Az izgat, hogy a szellem és az anyag miért nem találkozik össze

Az alkotónak párbeszédet kell indukálnia a nézővel a rútról, az alantasról, az emelkedettről, a szépről, a drámairól, a komikusról, de ki kell provokálnia a szellemi együttlétezést – s ha lehet, nem primer szinten. Nem örülnék, ha máris rögtön felismernének mindent a képemet a nézőim. Ezt azért is mondom, mert mozgásszínházzal is foglalkozom. A legfontosabb témákat megfogalmazom, megfestem, és ezután kell a nézővel beszélgetni, közösen gondolkodni, amihez ürügyül használom fel a szakmai tudást.

Atlasz Gábor festőművész, mozgásszínházi rendező, a Magyar Festészet Napja Alapítvány képviselője 1966-ban született Szegeden. Festőként diplomázott 1994 – ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Veress Sándor László volt. 1996 - ban elvégezte a mesterképzőt. Ugyanitt az egyetemen 2003 – 2008 között rajz - festést tanított tárgyrestaurátor szakon. Képei egyaránt szerepelnek hazai és külföldi kiállítótermekben, 1989 – 2015 között 20 egyéni és több mint 100 országos, csoportos kiállításon voltak láthatók. Festészeti munkásságát több országos tárlat is fődíjával ismerte el, 2008 – ban vehette át az Oktatási és Kulturális Minisztérium nagydíját Szegeden, a XII. Táblaképfestészeti Biennálén. Tagja több művészeti szervezetnek is, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, Magyar Képző és Iparművészeti Szövetségnek, Független Színházak Szövetségének. 1984 óta fut párhuzamosan, egyedi jelenségként regisztrálható festészeti és mozgásszínház - rendezői munkássága, számos képzőművészeti, nagy festőelődök munkássága ihlette színházi előadás írója és rendezője. Több nagyszínházi produkcióban dolgozott mozgástervezőként, játszott filmekben, önálló jelenetekkel közreműködött televíziós műsorokban is. A mozgásszínházi és egyben festő észjárással megrendezett összművészeti, színházi, tánc-performanszai eredeti módon ötvözik a zene, a színház és a festészet nyújtotta műfaji, formai lehetőségeket. A Magyar Festészet Napja egyik fő szervezője, mely eseménysorozat 2003 óta egyedülálló képet rajzol ki a ma élő hazai kortárs festészet áramlataiból, több mint ötszáz alkotót felvonultatva, akik professzionálisan, élethívatás szerint, a MAOE és a Képzőművészeti Szövetség tagjaiként dolgoznak. Jelenleg Budapesten (Újbudán) él és alkot.

***

Atlasz Gábor műtermében fogadott, ahol először Tóth Menyhért festőművész szobájáról készült úgynevezett enteriőr- festményét mutatta meg.Tóth Menyhért miskei házában is járt, a mester műtermében dolgozott. Ezen a festményen is meghatározó a fény szerepe. Egy másik festménye kapcsán közölte, hogy régebbi műveit néha más méretben újrafesti. Ehhez szükséges egy utólagos gondolkodás. Az új képnél mindig fontos szerepet kapnak az addigi tapasztalatok. Egy kész kép tovább tud a fejében érni, és ha új megoldásokat talál, azt már egy új képen figyelembe veszi. Az egyik sarokban pedig mozgásszínházi plakátok sorakoznak, ami igazolja Atlasz Gábor sokoldalúságát.

***

Nézem az M.S mester tájain című képét. Rajta egy hiéna fejű emberforma mossa dühödten az autóját, a háttérben pedig egy székesegyház. Mit akar ezzel kifejezni?

–M.S. mester Feltámadás képén hátul láthatók a keresztek a Golgotán, jobbról a kapuból jönnek befelé Mária, s az asszonyok. Elől a sír, a feltámadott Krisztussal, kezében zászlóval. Ezek a dolgok 2000 év alatt tárgyias mivoltukban eltűntek, de mintha ez a mesebeli táj, a korabeli helyzet, szituáció megmaradna. Amikor elkezdtem festeni, ez a vörös bólusz alap, amire aranyozni szoktunk, „magától” adott egy mozgást, mert lecsurrant a vörös festék. Úgy tünt, mintha az Égből érkezne egy jelzés. Szellemi értelemben bezárult a kép. Addigra az autót megfestettem, és ez a tisztogató figura a „vas szekér” mellett piszoknak, kosznak nézi a vért. Azt, hogy ebben a szakrálisnak mondható jelenségben mit vél felfedezni, pontosan nem tudjuk; elgurul a helyszínről, és a történések, a szellemi világ nem érdekli.

Tehát itt a transzcendens, szakrális és az anyagi világ ellentétéről van szó?

–Nem ellentétéről, hanem együttes szerepeltetéséről. Ez egy olyan frontális ütközés, amit kívánok az embereknek, mert a szellem és az anyag teljesen elkülönült. Anyag alatt sok mindent érthetünk, hétköznapi értelemben a pénzt is érthetjük alatta, vagy a testet. Fontos motívum – mert nem találkozik össze az anyag és a szellem.

Egy másik képén a fény-árnyék szintén dominál. Középen egy fekete alak, akit szinte megkötöznek a színek. Két oldalán bukott angyalok, és a földön ezüstök. Júdás?

–A figura mai, öltönyt visel. Van. Viszont a tájról; egy híres középkori provance-i középkori templom faragványán lehetett látni, amikor nem ábrázoltak még figurális cselekményeket, de a szobrászok, az oszlopfőbe belerejtettek történeteket. Ez pedig, jól látja, egy Júdás-történet, és az ezüstök a mélybe zuhannak...

Aztán itt egy újabb kép, egy szobabelső.

–Ami csak látszólag szobabelső, mert ennyire extrán, expresszíven nem láthatunk fényeket, melyek szinte dúvadul táncolják át a teret. Optikai jelenségről van szó. Az emberek nem látják ezeket az erőviszonyokat, de érezhetik, mikor tavasszal, vagy nyáron besüt a nap az ablakon. Bár maga az ember nem szerepel a képen, mégis az erőviszonyok emberre való hatását szeretném kifejezni. Leonardo egyik feljegyzésében olvasható, hogy óriási csoda az emberi test, s nem tudjuk elképzelni, miért kell kioltani az őt mozgató életet. Akkor még milyen nagy csoda a benne lakozó lélek. Ne indítsunk háborút az ember ellen, mert benne testesül meg a vágy és a gondolat. Ezek a szobák olyanok, mint az emberi test. S az abban lakozó vágy, élet, pozitívum, fény „táncolják körbe.” Bár készítünk tökéletesnek mondott szobát magunknak, bezárkózunk, s közben civilizáltnak mondjuk magunkat, s közben egyre messzebb kerülünk a természettől. Ez egy óriási csapda.

Több festőről hisszük, hogy művész, valójában csak a szakma mestere

Úgy látom, képei figurálisak, de mégsem nevezném realisztikusnak azokat. Mindig is arra törekedett, hogy a figurális ábrázoláson kívül festményei többet mondjanak a nézőnek?

–Azt gondolom, hogy minden festő, élete végéig tanulja a szakmát. Több festőt ismerünk, akiről azt hisszük, hogy művész, valójában csak a szakma mestere. A művészet számomra ott kezdődik, s azt szeretném, hogy a szakmát, a mesterséget, a reális festészeti tudást csak felhasználjam a valódi magvas, taralmi kérdés közlésére. Nagyon sok festményt látunk, és a néző megelégszik azzal, hogy felismeri a tájképet, tudja, mi van a csendéleten, az enteriőrön. Boldogságérzet tölti el, hogy felismerte a tájat, a virágot. Viszont a felismerés és a befogadás boldogsága nem ugyanaz, mint egy gondolat, és egy pozitív, beszélgető, szellemi közös térbe nyitó együttlétezés öröme. Tehát a beszélgetés nem létezhet tartalom nélkül. Szerintem az alkotónak párbeszédet kell indukálnia a nézővel a rútról, az alantasról, az emelkedettről, a szépről, a drámairól, a komikusról, de ki kell provokálnia a szellemi együttlétezést – s ha lehet, nem primer szinten. Nem örülnék, ha máris rögtön felismernének mindent a képemet a nézőim. Ezt azért is mondom, mert mozgásszínházzal is foglalkozom. A legfontosabb témákat megfogalmazom, megfestem, és ezután kell a nézővel beszélgetni, közösen gondolkodni, amihez ürügyül használom fel a szakmai tudást.

Szükséges reális fogódzó a néző számára?

–Természetesen. Úgy gondolom, lejárt az absztrakt ideje. Attól függetlenül, hogy szeretem ezt az irányzatot. Egyetlen egy izmus sem véletlenül jött létre, mert gondolkodásra sarkallja azt a nézőt, aki a szépelgés közben szinte elaludt. Már Michelangelo megtapasztalta, hogy Dávidját csodálják, de senkinek sem jut eszébe a bibliai történet, csak azt nézték, milyen ügyes a mester. Idős korában jött erre rá, és utolsó szobraiba, a szépelgés, a realisztikum helyett, rébuszokat farag bele. Az egyik Piétánál máshol indítja el Krisztus karját, sőt mivel kiderült, hogy nincs elég márvány anyag, így Mária figurája már nem képes tartani Krisztus alakját, s gyakorlatilag Krisztus holtában tartja életben a még élő Máriát. Tehát egy hatalmas gondolat indul el; az evilági, túlvilági, a materiális, az immaterális dolgokról, a láthatóról és láthatatlanról. A szobor így válik szellemi tetté. Már ezért is átgondolandó az ábrázoló művész számára – s itt nem csak a képzőművészetre gondolok – , hogy mennyire csillogtatja, vagy mennyire nyomja el absztraktba jelrendszerét, s a mű mennyire szolgálja az üzenet szándékát.

Sokan, és szerintem érthetően, olyan képekkel veszik körbe magukat, amik számukra szépek. Ha nem kell a szépelgésre törekedni, akkor az azt jelenti, hogy a szépség, mint esztétikai kategória, megszűnt?

–Nem szűnt meg, hanem kiragadódott, és más funkciót kapott, mint amit a teljesség jegyében, egy bizonyos mezsgyében hivatott képviselni. A szépségnek akkor van értelme, ha relációban van a rútsággal – mert akkor nem lehet azt mondani az emberre, hogy naiv lenne. Amennyiben csak a szépségre törekszem, akkor idilli, bájos, kecses, kissé giccses alkotásokat csinálnék, és elkerülném a valóságot. Többé nem is gyógyszer, hanem narkotikum a felakasztott szép kép a falon, és a szép zene. De nincs mögötte dráma, mert az embernek éppen elég gondja van a munkahelyén, nem beszélve a világ dolgairól.

Sosem volt olyan korszak, amikor minden tökéletes lett volna.

–Ez igaz. Amikor Arisztotelész kimondja, hogy a szépség az igazság fénye, akkor azt úgy képzelem, ha nem tölti meg tartalommal, üzenettel a műből kiáramló szépséget a szerző, akkor az öncélúvá válik. Tartalom nélkül üres a forma. Mindig kötelessége a szépségnek, a rútságnak, a komikumnak és a drámának egy gondolatot átadni. Itt válik el szerintem egy névtelen barokk festő Rembrandttól. Az előbbi szép girlandokat, barokkos puttókat, növényi ornamentikát alkalmaz, vitézeket, csatákat ábrázol. Rembrandtnál a tartalom a fő motívum – főleg idős korában – , ami érzelmileg telített, okos, alázatos, tiszta, pozitívumok felé törő ember ritmusa, ami lassabb a körülötte agonizáló törtetésnél. Ő már nem szépelegni akart, hanem saját bölcseletéből fakadóan fontos közlendője volt.

Térjünk vissza a szépre, szépelgésre. Az I. világháború idején, amikor nagyban dúltak a harcok, a pesti nép kabarékba ment, operettet nézett, mert ki akart kapcsolódni, nem akart a háborúról tudni, legalább 2-3 óráig. Viszont, mikor aránylag béke van, akkor elkezdünk horrort és háborús filmeket nézni. Az emberek menekülnek a valóságtól egy másik irányba.

–A légzés elvéről beszélt. Hőségben nem forró levesre vágyunk, míg télen pedig egy tál meleg ételre. Ugyanez a léleknek is kijár. A háborús időben nem hallgatnak a múzsák, hanem szinte „simogatják” a művek a lelket. Békeidőben pedig akciófilmeket sugároznak. Holott mindenki igényli a tartalmat.

Megrajzoltam a nekem tetsző lányok portréját

Ön mikor vette észre a vonzódását, a rajzhoz, a festészethez? Volt egy olyan kép, ami igazán „megérintette”?

–Kisiskolás koromban olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nagyon sokat rajzolok, sőt lehet, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Majd művészeti szakkörökbe jártam, sportoltam, 8 évig zongoráztam, és Lázár Pál festőművésznél tanultam rajzolni, festeni, és egy kicsit szobrászkodtunk is. A mozgást, a zenét és a képzőművészet együtt tanultam, s közben erősen szemlélődtem; ott is jeleket fedeztem fel, ahol talán nem is voltak – vizuálisan magamba szívtam a körülöttem zajló eseményeket. Mindent lerajzoltam, megrajzoltam, vizuálisan is mindent meg akartam érteni. Ha kisgyerekkoromban tetszett egy lány, megrajzoltam a portréját. Ezek vizuális memóriajátékok, feljegyzések voltak. Szinte arra kényszerültem, hogy így meséljek, és nem értettem, mások miért nem teszik ugyanezt. Nálam a művészetben nem volt hierarchia, ugyanúgy tudok gesztussal, tartással, mimikával, mozdulatokkal közölni színházi emberként, mint festőként színnel üzenni, és muzsikán keresztül érzelmeket kifejezni. Megtanultam ezeket az úgynevezett beszédmódokat, melyek csak eszközök, és ami döbbenetes, hogy őszintének kellett lennem. Amikor kisgyermekként valami bántott, azt anyukám rögtön észrevette rajzaimból, vagy zongorajátékom hangulatából.

Most is befolyásolja az alkotás folyamát, hogy éppen szomorú, vagy vidám?

–Ezen már nem is gondolkodom, mert nem tudunk egy mű által hazudni. Így a művekbe akarva-akaratlanul bele kerül az alkotó ember kedve, az éppen aktuális komfort-érzete. Ami egy közéleti társasjáték, társas élet formája.

Szegeden született és a család Kiskundorozsmára került, ahol iskolába járt. Ott volt édesapja igazgató-helyettes?

–Így van. Matematika-fizika tanár volt, majd igazgató-helyettesként mindenért ő felelt. Azt szerette volna elérni, ha a szegediekhez képest a dorozsmai gyerekek nem maradnának le. Ezért nagy sportpályát építettet az iskola mellé, és kollegáival kijárta, hogy járjanak ki hozzájuk tanárok a szegedi konzervatóriumból hangszeres oktatásra. Csak abból nem lett sportoló, zenész, képzőművész, aki nem akart azzal foglalkozni. Én, amint említettem mindegyik lehetőséggel éltem, és évtizedek múltán ezek a dolgok még mindig bennem maradtak.

Szülei nem próbálták lebeszélni a művészi pályáról?

-Amikor 1989-ben felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, eldőlt ez a kérdés. Képzőművészeti Főiskolai hallgató lettem,  diplomát kaptam, de még azelőtt hivatásos pantomim előadóművész engedélyt szereztem.

Meglepte, hogy bár első próbálkozásra felvették a Képzőművészeti Egyetemre, de helyhiány miatt mégsem került be?

–Az összes fordulón túljutottam, de közölték; nem sikerült felvételt nyernem. A jelentkezőnek körülbelül tizedét vették fel. Viszont szívesen látnának az Epreskertben az előkészítő tanfolyamon. S végül a harmadik próbálkozásra nyertem felvételt. Mikor először nem vettek fel, egy ismeretségnek köszönhetően Barcsay Jenővel találkozhattam, megmutattam a mesternek munkáimat, hogy egyáltalán értelmes újrajelentkeznem. Barcsay azt mondta: „magában ott a kvalitás, ha kell, ha nem, magából festő lesz, csak várja ki a sorát.” Kivártam, és rögtön a diploma évében beválasztottak a felvételi bizottságba. Gondoljanak bele, én felvételiztettem nálam idősebbeket, akik közül volt, aki hetedszerre jött, akkor szorult össze a szívem, s nekem kellett mondanom, hogy „attól még festő lesz, az utat végig kell járni, s akiben van talentum, az napvilágra kerül.”

Aki nem végzi el a Képzőművészetit, még lehet művész?

–Egyértelmű; a lényeg, hogy egy jó mestert kell választania. A reneszánsz legnagyobbjai is műhelyekben tanultak. Több mestert meghallgatva, tanácsát megfogadva az adott hallgató, művészpalánta, ha tehetséges üstökösként a pályára kerülhet. A főiskola szakmára tanít, remek mestereim voltak, és emellett sokat jártam a speciális, gazdag könyvtárba, ami a szellem tára volt. Bekerülésem előtt, hallgatóként is bejártam a könyvtárba, majd miután öt évig tanítottam az egyetemen, akkor is sok időt töltöttem a könyvek között. Naivitás azt hinni, hogy mester nélkül a művészetet el lehet sajátítani. Még Csontváry, a géniusz is elment Holllósy Simonhoz Münchenbe, Bécsben is tanult, amíg a tudást, a szakmai alapokat meg nem szerezte. Meg kell tanulni a szakmát, és utána kell imádkozni azon, hogy alkotásainak legyen mondanivalója, abban már senki sem segít a festőnek, szobrásznak, színésznek, táncosnak, zenésznek. El is választom a szórakoztató, a dilettáns alkotást a művészettől, tartalom és forma, együtt – ez a legnehezebb.

Képzőművészeti hallgatóként mozgássíznházos, patomimes

Térjünk rá a mozgásszínházra. Ez már az egyetemi évei alatt foglalkoztatta?

–Mint említettem, Barcsay Jenő bíztatására nem hagytam abba a festést, előkészítőre jártam, kivártam, amíg felvesznek. Ebben az időszakban lépett be életembe a színház. Kezdetben Uray Péternél tanultam, és az ő Bolero nevű társulatának voltam tagja. Később évekig M. Kecskés Andrással készítettünk közös darabokat, mindaddig, míg fel nem vettek a főiskolára. De hallgatói éveim alatt is Paseczki Zsolttal, akit díszlet-jelmező szakra vettek föl, hoztunk létre előadásokat. Sőt a Szkéné Színházban 1992-ben az egyik legjobb produkciót mi mutattuk be egy nemzetközi mozgásszínházi találkozón. Büszkék voltunk rá, hogy a főiskolai tanulás mellett erre képesek voltunk. Bár mesterem látta, hogy a műteremből többször hiányzom, de mikor nekikezdtem egy képnek, olyan mozgás volt azokban a festményekben, olyan mögöttes és többlet tartalmak kerültek bele, amit a színházból hoztam – és ez visszafelé is érvényes. Immár 12 festőről készült darab.

Egy festő életét mutatják be?

–Arra nem is lenne idő a színpadon. Inkább a szellemiségük a meghatározó. Az első darab főhőse Michelangelo volt, amit én írtam, rendeztem, és a Budapesti Kamaraszínház játszottuk fél éven keresztül. A mester Sixtus-kápolnai festményei nyomán a Freskó címet viselő előadást Kanda Pállal játszottuk. Morális dráma volt, a Michelangelo szonettek mellett, többnyire szavak nélkül, a tánc, a gesztus, mozgás, mimika vitte a főszerepet.

Vannak klasszikus gitár, vagy hárfa rajongók, wagneriánusok, versszínház-kedvelők, létezik a mozgásszínháznak is külön közönsége?

–A ’80-as években a pantomim reneszánszát élte;  a színészek irigykedve tekintettek rájuk. Profi pantomimesek játszottak színházakban, fesztiválokon, sőt néha tereken is. Mindez külföldön nem veszített presztízséből. Nálunk a színházi verbalizációs kényszeredettség miatt kissé visszaszorult a mozgásszínház. A Színművészeti Egyetemen sincs akkora jelentősége, mint Prágában, Bécsben, Kolozsvárott, Bukarestben, Londonban, Moszkvában, és még sorolhatnám. Amikor megtapasztaltam a hazai közönségveszítést, és a rétegműfajjá szűkülést akkor én is  behoztam mellé az előadásba a prózát, vagy a táncot. Így új igényként totális színházra törekedtünk. A színésznek figyelni kell a prózai alapú intellektusra, érzelmi töltöttségre, a zenei jelenlétre. Tehát úgy kell mozdulni, hogy zeneileg, ritmikailag ne legyünk hamisak, de így kell szöveget mondani, díszletet tervezni, és megírni az előadást. Képzőművészként figyelem, hogy a színész,  mint vizuális jel, ne legyen hamis, ne legyen rosszul komponált a jelenléte a díszletben, a mozgáson belül. Szobornak, képnek, mozdulatnak, zenének, gondolati és érzelmi többrétűségeknek kell együtt lennie, csak az adja a teljességélményt. Az ókori görögöknél is megszületett és összekapcsolódott a több műfajúság, és így érték el a teljességre törő élményt. Akkor örülök, ha az együttlétezés öröme létrejön a színpad és a nézőtér között. Arra törekszem, hogy a nézőt természetes együttlétben tartsa a művészeti produktum. Amennyiben egy festőnek nincs ritmusérzéke, az kiütközik a képen.

Csollák Mihály tököli festőművész mondta, hogy a festményeken szabad, sőt néha kell csalni. Ha mondjuk egy tájképnél a természetben igazából a baloldalon nincs erdő, akkor azt oda kell festeni, különben a kép ritmusa felborul. Ilyen jó szándékú csalás önnél is megfigyelhető?

–Klasszikus tantétel, hogy a művészet kegyes hazugság az igazság kimondásának szolgálatában. Ha teszem fel, naturálisan közlekedek egy színpadon, nincs olyan néző, aki kivárja, hogy reális időben felszálljak a buszra. Tíz percen belül adott esetben végig kell vinni több órát, vagy több napot is. Ezek kegyes hazugságok a sűrítés, lényegre törés, az élet bizonyos szikráját két órán belül meg kell mutatni a színpadon. A festményen ugyanaz ez zajlik; ha el akarok mondani egy drámát, akkor nem szabad a felesleges dolgokkal foglalkoznom.

Amint egy színházi előadásnak, úgy a képnek is létezik dramaturgiája?

–Ahogy én dolgozom, úgy feltétlenül, lehet, hogy más festőnél is ez megfigyelhető, csak nem tud róla, mert nála ez ösztönös. Mások tagadják ezt. Én viszont tudatosan törekszem erre. Mindez nem jelenti azt, hogy nem foglalkozom ösztönös közelítéssel. A megsejtésre, a misztérium részre ugyanúgy szükségem van, mint a hideg rációval végiggondolt képépítésre. Tehát a képi dramaturgiának működnie kell a festményem, főleg ha olyan a közlendőm, amire a nézők figyelmét vezetni kell.

Körülbelül tíz nevet ismerünk, azokat favorizálják a galériák

Képeit szívesen fogadják be a nézők?

–Évtizedek alatt a kezdő festő középkorúvá válik, s ha szerencséje van, idős korára megérik. Ez olyan folyamat, amiben ha egyre elmélyül valami, és szellemi érték keletkezik, akkor minden egyes stáció értékkel bír. Egy fiatalkorú és egy középkorú alkotónál már lehet sejteni, hogy tart-e valahová. A visszajelzésekről; a képzőművészet nem musical, ahová százezrek csődülnek, nem is televíziós film, ahol millióktól kapnak kritikát, mert megfelel az igényeknek. Ennek a festő nincs kiszolgáltatva, kivéve, ha nem köztéri pannót vagy festményt kell készítenie – bár erre egyre kevesebb a felkérés, akár  az építészek részéről is. Majdnem 200 csoportos és számos önálló kiállításom volt, és a reálisnak tűnő visszajelzések bíztatnak. Festészetem nem megfejtetlen, nem emberidegen, mert szellemi muníciója remélhetőleg gondolkodásra késztet. Nemrég Esztergomban, a vár nagytermében 30 év festészetéből nyílt kiállításom, s az egyik festményből, a Velázquez asztalából színházi előadás is született. Ott láttam a visszajelzésekből, hogy nem hiábavaló festészettel foglalkoznom. A gyűjtés és a vásárlás más téma. A gyűjtőknek meg kellene jelenniük a kiállításokon. Egyre kevesebb az országos nagy tárlat. A Műcsarnokban sincs sajnos évente nagy szobrászati, festészeti, grafikai kiállítás. Húsz év várakozás után volt egy, csak azért, hogy utána évekig ne legyen…. Az éves képzőművészeti munkákat nem láthatjuk, holott a zenének, a színháznak is van fesztiválja. Elzárták a közönséget a mai festőművészek gondolataitól. Körülbelül tíz nevet ismerünk, azokat favorizálják, s rajta vannak a galériák repertoárján. 27 éve várja szinte a teljes szakma, a professzionális festők, hogy alkotásait láthassák Budapesten. Ezt kéri a szakma a Műcsarnoktól és a nagyobb fővárosi múzeumoktól, mert még esélyünk lenne rá, hogy a donátorok, mecénások, gyűjtők műveljék magukat, és megértsék a művészek közéletünk számára is fontos gondolatait, újabb esztétikai, szakrális, művészeti törevéseit. A maguk jövőjét gazdasági értelemben megalapozott emberek nincsenek azzal tisztában, hogy egyben egy óriási nyűgöt is a vállukra vettek, az élő magyar művészet ügyét. De most nincs ilyen nagy tárlat, így nem látom a gyűjtőket, mecénásokat. Nem támogatni kell a művészt, ő nem beteg, nincs könyöradományra szorulva. Fizetést kell nekik adni, mert a jó mű megszületése elengedhetetlenül fontos és „ hasznos“, egyszóval e nélkül nincs értelmes, jó minőséű közösségi lét. A jó műveket legalább olyan szinten illene megbecsülni és megfizetni, hogy egy professzionális művész legalább annyit keressen, mint egy orvos, vagy egy pedagógus, így a szellem és az anyag, ha egy kicsit sűrűbben összetalálkozhatna..

 

Medveczky Attila