Beszélgetés a Barcelonában élő Ifj. Kocsis Sándorral

Minden idők leggólerősebb magyar válogatott játékosa volt az Aranycsapat jobbösszekötője, Kocsis Sándor, akinek személye idehaza mára méltatlanul feledésbe merült. Pedig 1999-ben világviszonylatban a 20. század legjobb 100 labdarúgója közé választották, Barcelonában pedig mind a mai napig legendaként tisztelik. Az „évszázad mérkőzésének” 63. évfordulója előtt tisztelegve a Kocka becenévre hallgató korábbi zseniális csatár Barcelonában élő fiával, Ifj. Kocsis Sándorral beszélgettünk édesapjáról, az egykori híres futballistáról és a magánemberről.

– Milyen emlékeket őriz gyermekkorából, édesapja játékáról?

– Mivel jómagam 1957. november 28-án születtem, így eszmélésemkor édesapám már a Barcelona játékosa volt. Egy gyermek általában büszke az édesapjára, de az én esetemben ez hatványozottan igaz volt. Természetesen nem csak azért tekintettem csodálattal az édesapámra, mert a világhírű Barcelona csapatában futballozott, hanem azért is, mert gyermekkorom boldog volt, szép volt, amelyben édesapámnak is komoly szerepe volt.

 

– Milyen volt az édesapja megítélése Barcelonában az 1960-as években? Mennyire volt érezhető a Kocsis-család mindennapjaiban az, hogy a családfő az FC Barcelona csillaga?

– Kisgyermek fejjel megélve azokat az éveket, arra emlékszem vissza, hogy abban az időben édesapám egy csodálattal körülvett, szeretett személy volt. Annyiban ki is kell egészítenem a kérdését, hogy személye nemcsak Barcelonában, hanem az egész világon hatalmas megbecsülésnek örvendett, hiszen a labdarúgópályán mutatott különleges teljesítményét és tehetségét mindenütt csodálták. Ez ugye napjainkban is így van, a világ legjobb labdarúgóinak ma is szerte a világban vannak rajongóik. Mivel a Barcelona már akkor is világszerte elismert és szeretett csapat volt, így édesapám is közismert játékosnak számított. Azt is el szeretném mondani, hogy tapasztalataim szerint az őiránta megnyilvánult szeretet nem csupán a nagyszerű labdarúgónak szólt, a világ egyik élenjáró sportolójának, hanem a magánembernek is.

– Ha már Kocsis Sándor mint magánember szóba került: miként jellemezné Kocsis Sándort? Milyen volt a magánéletben? Visszahúzódó személyiségű, vagy társasági ember volt-e inkább?

– Ahogy arról már beszéltünk, egy gyermek mindig büszke az apukájára. Belőlem azonban nem a gyermeki elfogultság beszél, hanem csak a tényeket idézem fel, ha azt mondom: édesapám mintaszerű apa és igazi, szívélyes egyéniség volt. Életét betöltötte a foci és mi, azaz a családja. Egyébként meglehetősen visszahúzódó, sőt azt is mondhatnám, hogy talán túlzottan is zárkózott volt. Nem szeretett a sportteljesítményével, a góljaival dicsekedni, ezt mindig ráhagyta az újságírókra és a szurkolókra. A meglehetős visszahúzódásának oka volt az is, hogy elég sokáig tartott, amíg a spanyol nyelvet megtanulta, ami egy ideig nehézkessé tette a kommunikációt. A futballpályán azonban ez nem okozott gondot, ott remekül megértette magát mindenkivel. Nem véletlenül mondják, hogy a futballban mindenki egy nyelven beszél.

– Mennyire gyötörte a honvágy, az itthon hagyott barátok és az otthon hiánya? Sokat emlegette-e Magyarországot?

– Soha nem felejtette el a hazáját, mindig is vissza akart térni Magyarországra. Hiányzott neki a magyarok társasága, a jellegzetes magyar humor és saját városa, Budapest. Mindenekelőtt magyar volt, ezért is döntöttünk amellett, hogy a hamvait visszavisszük szülőföldjére.

– Igaz-e, hogy mindig a Ferencváros volt a szívéhez legközelebb álló klub, beleértve a Honvédot és a Barcelonát is?

– Igen, ez így volt. Természetesen szeretett a Honvédban is játszani, Barcelonában pedig második otthonra lelt, amiért mindig hálás volt a klubnak és a városnak is. Ám a Ferencvárost mindig is szívében hordozta, a lelkének klubja volt.

– Hogyan tette túl magát a Kocsis-család a családfő tragikusan korai halálán? Sikerült-e ezt egyáltalán feldolgozni?

– Megint csak onnan közelítem meg, hogy az édesapja elvesztése mindenki számára nehéz és nem könnyen feldolgozható dolog. Saját életemben ez különösen is igaz volt, hiszen alig 21 éves voltam, amikor elment, ráadásul éppen a katonai szolgálatomat töltöttem, amikor a tragédia bekövetkezett. Természetesen nem csak nekem, de az egész családunk számára pótolhatatlan veszteséget jelentett édesapám halála, emlékét, alakját mindmáig őrizzük a szívünkben.

– Milyen Kocsis-emlékkép él ma Barcelonában? Mennyire van tisztában a mai nemzedék azzal, hogy ki volt Kocsis Sándor és mit tett a gránátvörös-kék klubért?

– Szerencsére a Barcelona tényleg olyan, mint egy nagy család, amelyhez az is hozzátartozik, hogy őrzik a múlt nagy alakjainak emlékét. Apám egykori csapattársának, Kubala Lászlónak a szobra például ott áll a Camp Nou előtt. Édesapámra is emlékeznek. S hogy személyéből mire emlékeznek? Azt gondolom, hogy leginkább arra emlékeznek vele kapcsolatban, ami volt ő: egy nagy focijátékos és egy nagyszerű ember, aki mindenét odaadta a Barcáért.

– A Ferencváros utánpótlás-nevelő akadémiáját nemrégiben Kocsis Sándorról nevezték el. Mit jelent ez Önnek és a Kocsis-családnak?

– Ez a IX. kerületi önkormányzat kezdeményezése volt, amelybe a családunk természetesen örömmel beleegyezett. Említettem már, hogy édesapámnak a Ferencváros volt a nagybetűs KLUB, ezért személy szerint nagyon büszke vagyok arra, hogy nemcsak édesapámnak jelentett nagyon sokat, hogy egykor a Fradiban játszhatott, de imádott klubja is igyekszik fenntartani, megőrizni édesapám emlékét, még ennyi idő elteltével is.

– Kocsis Sándor immáron Magyarországon nyugszik. Ön milyen gyakran jár haza, Magyarországra?

– Minimum évente egyszer felkeresem édesapámat, akinek síremléke a Szent István Bazilikában van. Ez a hazajövetelem általában egybeesik egy másik, szívemhez közel álló eseménnyel, a Kocsis Sándor Emléktornával, amelyet gyermekcsapatok számára szervez meg immár harmadik éve a Kű Lajos által vezetett Aranycsapat Alapítvány. Külön boldogság és öröm, hogy édesapám végső nyughelye ott van, ahol az Aranycsapat több más tagja – például Puskás Ferenc vagy Grosics Gyula – is nyugszik. Édesapám emlékét a családban is igyekszünk továbbörökíteni. Gyermekeim nagyon büszkék arra, hogy Kocsis Sándor unokái, és hozzám hasonlóan nagyon tisztelik őt.

 

Kovács Attila