László Csaba már az első pillanatban úgy érezte, hogy hazatért Dunaszerdahelyre

Katasztrofálisan kezdte az idei bajnokságot a szlovák bajnokságban a dunaszerdahelyi DAC labdarúgó-csapata. A klubvezetésnek ezért lépnie kellett, nehogy a kiesés szélére sodródjon az együttes. Ennek eredményeként a korábban a Ferencvárost és két nemzeti válogatottat is irányító székely-magyar szakembert, László Csabát kérték fel a csapat edzőjének. Az első eredmények azt mutatják, hogy jó kezekbe került a csapat, hiszen a DAC elkezdett felfelé araszolni a bajnoki tabellán és a Nagyszombatot kiverve továbbjutott a Szlovák Kupában is. Sportrovatunkban a kitűnő trénerrel nem csupán új munkája sajátosságairól és elérni kívánt céljairól beszélgettünk, de szót ejtettünk arról is, hogy székely származásúként könnyen ment-e a beilleszkedés a felvidéki magyarság jelképének tekinthető klubba.

– Meglepődött-e, amikor megérkezett a DAC megkeresése, és gondolkodott-e, hogy belevágjon a munkába?

– Már saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy az edzői életben bármikor, bármi megtörténhet, sőt kifejezetten tanácsos állandóan egyfajta készenlétben lenni. Ezért nem mondanám, hogy nagy meglepetés ért, viszont annál nagyobb örömet okozott és eldöntötte számomra a folytatás kérdését.

– Ezek szerint más megkeresései is voltak?

– Igen, voltak még más ajánlataim is, ám Dunaszerdahely mellett semmi más nem rúghatott labdába. Azt vallom ugyanis, hogy egy profi edzőnél nyilvánvalóan a szakmai kihívás az elsődleges, ám érzelmek nélkül még ezt a munkát sem szabad és nem is érdemes csinálni. Pontosan tudom, hogy a Dunaszerdahely jóval több, mint egy klub. A DAC egy szimbólum, a felvidéki magyarság egyik legfontosabb jelképe. Magam is magyar vagyok, ráadásul székelyként ismerem a kisebbségi lét sajátosságait is, ezért a DAC felkérése után a többi megkeresés már nem foglalkoztatott: tudtam, hogy ide szeretnék szerződni.

– A dolgok lelki hátterére még visszatérünk, ám előbb beszéljünk a szakmai oldalról. Nem elég, hogy a csapat gyengén rajtolt a bajnokságban, de kevéssel az érkezése előtt 6:0-ra kikapott az egyik riválisától, ami demoralizálóan hathatott az egész öltözői légkörre. Mennyire nehéz dolog egy mélyponton lévő csapatot átvenni, s egyáltalán: mi ilyenkor a legfontosabb feladata egy újonnan beiktatott trénernek?

– Először is azt szeretném leszögezni, hogy elődöm, Németh Krisztián tisztességes és jó munkát végzett, semmiképpen nem varrható egyedül az ő nyakába, hogy a csapat a bajnokság első részében gyengén szerepelt. Nagyon örültem annak, hogy Krisztiánra továbbra is számít a klubvezetés, mert egy remek szakemberről és magánemberről van szó. Ettől függetlenül nem ment a csapatnak, ez is tény. Egy új edző feladata ilyen helyzetben különösen nehéz és egyedi. Nyilvánvaló, hogy nem szabad mindent pontosan ugyanúgy folytatni, mint ahogyan az elődünk csinálta, hiszen nem jöttek az eredmények, ugyanakkor legalább akkora hiba, ha száz százalékban meg akarunk változtatni mindent, hiszen bajnokság közben vagyunk. Ilyenkor nincs arra mód, hogy merőben új játékstílust, új struktúrát akarjunk bevezetni. Ez több mint kockázatos dolog lenne, főleg egy kiesés által veszélyeztetett csapatnál. Éppen ezért az arany középutat kell megtalálni, és megtartani minden olyat, ami az eredménytelenség ellenére jól működött addig is, és megváltoztatni azt, ahol hibát, hiányosságot észlelünk. A felkérést követően több meccs felvételét is megnéztem, hogy lássam, mik az erősségeink, miben voltunk jók, és vajon milyen hibák vezettek a vereségekhez? Ezek után végrehajtottam néhány változtatást, úgy a szerkezeti összetételben, mint a játékosok személyét illetően, de azért az egész csapatot nyilván nem forgattam fel.

– Minden bizonnyal az is egy nagyon fontos dolog, hogy miként lép be az ember egy mélyponton lévő csapat öltözőjébe, képes-e lelket önteni a játékosokba?

– Ez pontosan így van, komoly pszichológiai feladat, hogy egy új edző el tudja fogadtatni magát a csapattal, mert enélkül elveszett a dolog már az elején. Ehhez persze megfelelő fellépés és szakmai felkészültség egyaránt szükséges. És a legfontosabb feladatok közé sorolható a csapat önbizalmának felélesztése is, hiszen aligha kell ecsetelni, hogy milyen lelkiállapotot idéz elő egy csapat életében, ha folyamatosan kudarcok érik a pályán. Ilyenkor nem lehet felállni a padlóról anélkül, hogy elhitessük a játékosokkal: az eddigi gyengébb szereplés ellenére ők igenis jók, igenis képesek a győzelemre. Ez sem könnyű feladat, de muszáj vele megbirkózni, ha előre akarunk lépni.

– Az ön pályája különleges abból a szempontból, hogy többször volt már szövetségi kapitány és klubedző is. Melyik az igazi, melyik a leginkább testhez álló László Csaba számára?

– Mindkét feladatnak megvannak a maga szépségei, ezért én mindkettőt szeretem csinálni. Kapitányként ritkábban van közvetlenül a pályán végzendő szakmai munka, hiszen van, hogy egy hónapban csak egy meccset játszik egy válogatott. Ám a felelősség semmivel sem kisebb ettől, hiszen egy egész országot képvisel a szövetségi kapitány, olykor a szó legszorosabb értelmében is. Ugandai és litván kapitányként is többször vettem részt különféle szakmai konferenciákon, ahol mint az adott ország képviselője is jelen voltam. Ez megtisztelő dolog, komoly rangja van. Be kell vallanom azonban, hogy egyre jobban hiányzott a napi szintű szakmai munka, az edzésvezetés, a taktika kidolgozása. És van ennek egy másik, érdekes oldala is, mégpedig a klubvezetők hozzáállása. Észrevehető ugyanis, hogy az edzők gyakran váltogatják a munkavállalást a válogatottak és a klubok között, aminek az oka abban keresendő, hogy ha valaki túl sokáig kizárólag válogatottak mellett dolgozik, akkor azt a klubvezetők hajlamosak elfelejteni. Mert hiszen félnek attól, hogy bármilyen felkészült is az adott edző, ha huzamosabb ideig válogatottnál dolgozott, kijöhetett a napi klubmunka ritmusából. Ezért a részemről ilyen okok miatt is tudatos volt a váltás a klubedzői tevékenység felé, és nagyon örülök is annak, hogy újra klubnál dolgozhatok. Jó rendszeresen meccselni, jól hat rám a hétről hétre meglévő adrenalinlöket, amelyet egy-egy meccs kivált egy edzőből. Most úgy érzem, hogy bár szeretnék majd még szövetségi kapitány lenni, de semmiképpen nem a közeljövőben, hanem csak sok-sok év múlva, amikor még tapasztaltabb edzőként vállalhatok munkát egy válogatott csapat mellett.

– Most azonban ez biztosan nem aktuális, hiszen Dunaszerdahelyen várja komoly kihívás. Milyen célokat tűzött ki saját maga és a csapata elé?

– Amint arról már beszéltünk, bizonyos értelemben tűzoltással kellett kezdeni a munkát, hiszen az érkezésemkor kieső hely környékén volt a csapat. Ezért az elsődleges cél az volt, hogy stabilizáljuk együttesünk játékát. Ez lényegében sikerült, az utóbbi öt mérkőzésből immár három győzelmet és egy döntetlent könyvelhettünk el, és a Nagyszombat ellenében továbbjutottunk a Szlovák Kupában is. Mindez nagyon jó előjel a jövőre nézve. Ennyivel persze nem elégedhetünk meg, szeretnénk előbbre lépni. Nagyon hosszú távra egyelőre azért nem tervezek, mert – a felkérésemkor meglévő speciális helyzetre való tekintettel – csak a szezon végéig kötöttünk szerződést az elnök úrral. A megállapodás opciós, vagyis kölcsönös elégedettség esetén megvan a lehetőség a hosszabbításra. Én magam nagyszerűen érzem magam Dunaszerdahelyen, remélem, a bajnokság végén úgy zárunk majd, hogy egyértelműen mindkét fél hosszabbítani szeretne.

– Engedje meg, hogy visszatérjünk a dolog érzelmi részére és személyesebb témáról is kérdezzem. Az ön helyzete nagyon egyedi, hiszen székely-magyarként lett a felvidéki magyarság egyik jelképének számító csapat edzője. Miként éli meg ezt a sajátos állapotot?

– Csodálatos lelkiállapot ez. A DAC majdnem olyan, mintha az itteni nemzettársaink temploma volna. Hihetetlenül sokat jelent ez a klub a felvidéki magyarság számára, amelyet lépten-nyomon érzékelni is lehet. Éppen a saját kisebbségi sorsom miatt az első másodperctől kezdve otthon érzem itt magam, viccesen úgy fogalmaztam valahol a minap, hogy a nyakas székely hazatért a Felvidékre.

– Lát különbséget a székelyföldi és a csallóközi kisebbségi magyar sorsok között?

– Nem! A kisebbségi sors, az mindenütt kisebbségi sors, nincs közöttük érdemi különbség. Különösen igaz ez a Kárpát-medencében élő azon magyarokra, akik valamelyik elcsatolt részen élnek. Abban is megegyezik a sorsunk, hogy sajnos sokszor az anyaországban is hasonlóan ítélnek meg bennünket. És amint a szurkolókkal való beszélgetéseimből kiderült, abban is egyformán gondolkodunk, hogy sokkal jobban fáj, ha az anyaországban románoznak vagy szlovákoznak le bennünket, mintha a szülőföldünkön neveznek idegennek vagy hazátlannak minket. Azzal, hogy a DAC mit jelent a felvidéki nemzettársaink számára, annak ellenére is tisztában voltam, hogy jómagam székelyföldi vagyok, és sosem dolgoztam még Szlovákiában. Minden értelemben bele tudom élni magam abba, hogy szurkolóinknak és az itteni magyar közösségnek miért fontos a DAC sikere. Ezért is mondtam beszélgetésünk elején, hogy amikor a dunaszerdahelyi megkeresés befutott, onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy melyik ajánlatot választom a meglévők közül. Sikerre vezetni a DAC csapatát ugyanis nem csupán szakmai kérdés számomra, de szívügyem is lett! Szeretném, ha a csapat nagy létszámú szurkolótábora boldog lehetne imádott csapata teljesítménye okán, és az a célom, hogy ehhez hozzátegyem a magamét mint vezetőedző.

Kovács Attila

NÉVJEGY

LÁSZLÓ CSABA

Székelyudvarhelyen született 1964. február 13-án.

Pályafutása: Játékosként szülővárosában, majd Székelykeresztúron nevelkedett. Később játszott idehaza és Németországban is. 27 évesen egy súlyos sérülés miatt kényszerült félbehagyni játékos-pályafutását. Ezután lépett edzői pályára. Megszerezte a legmagasabb edzői képesítést, és alacsonyabb osztályú német csapatok mellett edzősködött. 2004-ben az akkori szövetségi kapitány, Lothar Matthäus hívására a válogatott másodedzője lett, és ugyanekkor felkérték a Ferencváros vezetőedzőjévé is. A zöld-fehérekkel a bajnokságban és a Magyar Kupában is második lett, és szerepelt az UEFA Kupa csoportkörében is. 2005-ben előbb Sopronba szerződött, majd az Ugandai Labdarúgó Szövetség hívására az afrikai ország szövetségi kapitánya lett. 2008 nyarán a skót élvonalbeli Hearts vezetőedzőjévé választották. Komoly eredményeket ért el a skót csapattal, hiszen bajnoki bronzérmet szerzett velük. Ennek révén 2009-ben ő lett az év edzője Skóciában. 2010-ben a belga élvonalbeli Charleroi edzője lett, majd egy év múlva Litvánia szövetségi kapitányának nevezték ki. Két évig dolgozott a balti államban, majd az MTK hívására hazatért Magyarországra. A kék-fehéreknél végzett munkája meglepő módon a téli alapozás idején ért véget. Néhány héttel ezelőtt a DAC Dunaszerdahely vezetőedzőjévé nevezték ki.

 

Sikerei: magyar bajnoki ezüstérmes (2004–2005), Magyar Kupa ezüstérmes (2004–2005). Skót bajnoki bronzérmes (2008–2009). Az év edzője Magyarországon (2004), az év edzője Skóciában (2009).