem engem emelnek ki ezzel a díjjal.

Rögtön felvették a Képzőművészetire. Sokan azt mondják, ez szerencse kérdése is, mert vannak, akiknek harmadszorra sikerül, és mégis befutott művészek.

– Mostanában úgy látom, s akkor is, mikor felvételiztem, hogy Fortuna istennőnek ebben inkább kevesebb szerepe volt, mint több. Egyértelmű, hogy a tehetség nem elég, komoly felkészülés szükséges ahhoz, hogy valakit felvegyenek a Képzőművészeti Egyetemre. Osztálytársaimmal – sokkal mai is jó barátságot ápolok – céltudatosan, szinte fanatikusan készültünk a felvételire. Tudtuk, mit kérnek tőlünk – aktrajzot, portrét, mintázást, saját munkákat –, így korán fel tudtunk ismerni az utunkat. Köszönet érte Lakatos Pálnak, aki végig jó irányba terelt minket a felkészülés éveiben, s olyan szemlélettel vértezett fel, ami azóta is sok nehézségen segített át. Teltek az évek, és én is tanítok szobrászatot művészeti szakközépiskolában, és több tanítványom bekerült az egyetem szobrász szakára.

Ez büszkeséggel tölti el?

– Természetesen. Örülök a sikerüknek, és örülök, hogy részem lehetett benne.

Amikor az időpontot egyeztettük, megemlítette, hogy minden alkotás valamilyen szinten hasonlít egy másikra. Azt veszem észre, hogy a nagy művészek, legyenek írók, színészek, festők, szobrászok, zeneszerzők először mesterük, példaképük hangját, formáját követik, majd rátalálnak egyediségükre.

– Állítása törvényszerű. A mester jelenléte, útmutatása szerintem szükséges és szerencsés, amíg elérünk az egyediséghez, amíg megismerjük az anyagokat, a szobrászat logikáját; ha komoly figyelemmel járjuk az utunkat, akkor önmagától kialakul egyéni formánk, egyéni hangunk.

Az egyéni hangot mennyiben befolyásolja a szocializáció? Önnél az Alföldre gondolok: Kecskemét, Szolnok.

– Még eddig mély szociálpszichológiai módszerekkel nem vizsgáltam ezt a kérdést. Bizonyára erősen meghatározza az alkotót a hely szelleme.

Diplomája után miért éppen Szolnokon telepedett le? Hiszen Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen is működik művésztelep.

– Egyetemi éveim végén megismerkedtem a Szolnoki Művészteleppel, az itt alkotó művészekkel. Olyan nyílt, befogadó közösséggel és magas színvonalú szakmai műhellyel találkoztam itt, ahová be szerettem volna kerülni. Diplomaévem idején szóltak, hogy az egyik műteremlakás megürül, és szívesen látnak. Sikeresen pályáztam a lakásra, és azóta itt élek. A mai napig úgy gondolom, megtisztelő a művésztelep tagságától, hogy ennyire tárt karokkal fogadtak. Igyekszem méltóan működni ehhez a tisztességhez.

A szolnoki művészek több stílusban dolgoznak. Figurálisok, nonfigurálisok is vannak közöttük. Ez nem zavaró?

– Sőt, éppen ez a jó. A Szolnoki Művésztelep szellemiségével azonosultam, az egyéni utak, egyes szerzők formanyelve, annak színessége kifejezetten előnyös.

A művészetben az atomizálódás a mai napig tart, egyre ijesztőbb méreteket öltve.

Milyen stílust vall magáénak? Azt már mondta, hogy nem realista, de túlzottan absztraktnak sem jellemezném.

– Nem hiszem, hogy bármilyen izmushoz, stílushoz közel kell állnom. Az egységes kánon felbomlása pedig kortünet. Sőt lehet, hogy meglepőt mondok, de a gótika óta nem létezik ilyen kánon, felbomlik az egységes világkép, már nem fogja össze Európát a kereszténység. A reneszánsz, majd reformáció idején egyre inkább távolodtak a művészek a hagyománytól. Ez az atomizálódás a mai napig tart, egyre ijesztőbb méreteket öltve. Ezért sem gondolom, hogy a mai stílusirányzatok bármelyikéhez is csatlakoznom kéne. A művészi tettet, mint az ember teremtő alapgesztusát akarom végrehajtani.

Beszélgetésünk elején említettük „saját utunkat”. Ez az út mennyire volt eddig göröngyös, és sosem akar letérni róla?

– Szobrászként az utam egyenes; jó időben kerültem kapcsolatba azokkal, akik elindítottak a pályán, és nem bizonytalanodtam el. Semmi más tevékenységet nem tudok elképzelni, amivel képes vagyok megvalósítani céljaimat.

 

Medveczky Attila