Tíz kategóriában 14. alkalommal vehették át a Prima Primissima Díjakat a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői a Művészetek Palotájában megtartott pénteki gálaesten. A magyar zeneművészet kategóriában Medveczky Ádám karmester, címzetes egyetemi tanár vette át az elismerést.

A Kossuth-díjas karnagy, a Magyar Állami Operaház mesterművésze és örökös tagja szédületes karriert futott be, opera-előadások dirigálása mellett végigvezényelte a szimfonikus zeneirodalom jelentős részét. Negyvenkét éve tanít a Zeneakadémián, rengeteg sikeres növendékkel büszkélkedhet. Jelenleg a karmester szakon a saját mesterségét tanítja, az ének tanszakon pedig operaénekes-jelölteknek szerepgyakorlatot. Sok minden befolyásolta gondolkodásmódját. Például az a polgári értékrend, amit odahaza látott. Édesapját a háború után elvitték málenkij robotra, meggyilkolták. Gyerekfejjel, tizenöt évesen élte át az 1956-os forradalmat. Vallásosan nevelték, templomba, hittanra járt. Tizennyolc esztendős korában talált rá az Isten. Azóta is állandó kapaszkodója. Segít kijutnia a szakmai vagy emberi hullámvölgyekből.

Újraéled a kórusmozgalom

Nem gépekkel, hanem művészekkel dolgozom. Ha egy gép meghibásodik – kidobom. Kollégáimmal ezt bűn lenne elkövetnem, és bűnös, aki így tesz. Szelíden, emberségesen kell figyelmeztetni őket hibáikra, tévedéseikre – vallja Medveczky Ádám karmester, akit a magyar zene karakteréről, a zenei nevelésről, mestereiről, és a határon túli koncertjeiről kérdeztük.

Mindenekelőtt gratulálunk a Prima Primissima Díjhoz!

– Köszönöm szépen, és megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem azoknak, akik sms-ben küldtek gyönyörű, méltató sorokat, de még nem volt időm – amint látja, tegnap volt a gálaest, és ma már délelőtt 10 órakor próbálok az Óbudai Danubia Zenekarral – a több mint száz gratulációra válaszolni.

Mit érzett, mikor neve elhangzott, és a színpadra szólították?

– Ez az a kérdés, amire nem lehet frappáns választ adni. Felfoghatatlan, felemelő, magasztos érzés kerített hatalmába. Öröm, boldogság, megelégedettség fogott el. Magamban köszönetet mondtam a felterjesztőknek, azoknak, akik telefonon rám szavaztak, szüleimnek, családomnak, mestereimnek, kollégáimnak, és hálát adtam az Istennek ezért a boldogságért. Főleg azért, mert a mai napig érzem a közönség szeretetét. Amíg felértem a színpadra, azon gondolkodtam, mit is tudnék mondani, de a meghatottságtól nem tudtam igazán összeszedetten beszélni. „Legjobb a legjobbak között” – ez nagyon hízelgő, és talán túlzás, de minden esetre nagyon örülök neki. Belső örömmel szoktam ezeket a díjakat magamban átgondolni, ahogy a negatívumokat is, és nem látványosan. Természetesen a negatív dolgok frusztrálhatnak, az örömtelik pedig biztatást adnak.

A magyar zeneművészet kategóriában vette át az elismerést. Beszélhetünk-e a zeneművészet nemzeti karakteréről?

– Egyértelmű! Akár az irodalom, a sport, a képzőművészet, a színházművészet mellé odatesszük a nemzeti jelzőt, az különleges értékkel bír. Amikor kimondom azt, hogy magyar zeneművészet, Erkel, Liszt, Kodály, Bartók, sőt még a kortárs zene több alkotójának – például Balassa Sándoré – művei is magukon viselik a nemzeti jelleget. Ez minden népnél így van, és ez a helyes. Ne legyünk kishitűek, ismerjük el nagyságainkat. Muszorgszkij az orosz, Moniuszko a lengyel, Enescu a román – hogy csak a környékbeli országokat említsem – mind saját nemzetük nagyjai, büszkeségei. Örülök neki, hogy a hazai kortárs zeneszerzők közül egyre többen szakítottak a zsákutcába vivő irányzatokkal, az atonalitással, és a nemzeti jelleg felé fordultak. A szimfonikus irodalomban a magyar karakter több komponistánál is felfedezhető.

Ahhoz, hogy a klasszikus zenét megszeressük, előbb meg kell ismernünk. Megfelelő súllyal szerepel a zenei nevelés a fiatalok életében?

– Platón mondta, hogy a jó államban a művészeti nevelés a legfontosabb tevékenység, hiszen a minőségi emberek kinevelését segíti. Hála Istennek a jelenlegi kormány azt az álláspontot képviseli, hogy a művészet, ha része a mindennapoknak, valóban javítja az életminőséget. Egyre több színház, művelődési intézmény nyit helyes módon a fiatalok felé. Az Operaházban is nagyon sok az ifjúsági program. Az OperaKaland, amit főigazgató úr talált ki, az utóbbi évek legnagyobb szabású közművelődési-köznevelési kezdeményezése, amely a Magyar Állami Operaház szervezésében valósul meg. Tudtommal minden tanévben, két szakaszban egy-egy előadás-szériát kínálnak a meghívott köznevelési intézmények számára, egyet az őszi, egyet a tavaszi időszakban. A meghívottak köre kiterjed az összes középiskolára. A legújabb attrakció az Opera Kommandó, ami olyan vidéki diákoknak viszi el és mutatja be az opera műfaját – fiatal énekesek járják az iskolákat –, akik számára elérhető közelségben nincs operaelőadás. Az Opera Nagykövetei Programon belül pedig az opera és a balett műfaját a művészek személyes tapasztalataik alapján népszerűsítik főleg a köznevelési intézményekben. A Zeneakadémia ifjúsági sorozata, a Liszt-kukacok Akadémiája koncertsorozata, a felső tagozatos általános iskolásokat és persze szüleiket, nagyszüleiket várja. Ezek azért óriási jelentőségűek, mert egy ideig nem törődtek a fiatalokkal, vagy ha igen, akkor túlzottan szárazon, didaktikusan, unalmasan, szájbarágósan próbálták meg a klasszikus zenét népszerűsíteni – sikertelenül, még akkor is, ha az ifjúsági koncertek minőségileg nem voltak rosszak. Örülök neki, hogy az énekoktatást újra komolyan veszi a kormány; a legtöbb iskolában énekkar is működik, ifjúsági énekkarok létesülnek, melyek olyan komoly, profi színvonalat érnek el, mint például a Nyíregyházi Cantemus Kórus.

Feltámadhat Kodály Éneklő Magyarországa?

– Kodály Zoltán kórusmozgalma sosem halt meg, talán inkább tetszhalott állapotba kerül, és most újraéled. Ennek ékes bizonyítéka, hogy néhány nappal ezelőtt felkerült a Kodály-módszer az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. Egyre többen népszerűsítik a zenét, és kiváló módszerekkel. Hivatásom miatt járom az országot, és azt tapasztalom, hogy még a legkisebb templomokban is szerveznek énekkarokat. Ebben az esetben nem is a minőség, a professzionalitás a legfontosabb, hiszen a kóruséneklés szerepe, hogy – Kodályt idézve – „a közös erőfeszítésből származó eredmény öröme fegyelmezett, nemes embereket nevel.” A Szentírás számos helyén olvashatjuk a felszólítást: „dicsérjétek az Urat! Fennhangon, megvallva Őt Úrnak és Istennek.” A zsoltárok pedig szinte követelik: „hárfával, cintányérral, énekkel dicsérjük az Urat!” Miért? Mert amikor hangosan imádkozunk, és énekszóval dicsérjük az Urat, akkor megnyitjuk szívünket, egész lényünket Isten előtt, így a Szentlélek egészen be tud tölteni minket. Úgy látom, hogy a népdaléneklés mellett a klasszikus és egyházi zene ismerete is egyre nagyobb teret nyer, és remélem, ez a folyamat nem áll meg.

Pályája kezdetén kik voltak azok a karmesterek, zenészek, akiket példaképeinek, mestereinek mond? Nem csak magyarokra gondolok, hiszen 1971-ben Olaszországban képzete tovább magát, ahol elvégezte Franco Ferrara mesterkurzusát.

– Ha már ezt említette, számomra nemcsak az olasz operakultúra, hanem az olasz karmesteri stílus is nagyon közel áll. Nem véletlen, hogy Lamberto Gardelli és Giuseppe Patane, miután megismertek, rögtön mondták, hogy én tanítsam be az adott darabot, és én legyek a másodkarmester. Több Gardelli- és Patane-premieren így volt. A ritmikusan és énekelve olasz karmesteri elv vezetett mindig, és Toscanini is azért volt a példaképem, mert ő is ezt vallotta. S ezt erősítette meg bennem Franco Ferrara is, akinek egyik kurzusán részt vehettem diplomámat követően. A magyarok közül Ferencsik János nagy hatással volt rám. Az énekesek közül pedig Simándy Józseftől tanultam rengeteget. Nem voltam a tanítványa, és nem is direkt szándékkal adta át a tudását, hanem míg dolgoztam vele, finoman rávezetett arra, hogy egy énekes mit vár el a karmestertől. Schwartz Oszkár legendás hírű ütőse és üstdobosa volt a 20. századi zenei életnek. Nemcsak sokat tanultam tőle, hanem ő indított el a pályán. Ő protezsált be az Állami Hangversenyzenekarba, ahová felvettek. Kórodi Andrásnak köszönhetem a másik állásomat. Amikor felvételiztem a karmesterképzőre az ÁHZ tagjaként, megkért, ha van kedvem, menjek át az Operába. Sejtette velem, ha úgy alakul, rövidesen vezényelhetek. Nem kerülhetem meg Nádasdy Kálmán nevét, akit édesanyámon – az Operaház karigazgatóján – keresztül ismertem meg először. Amikor premierekre készültem, édesanyám kérésére kikértem Nádasdy tanácsát. A Fidelióhoz, a Háry Jánoshoz és a Bohémélethez, mid az ő útmutatásai alapján álltam hozzá. Egy szóval sem mondta, hogy miként vezényeljem, hanem könyvekből olvasott fel nekem, zongorázott, mesélt, és rögtön megtudtam, miről szól a Bohémélet, pedig azt hittem, ismerem.

Egykori tanítványai csak rajongással beszélnek önről. Rájött a jó zeneoktatás titkára, vagy az említett mesterek módszereit vette át?

– Nem vettem át senki módszerét, talán Ferencsik próbametódusát. Ő hagyta muzsikálni a zenészeket, és csak akkor szólalt meg, mikor tényleg kellett, sosem okoskodott. A legnagyobb tanárom az Állami Hangversenyzenekar volt, amelynek kilenc évig voltam a tagja, s ott tanultam meg, mit szabad tenni egy karmesternek, mire hogy reagál a zenekar. Ezek nem is szakmai, hanem pszichológiai dolgok. A tanításnak igényesnek kell lennie, de vigyázok, ne legyek akadékoskodó, ne kössek bele mindenbe; hagyom szárnyalni növendékeimet. Majd közlöm velük a hibákat, és újra eljátszatom, elénekeltetem velük az adott darabot. Sosincs begyakorolt séma, mert egyes zenekarokkal gyorsabban, másokkal lassabban tudok dolgozni. Az igényesség mellett lényeges az emberség. Hogyha a művész rosszabbul teljesít, akkor jó pedagógiai és pszichológiai módszert kell alkalmazni. Nem gépekkel, hanem művészekkel dolgozom. Ha egy gép meghibásodik – kidobom. Kollégáimmal ezt bűn lenne elkövetnem, és bűnös, aki így tesz. Szelíden, emberségesen kell figyelmeztetni őket hibáikra, tévedéseikre.

Anyai gyökerei Erdélyhez, az apaiak Felvidékhez kötik. Más érzés a határon túli magyarok előtt vezényelni?

– Vezényeltem Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Kassán, Rimaszombatban, és még sorolhatnám. Nagyon jól esik olyan közegben dolgozni, ahol a magyarok annyi nehézség, megpróbáltatás után megőrizték identitásukat. Az erdélyi muzsikusok nagyon igényesek, ezért szigorúan ítélik meg a zenei teljesítményeket, és közösen fellépnek, ha számukra káros adminisztratív intézkedést hoz a vezetőség. Amikor határon túli városokban koncertezem, úgy érzem, jobban otthon érzem magam, mint Budapesten. Legközelebb december 13-án vezénylek Pozsonyban. December 12-én, a Bolsoj szólistái felejthetetlen koncertet adnak az Erkel Színházban. Az operagálán részleteket hallhatnak a legnépszerűbb olasz operákból: Tosca, Traviata, Turandot, Bohémélet, Rigoletto, Aida – ezt ismételjük meg másnap Pozsonyban. S ha már Felvidéket említjük: Eleonóra Blasková, a Kassai Állami Tudományos Könyvtár bibliográfusa, aki nagymamám testvérének, Basilides Mária opera-énekesnőnek emlékét nem hagyja Jolsván feledésbe merülni, szintén gratulált a Prima Primissima Díjhoz.

Szerk.