A színész varázsa meghatározó

2017. február 28. kedd, 17:37 Medveczky Attila
Nyomtatás

Minden színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen, csak az „itt és most” létezik

Az érdekelt, hogy a színész mennyire lehet gyermeki lény. Egy gyermek személyisége addig hiteles, míg nem szocializálódik, amíg nem tanul meg „viselkedni”. Számomra fontos, hogy megmaradjak olyannak, amilyen valóban vagyok. Ez magánemberként is lényeges, a művészi pályán pedig különösen. A színészi és a gyermekei lét közös pontjaira voltam kíváncsi. Már az érdekes önmagában, hogy mind a gyerek, mind a színész „főfoglalkozása” a játék. „Megyek játszani” − mondja teljes természetességgel a színész, mintha négyéves lenne. A gyermek még mindenre nyitott, és a színésznek is annak kell lennie, s meg kell őriznie a flexibilitást.

Jankovics Anna színművésznő, a Szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja a Magyar Színház Stúdiójában végzett 2006-ban, és 2016-ban diplomázott a Színház és Filmművészeti Egyetem színjátékos szakán. Még stúdiós volt, mikor harmadévesként megkapta élete első szerepét, innentől egyik lehetőség hozta a másikat. A Pesti Magyar Színházban, a Veszprémi Petőfi Színházban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, a Nagyváradi Állami Színházban és a Szkéné Színházban játszott. 2009-ben került Szolnokra meghallgatás útján, Fellini Országúton című filmjéből készült színdarab Gelsominájaként.

Szerepei a Szigligeti Színházban: Országúton – Gelsomina (2009); Szépségszalon – Shelby (2009); Az üvegcipő – Viola (2010); Csupa balláb – Sylvia (2010); A tanítónő – Kántorkisasszony (2010); Én és a kisöcsém – Bözsi (2011); A Négyszögletű Kerek Erdő – Vacskamati (2011); Liliom – Mari (2011); Kaland – Asszisztensnő (2011); Légy jó mindhalálig – Ilonka (2011); Hol a pénz? – Jusztina és Kati (2012); Mirandolina – Ortensia (2012); A néma levente – Carlotta, Zilia komornája (2012); Bál a Savoyban – Boriska (2012); Egy bolond százat csinál – Mari (2012); Lift – Kintao Mimani (2012); Made in Hungaria – Duci Juci (2013); Utazás az éjszakába – Cathleen (2013); Chioggiai csetepaté – Lucietta, Toni hajadon húga (2013); Cabaret – Frencie (2013); A salemi boszorkányok – Mary Warren (2014); Mágnás Miska – Rozali (2014); Patika – Kati, cseléd (2014); Csongor és Tünde – Ilma (2014); Cseresznyéskert – Dunyasa (2014); Öt nő az esőben – Lorene (2014); Sztárcsinálók – Méregkeverők, Bővérű nővérek (2015); Luxemburg grófja – Sidone (2015); A női szabó – Rosa (2015); A nagymama – Örkényi Piroska (2015); Furcsa pár – Gwendolyn – (2015); Könyvtári capriccio – Viktória (2015); Varázskendő – Tünde, aki a valósággal varázsol (2016), Hello, Dolly! – Ermengard (2016).

Rendezései a Szigligeti Színházban: Csudavilág (2016); Varázskendő (2016), Süsü a sárkány (2017). Diplomadarabját, a 2016-os Világgá mentem monodrámát játszotta már – többek között – Szolnokon, Dunaújvárosban és Kapolcson.

Korábbi életrajzát olvasva még nem láttam, hogy diplomát kapott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Figyelmetlen voltam, vagy kihagytak a szövegből egy mondatot?

– Igen, ez a diploma egy viszonylag friss dolog. Valóban 2006-ban végeztem a Magyar Színház Stúdiójában, 2009 óta vagyok a Szolnoki Szigligeti Színház tagja és 2016-ban vettem át a diplomámat. Ugyanis négy éve – részben Balázs Péter, a szolnoki színház igazgatója kezdeményezésére – elindítottak egy osztályt a Színművészetin azok számára, akik nem a főiskolán végeztek, de foglalkoztatottak a színi pályán. A három éves elméleti és gyakorlati képzést követően, államilag elismert diplomát kaptunk. Úgy tekintettem erre a lehetőségre, mint egy szakmai továbbképzésre. Újra volt időm darabelemzésre, és megismerhettem kiváló kollégákat az ország minden területéről.

Játszik drámákban, zenés darabokban, vígjátékokban, gyerekeknek szóló előadásokban. Melyik műfaj áll a legközelebb önhöz?

– Mindegyik műfajt kedvelem, örülök, ha sokszínű a paletta. Szerep, csapat és darabfüggő, hogy éppen mi áll hozzám közel. Annak ellenére, hogy karakterszínésznő vagyok, van drámai vénám is, és szükségem is van rá, hogy megmutathassam ezt az oldalamat is. Leginkább azt kedvelem, ha olyan előadásokban léphetek fel – ilyenek például a Molnár Ferenc- és Szép Ernő-darabok – melyekben a dráma ötvöződik a komédiával.

Ráadásul vidéki színházakban nagyon sok műfajt kell játszani, ki kell elégíteni számos közönségigényt, s nem lehet csak egyre fókuszálni, mint Budapesten.

– Igen, azért is szerencsés vidéken játszani, mert kipróbálhatjuk magunkat minden műfajban.

A versmondó kislány színre lép

Verses műsorokban is fellép?

– Az előadó-művészet másik műfaj. Viszont számomra a verssel kezdődött minden… Versmondó kislány voltam, sorra nyertem a szavalóversenyeket. Aztán amikor színész szakra felvételiztem a Színművészetire, akkor kicsit megcsömörlöttem a versektől. Mára elmúlt ez az érzés. Ezt az is bizonyítja, hogy a diplomamunkámat kortárs versekből állítottam össze Világgá mentem címmel. Eleve nem „szavalós” verseket választottam, és aztán addig gyúrtam a szöveget, amíg egy monológgá kovácsolódott. Az előadást azóta játszottam már gyerekeknek, felnőtteknek Szolnoktól Kapolcson át Dunaújvárosig sokfelé. Nagy örömömre úgy tűnik, a felnőtt és a gyerekközönség egyaránt vevő rá, és általában nem is jönnek rá, hogy ez a történet versekből lett összerakva.

Hogyan lett színésznő, mikor jött el az a pillanat az életében, amikor eldöntötte, hogy márpedig ezt fogja csinálni?

– Kétévesen – még alig tudtam beszélni – közöltem, hogy színésznő leszek és ezt onnantól fennen hangoztattam. Keszthelyen éltem, ahol nem volt színház, így a színészetet összekevertem a versmondással. Nagyon sokára tudatosult bennem, hogy a színművészet különbözik az előadó-művészettől. Mikor nem sikerült a felvételim, arra gondoltam, csak bebeszéltem magamnak, hogy színésznő akarok lenni, biztos csak a gyerekkori ábrándjaimhoz ragaszkodom, és ha nem vettek fel, akkor nyilván tehetségtelen vagyok. Aztán, bekerülve egy színház stúdiójába, kezdtem kinyílni, és azóta bármikor, ha elbizonytalanodom, jön valami jel, visszaigazolás, hogy jól döntöttem és ez az én utam.

Ez az út azért elég göröngyös.

– Sőt számomra kanyargós is. Amikor háromévi statisztálás után megkaptam ez első szerepem, és Béres Ilona partnereként álltam a színpadon, hatalmas öröm töltött el, hiszen addig korántsem volt nyilvánvaló, hogy valóban el tudok helyezkedni a pályán. A mai napig hálás vagyok, hogy megtanítottak az alázatra és igyekszem megőrizni azt a mentalitást, hogy minden este úgy menjek fel a színpadra, mintha ma tenném ezt utoljára. Hogy ne váljon rutinná, munkává a játék. Tehát a színészet ajándék számomra, nem munka. Úgy érzem, csak addig van értelme ezt csinálnom, amíg meg tudom őrizni a játék örömét.

Az is lényeges, hogy ezt az örömet érezze a közönség?

– Igen, szerintem azt megérzi a néző is. A színész varázsa meghatározó. Nekem van egy meghatározó élményem a játék örömével kapcsolatban: néhány éve a kezembe került egy családi videokazetta, melyen a bátyám és én betlehemes játékot adunk elő. Ő soha nem szeretett szerepelni, de azért kackiás rajzolt bajusszal, kucsmával a fején becsületesen elmondja a szöveget, én pedig négy évesen, mint egy energiabomba, úgy „robbantam be” a színpadra, ahol aztán a selypítés és a leragasztott szemüveg dacára kicsattanó életörömmel, totális, gátlástalan felszabadultsággal, maximális színpadi jelenléttel kezdtem énekelni, táncolni, játszani. Ez a felszabadultság magánemberként és színészként egyaránt letaglózott. Ennek az élménynek a hatására írtam meg a szakdolgozatomat A színész, mint gyermek címmel.

Csak az a jó színész, aki a lelke mélyén megmarad gyermeknek?

– Nem akarom meghatározni azt, ki a jó színész. Engem az érdekelt, hogy a színész mennyire lehet gyermeki lény. Egy gyermek személyisége addig hiteles, míg nem szocializálódik, amíg nem tanul meg „viselkedni”. Számomra fontos, hogy megmaradjak olyannak, amilyen valóban vagyok. Ez magánemberként is lényeges, a művészi pályán pedig különösen. A színészi és a gyermekei lét közös pontjaira voltam kíváncsi. Már az érdekes önmagában, hogy mind a gyerek, mind a színész „főfoglalkozása” a játék. „Megyek játszani” − mondja teljes természetességgel a színész, mintha négyéves lenne. A gyermek még mindenre nyitott, és a színésznek is annak kell lennie, s meg kell őriznie a flexibilitást. A nagy különbség, hogy a színésznek erre tudatosan kell törekednie, ami nem könnyű. Hiszen a gyermekséget felnőttként nehéz magukból a felszínre hozniuk.

Maradjunk a gyerekeknél, mégpedig a gyermek-előadásoknál, hiszen háromszor rendezett számukra igen különleges atmoszférájú darabokat.

– Tavaly mutattunk be Szolnokon egy babaszínházi előadást, a Csudavilágot, és egy interaktív gyerekelőadást, a Varázskendőt. Idén pedig a Süsü a sárkány című mesedarabot rendeztem – ezt januárban mutattuk be a nagyszínpadon –, ami már inkább az iskolásoknak szól.

Babaszínház Szolnokon

Mit értsünk babaszínház alatt?

– A babaszínház a legkisebbeknek – 0–3 éves korig – szól, akik hangok, formák, színek, dallamok által szerezhetnek benyomásokat 20-25 percben a világról. Tehát nem egy konkrét történetet mesélünk el, hiszen ez a korosztály nem is lenne képes azt követni. Így több etapból felépített játékot adunk elő, amiben szöveg szinte nincs is.

Nem tartott a picinyek reakcióitól?

– Abban az értelmemben jelentett számomra ez kihívást, mert a felnőtt közönség sokszor illemből is tapsol. A másfél éves viszont nem moderálja magát, beleszól, akár sírni kezd, ha valami nem tetszik neki. Könnyű megijeszteni, de közben szereti a meglepetéseket.

A bemutató előtt tartottak nyilvános főpróbát, melyet a legkisebbek is láthattak?

– A színházi dolgozók kisgyerekeiből állt a „tesztközönség”. Megkönnyebbülésemre kiderült, hogy ez a koncepció működni fog.

Hol játsszák ezt a különleges előadást?

– A stúdiószínpadon játsszuk, de mivel ez együtt készült az interaktív gyermekelőadással, ezért a teret úgy találtam ki, hogy nincs dobogó, nincsenek székek, hanem párnák, s az anyukák ölében ülnek a kicsik. Az előadás végén pedig kijöhetnek a színtérre, játszhatnak velünk. Az interaktív előadásban pedig végig aktívan közreműködnek, beleszólhatnak, de azért mi alakítjuk a történetet. Horváth Gábor, Ónodi Gábor és én, túl a 35. előadáson, annyira összeszokott csapattá váltunk, hogy bármilyen helyzetet megfelelően tudunk kezelni. Nagyon élvezzük, hogy gyakran kell improvizálni.

Ki kérte fel első rendezésére?

– A szolnoki színház vezetése úgy vélte, vagyok annyira kreatív, hogy képes vagyok erre a feladatra. Színészként az ember elsősorban a saját szerepén keresztül látja az előadást, rendezőként viszont a teljes képet kell nézni. Én azt sem tudtam, hogy mennyi háttérmunkával jár, hogy egy darab színpadra kerüljön. És, hogy mennyivel magányosabb a rendező a színésznél. Sok mindent megtanultam a rendezés által. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért.

Elképzelhető, hogy aki gyerekként igényes darabokat lát, felnőttként színházba járó lesz?

– Ez nagyon jó lenne, hiszen ez a három gyermekelőadás láncolata éppen a 0–12 éves korosztályt szólítja meg. A vizsgadarabomat, a Világgá mentem-et, amit nemrég Dunaújvárosban adtam elő, pedig a kisiskolásoknak játszom. Igaz, nem terveztem meg, az elmúlt másfél évem a gyerekelőadások jegyében telt.

Monodrámát játszani, egyedül állni a színpadon nem lehet könnyű.

– Igen, de élvezem nagyon. Ahhoz, hogy az ember egyedül fenntartsa az érdeklődést közel egy órán keresztül, nagyon intenzíven kell játszani, nem lehet kiengedni egy percre sem. És most nem háríthatom a felelősséget a darabra, a rendezőre, a kollégára. Itt csak én vagyok.

Bizonyára a rendezés is kihívást jelentett.

– Természetesen, mert nem vagyok rendező, sosem tanultam ezt a mesterséget. Maximális lelkesedéssel, odaadással, kreativitással, minden eddigi tudásomat, tapasztalatomat latba vetve láttam neki a rendezésnek, és bíztam benne, hogy meglesz az eredménye.

Azt szokták mondani, hogy régen színészuralom volt, most pedig rendezőuralom. A rendezők – főleg a budapesti színházakban – átírják a darabokat, nincs egységes koncepció, csak ötlethalmaz. Mi erről a véleménye?

– Nagyon szeretek színházba járni, de az utóbbi években hála Istennek olyan sok feladatot kaptam Szolnokon, hogy alig van időm más társulatok produkcióit megtekinteni.

Nem szeretem, amikor erőltetetten aktuálpolitizálnak egy előadásban

Nagyon diplomatikus válasz.

– Ez az igazság, nem adok diplomatikus válaszokat! Általánosságban nem mondok véleményt a fővárosi színházi életről, amúgy is csak azt véleményezem, amit láttam. Azt gondolom, hogy a klasszikus és a „modern” megközelítés egyaránt lehet érvényes. Nyitott vagyok minden új megoldásra, azt mondjuk nem szeretem, amikor erőltetetten aktuálpolitizálnak egy előadásban. Jó, ha többféleképpen gondolkodunk, és közelítünk egy műhöz, és a fővárosban mindenki megtalálhatja azt, amire vágyik.

Kissé kanyarodjunk vissza az időben, illetve haladjunk visszafelé a már említett kacskaringós úton. Miért éppen a szolnoki színházat választotta?

– Miután elvégeztem a stúdiót, egy ideig kaptam a Magyar Színháznál szerepeket. Majd bekövetkezett, amiben bíztam, hogy egyik előadásban meglátott egy rendező, igazgató, és meghívott vendégszereplésre. Így kerültem Veszprémbe, Nagyváradra, Székelyudvarhelyre. 2009-ben Szolnokon meghallgatást hirdetettek Fellini Országúton című filmjéből készült színdarab Gelsomina szerepére. Igaz sosem volt szerepálmom, de mégis azt éreztem, hogy ez az én szerepem. Ezt követően egyre több szerepet bíztak rám, így lett a szolnoki az anyaszínházam.

Egyesek a szabadúszó létre esküsznek, mások meg szeretnek társulathoz tartozni. Mit jelent a szolnoki színház tagjának lenni?

– Volt, hogy egy évadon belül játszottam Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Budapesten és Szolnokon. Ingáztam vonattal, kamionstoppal, repülővel… ezért is jelent számomra előnyt, hogy egy színházhoz, közösséghez tartozom. A társulati lét – annak minden szépségével és nehézségével együtt – biztonságot ad. Emellett Szolnokon kiváló a csapatszellem és sikeres darabokat mutatnak be.

Mi a siker fokmérője? Az, hogy mit írnak egy alakításáról, a közönség, a kollégák véleménye?

– Először a magam számára felállított mércének szeretnék megfelelni, tudom is, hogy melyek azok a szerepek, amik sokat adtak nekem, de természetesen vágyom a visszajelzésre. Fontos a kollégák véleménye, s lehet, hogy meglepődik, de a háttérmunkásoké még inkább. Ők mindent látnak, és udvariasságból sem mondják, hogy „jó voltál.” A nézők reakciója is sokat számít. Azt is szeretem, ha a nézők megállítanak az utcán, s elmondják egyes előadásokról a véleményüket.

Viszont a vidéki színházak művészeiről sokkal kevesebbet tudnak, mint azokról, akik televízióban, szappanoperákban játszanak. Ez nem zavarja?

– Nem az ismertség miatt léptem erre a pályára. Nagyon szeretem, gyönyörködtet, hogy minden színházi előadás egyszeri és megismételhetetlen, csak az „itt és most” létezik. Fontos, hogy szeressenek a nézők, de nem az az elsődleges, hogy hol és mennyien. Azért persze exhibicionista vagyok, és nagyon érdekel a filmezés, örülnék, ha forgathatnék. Ugyan készülnek remek sorozatok, filmek, de nehéz bekerülni ebbe a világba.

Exhibicionista, de mégsem kilincselő típus?

– Egyáltalán nem vagyok törtető, kilincselő. Az viszont tény, hogy meg kéne tanulnom jobban menedzselni magam. Még a régi színházi rendszerben szocializálódtam, és senki sem tanította meg (nem úgy, mint Nyugaton), hogyan kell a pályán érvényesülni. Pedig a színésznek az önmenedzselést éppúgy meg kell tanulnia, mint a mesterséget. Nekem viszont ehhez nincs érzékem. De igyekszem fejlődni ebben is. Amúgy is úgy tekintek az életemre, mint egy folyamatos tanulásra, mint egy izgalmas, kacskaringós útra, ahol nem tudhatom mit hoz a következő kanyar.

Medveczky Attila