A vallásos festészet és a népművészet továbbéltetője

2017. március 07. kedd, 14:57 Medveczky Attila
Nyomtatás

Az emberi létezés lényege a tudat, a test és a lélek harmóniája

Pályám kezdetén rövid ideig tartott az avantgárd korszakom, gyorsan váltottam. Magamtól jöttem rá, hogy ez nem az én utam. De ez a megpróbáltatás nem volt haszontalan. Szükséges, hogy belevágjunk a kezünkbe, mielőtt jól kezeljük a bicskát. Az avantgárd azért járatta le magát, mert az impresszionisták elfogadása után – ami nem volt más, mint egy üzleti tranzakció Párizsban a 19. század utolsó éveiben – kiderült, hogy nem felel meg az előző művészeti stílusok magas szakmai követelményeinek. Onnantól az avantgárd nem volt más, mint üzlet.

Molnár János grafikus- és festőművész 1954-ben született Budapesten. Az Egri Tanárképző Főiskolán 1984-ben szerzett rajz szakos diplomát. Mesterei: Molnár József, Lóránt János, Váczi András, Jóláthy Attila. Tanulmányúton járt: Erdély 1980–2000, Szepesség 1990–2004, Bécs 1991, München 1990, Hamburg 1990, London 1996, Párizs 2005–2014. Tradicionális művész, aki egyéni hangulatú képeiben számos stílust és technikát használ. Egyedi és sokszorosító grafikával egyaránt foglalkozik, készít akvarell, tempera és olajfestményeket. Sorozatait nagy műgond jellemzi. Gyakran alkalmazza a magyar népművészet motívumait. Képein, előadásaiban és publikációiban (Téka, Zsombékszéken c. folyóiratok) a magyar népművészeti és a modern képzőművészeti jelképrendszer összefüggéseivel foglalkozik. Alapítója a Jászsági Alkotók Körének, alapító és elnökségi tagja a Jászsági Képzőművészek Egyesületének. A Magyar Kultúra Alapítvány és a Jászok Egyesületének nívódíjasa.

1971-től csoportos kiállításokon vesz részt. Ide tartoznak a Tokaji Művésztelep 1974., 1984., 1985. évi bemutatói, a Jászsági Alkotók Körének évenkénti kiállításai 1995-től, pl.: a Gellért Szállóban, a Nemzeti Tankönyvkiadó galériájában, a jászberényi megyeházán és a Szikra Galériában, valamint a Kájoni János ferences rendházban. Továbbá a Jászsági Képzőművészek Egyesületének éves kiállításai, a jászberényi Fogadó Galériában 1996-tól. A Szakrális Magyar Festészet Országos Tárlatai 2009–2013 (Szolnoki Galéria, Semmelweis Szalon – Budapest, Szent István Bazilika – Budapest, Párbeszéd Háza – Budapest), Magyarok, Jászok, Alánok, Oszét Nemzeti Múzeum, Oszétia–Vladikavkaz, 2014; Itt és most-képzőművészet, Műcsarnok, 2015; Boldogasszony, Várkert Bazár, Budapest, 2015; Boldogasszony vándorkiállítás, Boksay József Megyei Szépművészeti Múzeum, Ungvár, 2015; II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Beregszász, 2015; Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, 2015; Árpádházi Szent Erzsébet Líceum, Gyimesfelsőlok, 2015; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós, 2015; Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2016; Márton Áron Ifjúsági Ház, Székelyudvarhely, 2016; Incze László Céhtörténeti Múzeum, Kézdivásárhely, 2016; Gábor Áron Művelődési Ház, Szentegyháza, 2016; Molnár István Múzeum, Székelykeresztúr, 2016, Közösségi Ház, Tusnádfürdő, 2016; Maros Megyei Múzeum, Vár, Marosvásárhely, 2016; Teleki Oktatási Központ, Szováta, 2016; Agapé Magyar Napok, Kolozsvár, 2016; Magyarok Nagyasszonya Millenniumi Templom, Temesvár, 2016; Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, Püspöki Palota, Szatmárnémeti, 2016; Dobó Tihamér Képtár, Magyarkanizsa, 2017; Városi Múzeum, Zenta, 2017; Hommage a Malonyai, Duna Palota, 2016; J.A.K. kiállítás Hegyvidéki Kulturális Szalon, 2016; Színmagyar – A Jászok Duna Palota, 2017. A Kájoni János Ferences Rendházban 1995-től állít ki.

Egyéni kiállítások: Művelődési Ház, Kaposvár, 1978; Művelődési Ház, Pécs, 1979; Józsefvárosi Kisgaléria, Budapest, 1986; Erzsébetvárosi Galéria, Budapest, 1990; Magyarok Háza, Bécs, 1990; Hamburg, 1992; -Millenniumi Park, Pusztaszer, 1997; Magyarok Világszövetsége, Budapest, 1997; Magyar Kultúra Alapítvány, Budapest, 1997; Hamza Múzeum, Jászberény, 2005; Gazdák Háza, Jászjákóhalma, 2011; Jász Világtalálkozó, Jászapáti, 2014; Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, 2015; Új Színház Budapest, 2015.

(Forrás: Ki Kicsoda? – Jász-Nagykun-Szolnok megye, 2011; Jászsági művészek arcképcsarnoka 2002; Ki Kicsoda? – Axel Springer, 2011 [Kiállítások és évszámok aktualizálva])

Tavaly decemberben, a Duna Palotában tekinthették meg a „Színmagyar – A jászok” című képzőművészeti kiállítást. Négy jászsági kötődésű festő- és grafikusművész – Somogyi Győző, Jánváry Zoltán, Bobák László, Molnár János – alkotásain keresztül tárult fel a látogató előtt a jászok világa. Budapesten született. Honnét a kötődés Jászberényhez?

– Édesapám régi jász család sarja. A háborút követően minket is sújtott a vagyonvesztés. Így apámnak, mint tanárnak fel kellett költöznie Budapestre, hogy munkát találjon. Én pedig nagyon sokat tartózkodtam nagyszüleimnél, Jászberényben. Egy kis szünet után felújult a kapcsolat a rokonsággal. Hiszen a jászokat a nagyon erős családi kötődés jellemzi.

Néha lehet hallani jászkapitány választásról, de ezen a fővárosi emberek kicsit mosolyognak, idejétmúltnak gondolják. Mennyire erős a jász identitás?

– A magyar történelemoktatás egyik hibája, hogy a jászokról nagyon kevés az ismeretünk. A jászok a mai Irán északi területén éltek, de nem perzsák, hanem az indoeurópai népesség legkeletibb ágát alkotják. A tudomány óiráni népeknek nevezi őket. A Kaszpi-tenger délkeleti részén hoztak létre önálló nagybirodalmat, Alánia néven. A hagyományok szerint az alánok Kr. e. 1800-2000 előtt már azon a területen éltek. A kínai írásos források először Kr. e. 500-ban írnak Alániáról. Onnan egy állandó, folyamatos kivándorlás történik a pusztákon, végig, egészen a Kárpát-medencéig. Ahol megszűnik a puszta, hiszen a Duna–Tisza köze is már mocsaras, árteres. Viszont, ha felmennénk a Kárpátok hegyláncaira és kelet felé néznénk, akkor – ha a Föld nem lenne gömbölyű – még a kínai nagy falig is ellátnánk. Hiszen nincsenek hegyek, dombok, hanem egy olyan terület, ami alkalmas az állattartásra. Visszatérve a Kárpát-medencére: ide Alániából Kr. e. 200-300-ban érkeztek. Több hullámban, különböző törzsszövetségekbe tömörülve vették birtokba ezt a területet. A törzsek elnevezései: jazig, a szarmata, alán. Egyes kutatók szerint ezek mind külön nemzetek. Holott mindannyian Alániából jöttek, valószínűleg csupán különböző nemzetségek. Róluk a régi görög és római forrásokból tudunk. A hunok, avarok és a magyarok ezt a három nemzetséget a Kárpát-medencében találták. A magyar eredetmondában is olvashatjuk, hogy Hunor és Magor Dul alán király leányait vette feleségül. Ilyen alapon Hunor és Magor királyfi leszármazottjainak ősanyjai alánok voltak. Mindez hiányzik a történelemoktatásból, a legendák ködében vész el. Általában a jászok utolsó letelepedéséről beszélnek, amikor a tatár roham elől a kunokkal együtt beözönlöttek a magyar királyságba. A közvélemény és a történelemoktatás innen eredezteti a jászokat. Holott ez már az utolsó bejövetel… A lényeg, hogy a Krisztus előtti és utáni időkben betelepült alániai törzsek beolvadtak a hunokba, avarokba, és Árpád magyarságába. Egy állandó, folyamatos pusztai jelenlétről beszélhetünk a magyarok és az óiráni jász népekkel kapcsolatban. Közös hadjárataik nem bizonyíthatóak, de az, hogy a jászok itt voltak korábban is, az tény. A jelenlegi tudományt nem foglalkoztatja az óiráni népek Kárpát-medencei jelenléte, még kevésbé kontinuitásuk a jelenlegi jászokkal.

Vendégségben a kaukázusi jászoknál

Élő hagyományról beszélhetünk? Azok a motívumok, melyeket grafikáin, képein láthatunk már nem „múzeumi” kategóriájúak, hanem valóban megtalálhatók a Jászságban?

– Sajnos nagyon ritkán. Ez a hagyomány, a népművészet jelrendszerének ismerete és használata kihalóban van a nagyvárosokban. Mivel a kulturális közbeszéd sajnos mindig városközpontú, ezért ez a megállapítás nagyon elterjedt. Kisvárosokban és falvakban azonban él a népművészet. Ki kell jelenteni, hogy a tudatosan felélesztett népi kismesterségek művelői az értékes, régi magyar jelképrendszert használják. Szorgalmas, elszánt emberek próbálják feléleszteni a népi szokásokat, a tradicionális mesterségeket és a népművészeti motívumokat. Az fontos, hogyha valaki elkezd egy ilyen munkát, annak megvan az identitásőrző szerepe. Erre egy jász példa: Jászberényben varrószakkört hoztak létre, ahol a régi jász motívumokat varrják fel mai terítőkre, ruhákra, tehát hagyománymentésről beszélhetünk. Mindenki boldog, amikor ezeket látja, és sokan megvásárolják a kézimunkákat. A népzene, a néptánc és a népi mesterségek hagyományozása és továbbéltetése a jászokra a mai napig jellemző. Nagy létszámú ez a közösség, és hozzá kell tenni, hogy a Kaukázusban él egy 1 200 000-es jász közösség. A FÁK államokhoz tartozó Oszétia-Alánia köztársaságban három éve csoportos bemutatkozó kiállításon vettem részt. (Az oszétok a szarmaták és az alánok leszármazottai.)

Oszétiában volt kiállítása? Direkt felkereste őket?

– Ez a véletlenek egybeesése. Átjött egy művészcsoport két kiállítás erejéig Magyarországra. Viszonzásul Oszétia-Alánia meghívott jász és magyar művészeket egy nagy bemutatkozó viszontkiállításra a fővárosba a vladikavkazi Nemzeti Múzeumba. Az oszétek magukat jászoknak vallják, csak a régi elnevezésük más: osz. Egész társadalmukat áthatja a jász öntudat.

Amikor meglátták képeit, magukra ismertek?

– Minden érzelgősség nélkül állítom: hullottak a könnyeik. Nagyon meghatódtak.

Mégis, hogyan kommunikáltak?

– Orosz és angol tolmács segítségével, hiszen a lakosok többsége egymás között oszétül beszél, míg Magyarországon a jász nyelv 1670. táján kihalt. Egy holland utazó leírja, hogy a Duna–Tisza közén élő jászok nem magyarul, hanem „valamilyen szkíta” nyelven beszélnek. Tehát a jász nyelv a török idők végéig élt. Oszétiában – főleg az idősebb generáció tagjai – még most is értenek és beszélnek oszétül, de a mindennapokban az oroszt használják. Hatalmas öntudatukat többek között a következő bizonyítja: tíz évvel ezelőtt Beszlánban, az oszét főváros külvárosában terroristák elfoglaltak egy iskolát. Benne háromszáz gyerek, pedagógusokkal. A szülők puszta kézzel megrohamozták az épületet, nem törődtek vele, hogy lőnek rájuk. Végül a hadsereg is kijött. A harcok közepette felrobbant az iskola, alig maradt túlélő. Egyik filmen láttam, a gyerekeket kezelték kórházban, és az orvos azt mondta, hogy a sérültek olyan állapotba kerültek, mint amikor a katonák a csatatéren súlyos pszichikai traumákat szenvednek el. Az egyik gyerek szinte monoton hangon mondja el a történteket, s arra a kérdésre, hogyan szerzett erőt, hogy ezt túlélje ezt felelte: „magamban azt hajtogattam, nem lehet semmi baj, én oszét vagyok, én oszét vagyok”.

Hogyan fogadták Oszétiában?

– Mindenki kedves volt hozzám. A miniszterelnök személyes vendége voltam, így védettséget élveztem. Küldöttséggel mentem ki, és a miniszterelnök-helyettes közölte: semmi bajuk nem eshet, bárkihez odamehetnek, mindenki tud az érkezésükről, hiszen a rádióból tudják, hogy itt vannak a magyarországi jász művészek. Helyesbítek: mi az ő tudatuk szerint a Kárpát-medencei Jászországból jöttünk, amely Magyarország területén van. Ezért a magyarokat is rokon népnek tartják.

Művészetükben használt motívumok hasonlítanak a magyarországi jászokéhoz?

– Nemhogy hasonlítanak, hanem ugyanaz! Mivel jártam az oszétiai képzőművészeti főiskolán is, láttam, hogy művészeti stílusban a 20. század elején tartanak. Ez nem lemaradás! A művészeti élet irányítói és a művészek egyaránt tudatosan elutasítják a modernizmust.

Ma a csapból is az folyik, hogy nincs egységes művészeti kánon. Ez egyeseknek jó, másoknak kevésbé. Ön mégis a fogalom valódi értelmében kortárs művész, hiszen nem a 19. században élt. Viszont a kortárs szót meghallva többen egy érthetetlen, értelmezhetetlen, igazából a műítészeknek nagy feladatot, belemagyarázást adó alkotásoknak nevezett irtózatra gondolnak. Hogyan tudja művészetében összeegyeztetni a hagyományt a mai technikákkal, módszerekkel?

– Szerintem a „modernizmus”, és a „hagyományos művészet” nem több művészettörténeti kategóriánál, de nem is ez a lényeg, hanem a következő: minden művész, aki képet alkot, függetlenül attól, hogy festményről vagy rajzról van szó, az adott felületen formákat, színeket és vonalakat próbál valamilyen neki tetsző rendszerbe foglalni – s teljesen mindegy, hogy mi a kép témája. A formák, színek és vonalak összerendezéséből születik meg a képen az egyensúly, és létrejön a harmónia. Ez a harmónia a nézőben is kialakul, és örömmel tölti el. Minden művész ezt akarja elérni. Viszont, az említett rendeződésnek van három kritériuma, melyek hiányában nem jöhet létre az egyensúly. A képnek a rendezés – más néven az alkotói folyamat – eredményeképpen jónak, igaznak és szépnek kell lennie.

A jó eléggé objektív fogalom.

– Ebben az esetben azt értem alatta, hogy a kép vagy a grafika szakmailag jó legyen. Ez azt jelenti, hogy a művész az anatómia, a távlattan, a színtan törvényeit ismerje és azokat magas színvonalon használja. Akkor lesz egy kép igaz, amikor a rajta ábrázolt cselekmény, vagy a morális, erkölcsi mondanivaló nem hazug. Azt pedig senki sem vitathatja, hogy egy szép képet jól esik nézni. Csinálhatunk régies vagy modern képet, az csak akkor lesz jó, ha ennek a három kritériumnak megfelel. Akkor jön létre az a harmonikus alkotás, amit mindenki örömmel szemlélhet. Mindezt egy mondatban is megfogalmazhatom: olyan képeket kell készíteni, amelyek Istennek tetszőek. Tudjuk, van a modernnek kikiáltott, úgynevezett „avantgárd” művészet. Sokan az így született képeket borzalmasnak mondják, de ha a modern művész megfelel ezeknek a kívánalmaknak, akkor a néző előbb-utóbb elgondolkozik azon, hogy mit rejt a festmény. Tehát a már említett hármas egység a modern művészetben is létrejöhet, mint egy középkori képen, de ahhoz szellem, lélek és szakmai felkészültség kell.

Aki megfelel a hármas kritériumnak, az már művész, és nem csupán ügyes vagy ügyeskedő festő, rajzoló?

– Pontosan.

Az avantgárd zsákutca, fiatal művészek foglalkoznak ezzel, majd a szerencsések kigyógyulnak belőle, mint egy gyerekbetegségből.

Ugyanez vonatkozhat a színművészetre, az operák világára is, hiszen valaki nagyon ügyesen ugrálhat a színpadon, vicces történeteket mesélhet, de ha nem hat rám, akkor nem nevezem színművésznek, csak jó játékosnak. Gondolom, a képzőművészet terén is ez létezik, mert ha nem „szólítja meg” a nézőt egy alkotás, akkor a hiba „nem a mi készülékünkben van.”

– Jól látja, és sajnos a mai avantgárd művészet többsége blöff, humbug, attól függetlenül, hogy sok kolléga szinte vért izzad, hogy ilyeneket készítsen. A modernizmust és az avantgárdot én főleg filozófiai és esztétikai irányzatnak tartom, amely nem szerencsés módon a képzőművészetben jelenik meg. Szerintem az avantgárd zsákutca, fiatal művészek foglalkoznak ezzel, majd a szerencsések kigyógyulnak belőle, mint egy gyerekbetegségből.

Önt is „ágynak döntötte” ez a gyerekbetegség?

– Pályám kezdetén rövid ideig tartott az avantgárd korszakom, gyorsan váltottam. Magamtól jöttem rá, hogy ez nem az én utam. De ez a megpróbáltatás nem volt haszontalan. Szükséges, hogy belevágjunk a kezünkbe, mielőtt jól kezeljük a bicskát. Az avantgárd azért járatta le magát, mert az impresszionisták elfogadása után – ami nem volt más, mint egy üzleti tranzakció Párizsban a 19. század utolsó éveiben – kiderült, hogy nem felel meg az előző művészeti stílusok magas szakmai követelményeinek. Onnantól az avantgárd nem volt más, mint üzlet. Ez nem jelenti azt, hogy aki avantgárd művész lenne, ne lenne felkészült. Amit viszont produkálnak, az a festészet történetében nagyon alacsony színvonalú. Ezt az egészet azon üzleti rendszer tartja életben, ami a II. világháborút követően betört egész Európába. A képlet nagyon egyszerű: egyes kereskedők bizonyos festőket az egekbe emelnek, és képeiket hatalmas összegekért árulják. Mivel a felkapott festői modor, divat nem tart örökké, ezért újabb festőket karolnak fel. Az üzletpolitika azt diktálja, hogy minél több kép alkotására kell rábírnia festőt, hogy a reklámba befektetett összeg megtérüljön és a haszon nagy legyen. S mikor kisajtolták a festőből a pénzt, jön az újabb „világsztár”. Ez a nagybani munka, a „rövid idő alatt elkészíthető legtöbb eladható kép” szakmailag csak silány és felületes lehet. Ez nagyban hasonlít a könnyűzene világához. Vajon ki emlékszik arra, hogy 4-5 évvel ezelőtt kiket futtattak a bulvárlapokban? Sajnos ők percemberkék, percművészek…Tudom, ez sokaknak rosszul esik, sértőnek hangzik, de ez az igazság. A valódi művészetben – legyen az zene, irodalom vagy festészet, ez elképzelhetetlen. Ott állandóan magas szinten kell alkotni.

A magyar festészet elveszítette szakrális jellegét

Azt mondja, az avantgárd zsákutca. Önmagát melyik stílusba sorolja? Hiszen képei szinte mind figurálisak és realisták.

– Egyetlen stílusba sem tartozom, mert rájöttem arra, hogy teljesen mindegy, hogy milyen stílust, milyen technikát alkalmazok, az csak egy eszköz. A lényeg a kép szellemi és lelki tartalma. A tartalom pedig úgyis megköveteli a neki megfelelő stílust és technikát. Szemléletmódomból fakadóan szeretek reálisan festeni, alkotni. Szeretem ezt a stílust, de mivel jól ismerem a jelképrendszereket, ezek nálam vegyülnek a reális festészettel. Tudjuk, a török hódításkor eltörölték a hiteles magyar festészetet, majd a 17. század végétől a Nyugatot majmoltuk. De nem csak festészetről van szó, hanem az egykor birtokunkban lévő tudásról, hiszen például már nem értelmezzük helyesen a kazettás mennyezetű templomok művészetét. Képtelenek voltunk megfejteni a népművészeti motívumok jelrendszerét. Tehát a magyar festészet megrekedt az 1700-as években és szép lassan elveszítette szakrális jellegét. A veszteség nagy, mert a régi magyar ábrázoló művészet ráadásul kétrétegű volt: a népművészet szimbolikus, nem leíró jellegű, viszont az egyházi művészet mindig figurális volt. Ide kellene visszatérni és abból szervesen építkezve fejlődni.

Mennyiben határozta meg szemléletmódját a jászsági gyökerek mellett az, hogy az 1970-es évek közepétől járta a felvidéki és erdélyi településeket, és észrevette a kultúrtörténeti javak tömegét?

– Erőteljesen. A pártállam idején nehézségek árán, de el lehetett jutni Felvidékre és Erdélybe. Mindkét területen olyan művészeti emlékeket láttam, amit a török nem pusztított el, hiszen Felvidék a királyi Magyarországhoz tartozott, Erdély pedig fejedelemség volt. Azokból az időkből megmaradtak a templomok, templomerődök, festett oltárok, falfestmények. A 70-es években ezeken a területeken még virágozott a népművészet, élt a népzene és a néptánc, a varrottasok, szőttesek és faragások tömegével készültek és eredeti funkciójukban használták őket. Később megtekintettem a nyugati múzeumokat, s rádöbbentem, hogy az erdélyi és a felvidéki, illetve a teljes magyar népművészet jóval magasabb szintű volt, mint a Nyugat-európai. Nyugaton akkor már nem volt élő népművészet… Az 1700-as évek előtti magyar vallásos tematikájú művészet pedig egy csöppet sem maradt el szakmai szempontból a Nyugat-európaitól. Ez szakmai öntudatot adott és önérzetemet, önazonosságomat erősítette. Tudtam, mihez kell visszatérnem és mire kell építkezem saját művészetemben.

Rátérve pályájára; miután elvégezte Egerben a rajztanári szakot, tanításból kereste kenyerét?

– Nem tanítottam, azonnal kiállító művész lettem, és bizonyos körökben elég sikeresen eladtam képeimet. Majd, mikor megnősültem, családom lett, iparművészeti munkákat, lemezborítókat, könyvterveket készítettem, és múzeumi kiállítások arculatterveit készítettem. Ezáltal független alkotó lettem, nem kértem senkitől protekciót, nem is akartam bekerülni különböző körökbe, ahol meghatározták volna, milyen stílusban fessek, rajzoljak. Így munkámra tudtam koncentrálni, és szerény, takarékos módon biztosítottam életem. Csurka István nyitotta meg egyik kiállításomat, és hangsúlyozta, hogy takarékosan, meggondoltan kell élni a művésznek is, mert akkor lehet független. Jól emlékszem, hogy azt is mondta: a becsületes munka mellett nem szabad a túlfogyasztás bűnébe esnünk, mert azzal tönkretesszük környezetünket. Így kéne élni mindenkinek.

A tematika határozza meg, hogy grafikát, vagy festményt alkosson?

– Mindig a téma dönti el. A józan mérlegelés megszüli az eredményt, hogy mivel dolgozzak. Sokféle lehetőség van: olajkép, rajzos tempera, vagy oldott akvarell, tus, ceruza, aprólékos, vagy nagyvonalúan megmunkált metszet. Vannak, akik csak olajjal festenek, legyen szó bármilyen témáról. Ha megérint egy élmény, vagy megtetszik valami, akkor a témának megfelelően eldöntöm a megjelenítés stílusát és technikáját. Ez az eklektikus hozzáállásmód igényli, hogy ismerjem a különféle stílusokat, eszközhasználatokat.

Akkor nem megrendelésre, vagy kiállításra készíti képeit, rajzait?

– Megrendelésre is festek, ha például arra kérnek meg, hogy egy családtagról készítsek portrét, vagy egy tanyavilágról. Ez nem lesz teljesen realista, sőt megrendelőim elvárják, hogy valami többlet legyen a képen. Ez általában a népművészet tárgyköréből való motívum, amely szervesen egybeépül a kép mondanivalójával és jellegével. Büszke vagyok rá, hogy szeretnének egy Molnár János-i képet.

Egy percig sem szerettem volna „állami művész” lenni, előnyök után kuncsorogni.

Nincs honlapja, nem jelent meg albuma, televízióban sem szerepel, az interneten alig lehet néhány sort olvasni Molnár Jánosról. Honnan tudnak egyáltalán önről?

– Nem élek elefántcsonttoronyban, de éppen azért alakult ki a megrendelői köröm, mert ebben az értelemben elszakadtam a külvilágtól, nem követem az éppen aktuális trendeket. Onnan ismernek, hogy egy szűk körben mozgok, és egyik megrendelőm ajánl a másiknak. Sőt amíg a kommunizmus dühöngött Magyarországon nem is akartam bekerülni a művészeti közéletbe. Egy percig sem szerettem volna „állami művész” lenni, előnyök után kuncsorogni.

Módszer- és nem rendszerváltásról beszélt. 1990 után jobb lett a világ?

– Jellegében változott meg. A világi hatalom sok életlehetőségnek szabad utat engedett. Nagyon sok mindennek szabad utat kellett engedni. Könyveket, lemez-, kazetta-, CD-borítókat tudtam tervezni. Talán ellentmondásba keveredek, de voltak olyan kollégák a pártállami időkben, akikre felnéztem, mert tisztességesek voltak. Erre példa: egyik mesterem Váci András, a költő testvére, nagyon jó rézkarcokat készített számos megrendelésre. Történt, hogy felhívott a műhelyébe, hogy segítsek neki a karcnyomásban. Megdöbbenve láttam a padlásán a rengeteg festményt. Elmagyarázta: a festményei jelentik számára a művészetet, s rézkarcokat pénzkeresetből készít. Ez számomra intő jel volt.

Ez nem mindenkinek sikerül, még ha szeretné is…

– Meg kell próbálni. Hátha sikerül, természetesen ez nem egyszerű. De ha valaki grafikusként tervez, s ebből meg tud élni, akkor már nem kell könyörögnie, hogy bekerüljön egy körbe, hanem független művésszé válik. Azt fest, amit akar, s már csak a megrendelővel lehetnek olyankor vitái.

Látom, sorozatokat is készít. Nézem a Mi magunk sorozat Születés című alkotását. Ez a sorozat a születéstől a másvilágra való költözésig mutatja be sorsunkat. A Születésnél egy érdekes motívum látható. Megfejtené?

– A szellemi realitást értelemszerűen reális stílusban ábrázolom. A lélek láthatatlan, ezért szimbolikusan, egy magyar népművészeti motívummal jelenítem meg. A kép aljára dalszövegeket írtam fel, ami a test beszéde – ugyanis amikor az ember énekel, hangot képez, közben kezével, lábával mozog. Tehát ez a hármasság (a szellem, a lélek és a test) együtt látható, és ez jelenik meg a sorozat többi képében. A Születést követi a Boldog gyermekkor, majd a Tanulás évei, a lányok jelképekkel, a legények – akik katonának mennek, jelképük a kard –, a Boldog fiatalság, a tánc örvénye, a Házasság, az Első gyermek, a Munka – érdekes, hogy a gereblye, és a vasvilla motívuma rajta van az erdélyi, így a gyimesi hímes tojásokon –, a Család – ahol a motívum az „élet fája” és a belőle eredő „élet vize”, és a virág, a bimbózás –, az Unokák – ahol már kisebb az élet fája –, majd Csak ketten vannak, utána Egyedül, és a sorozat utolsó képe a Temetés. Ezen rajta van a fű, ami elhajlik, elpusztul majd újra nő és kiegyenesedik. Ez azt jelképezi, halálunkkal egyéni létünk vész el, de nemzetségünk, utódaink továbbviszik értékeinket, kultúránkat.

Mindig biztos benne, hogy jó, amit alkot?

– Azért bennem is él a bizonytalanság. Ezt a sorozatot elvittem három barátomhoz. Az építészmérnök azt mondta, hogy a szöveg nem kell a kép alján, a reálisan ábrázolásból és a lelki életet ábrázoló motívumokból úgyis mindenki tudja, miről van szó. A lelkész éppen a szöveg fontosságát emelte ki. Feleségem közgazdász barátnője először azt vetette fel, hogy ezekért a képekért soha nem kapok annyit, mint amennyit érnek. Mire végignézte a sorozatot, folytak a könnyei, mert megérintette az emberi élet boldogsága és fájdalma. Dicsekvésnek tűnhet, de ez nekem inkább önigazolás volt, hogy érdemes hónapokon keresztül dolgozni.

Napjaink eseményei mennyire befolyásolják művészetét?

– Képeim tematikáját semmilyen módon nem befolyásolják a napi bel- és külpolitikai események. Igaz, feleségem néha szól, hogy hallgassam meg a híreket, megteszem, és megyek vissza dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel az, ami a világban történik.

A Fordított Hármasképen azt vettem észre, hogy nem a szakrális alkotásokra jellemző finom színeket használt. Ez talán nem a világ abszurd állapotára utal, aminek hátterében egyebek közt a szétzilálódott és erkölcsileg fellazult eszmerendszerek állnak?

– Gratulálok a kritikához! Sajnos ennyire nyomorulttá, drasztikussá, erőszakossá vált a világ. Ezért ábrázolok rajtuk elkeseredett, nyomorult figurákat. Igen, indulataimra néha kihatnak a társadalmi események. Aki járt a régi gótikus felvidéki templomokban, tudja, hogy a szentély bejáratánál, a magasban lévő keresztgerendán ott van a megfeszített Jézus szobra, és mellette a latrok, véres testtel, kifacsart végtagokkal. Ez a jelenet borzalmas, de ezt az érzést elnyomja a csodálatos szépségű szárnyas oltárok és a falképek emelkedett stílusa. Mégis az egész jelenet pozitív esztétikai és erkölcsi értékkel bír. Korunkban sajnos a szépség, mint művészeti kategória teljesen háttérbe szorult. Ezért talán nem meglepő, hogy a mai kor negatívumaira ilyen eszközökkel hívom fel a figyelmet.

Bizonyos művészeti irányzatokat kritizált, de embereket soha. Konfliktuskerülő?

– Nem, de miért keressem tudatosan a rosszat? Hálát adok az Istennek családomért, szüleimért, barátaimért. Még azokat a művészkollégákat is becsülöm, akikkel nem egyezik a véleményem, mert tudom, hogy megküzdenek azért, amit csinálnak. Hiszen az általam nem sokra tartott modernista stílusoknak is vannak olyan művészi megoldásai, amiket elismerek, de sajnos ez a stílus visszaveti a „magas művészetet” és meggátolja a népművészet szerves fejlődését. A művészeti közélet mellébeszél, de a művészek közt mindenki tudja, hogy a másik mennyire tehetséges, és mennyire képzett. Úgy tudom, hogy rólam azt mondják: egy régi művészeti ág folytatásával foglalkozik, ami ugyan nem korszerű, de azt tehetséggel és felkészülten csinálja, ráadásul nem áskálódik, tehát senkinek sem ellenfele.

 

Medveczky Attila