Az erdélyi kultúra meghatározó személyisége, az építészként, grafikusként, könyvkiadóként és szépíróként is jelentős alkotó - 1883. december 16-án született - Kós Károly. Művészetéről Sas Péter Kós Károly-díjas művelődéstörténésszel, Kós Károly életművének kutatójával beszélgettünk.
- Kós Károly a következőt írta egyik diákkori munkabeszámolójában: "be kell fúrnunk magunkat ebbe a földbe /Erdély földjébe (szerk.) / amelyre építeni akarunk. Ami a vadmadárnak az ő szálló szárnya, ami a virágnak az ő illata, azzá kell lennie ennek a földnek, ennek a népnek a mi számunkra, magyar építészek számára." Ez azt jelenti, hogy a népi építészet fundamentumán akarta a magyar architektúrát felemelni?
- Pontosabban: szükségét érezte egy nemzeti architektúra megteremtésének. Úgy gondolta, hogy a nemzeti architektúra formakincsei a népi építészetben rejlenek. Ezeknek a kincseknek az átvételével, beemelésével szerette volna megteremteni a magyar nemzeti építészetet.
- Ez azt jelenti, hogy a kiegyezés után az idegen, német stílus uralkodott?
- Az eklektika dominált; többféle stílus keveredése volt jellemző az építészre. Ez nyomon követhető a mai napig is. Itt kell szólni a Kós Károly és Lechner Ödön közti elméleti ellentétről. Utóbbinak is a nemzeti építészet megteremtése volt a célja, de ő a díszítésekkel, míg Kós a szerkezettel akarta ezt elérni. A népi szerkezeti elemeket akarta beemelni a megteremtendő nemzeti építészetbe. Kós Károly Lechner Ödön építészetét "mézeskalács-szecessziónak" nevezte. Ezzel azt akarta jelezni, hogy túldíszítettek, s nem csak a magyar népművészetre jellemző motívumokat használ. Ettől függetlenül Kós Károly nagyon tisztelte Lechnert, és szellemi elődjének munkáját"zseniális, de téves kísérlet"-nek tekintette.
- Abban az időben Európában többen fordultak a népi formához?
- Általánosságban az útkeresés időszakáról lehet beszélni. Egy művészeti forradalom zajlott, s a szecesszió hatalmas fellendülést hozott az építészetben. Az angol preraffaeliták mozgalma is nagy hatást gyakorolt Kós Károly művészetére. Főleg a William Morris által vezette irányzat, mely megteremtette a maga kis nyomdáját, a Kelmscott Press-t. Mintaképüknek a Raffaello előtti időszak művészetét tekintették. Abban az időben mindent kézzel állítottak elő a különböző céhekben. A preraffaeliták szakítani akartak az ipari tömegtermeléssel, s a "tucatáruval". Azt akarták, hogy mindenre nyomja rá a bélyegét az emberi kéz. A nép fiai manuális úton teremtették meg használati tárgyaikat. Így nem csak Kós Károly, de más építész is a népi formák felé fordult, s főleg Erdélyben kereste az ősi népi kincseket. Magukat Fiataloknak nevezték, s így ez lett a Fiatalok mozgalma.
- Azt sokan tudják, hogy ő tervezte meg a budapesti állatkerti pavilonokat, azt már kevésbé, hogy még 30 éves sem volt, mikor a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot tervezte. Honnan érkezett a felkérés? Úgy tudom: a polgármester jó barátja volt neki.
- A múzeum megépülte után alakult ki csak ez a barátság. Felkeresték Kós Károlyt, hogy készítse el a terveket. Előtte már készültek különböző tervek, de egy sem nyerte el a közösség tetszését. Kós Károly székely népi építészeti elemeket alkalmazta terveiben, ami mindenféleképpen megfelelt a célkitűzésnek. Ez az épület nem csak stílusában székely, hanem székelyek építették székelyföldi anyagokból. Kós nem csak az épületet, hanem a hozzátartozó múzeumőri lakásokat is megtervezte. Ezek szerencsére a mai napig állnak. Ezt követően nagyon jó kapcsolata alakult ki nemcsak a polgármesterrel, hanem Gödri Ferenc és Csutak Vilmos múzeumőrökkel, valamint a megyei kórház igazgatójával, Fogolyán Kristóffal. Később lakóházakat, központi épületeket tervezett a városban.
- Grafikusként mikor tevékenykedett?
- Kós Károly mindig képben gondolkodott. Amikor egy irodalmi alkotáson töprengett, először rajzokat készített. Így előbb lettek meg a figurák, a szereplők, mint maga a történet. Ez a képben való gondolkodása, rajzos önkifejezési módja már a kolozsvári református kollégiumban megjelent. A tankönyveket túl egyhangúnak ítélhette, mert ábrákat rajzolt az oldalakra. Akkor még az volt a szokás, hogy a következő osztálynak átadták a tankönyveket. Így nagy keletje volt az általa illusztrált tankönyveknek. Sajnos ezekből egy sem maradt fenn. Kifejezetten grafikusként, illusztrátorként csak az I. világháború után tevékenykedett. Addig az őt megillető cím az építőművész. S ő el is utasította volna, ha más titulust adtak volna neki. Igaz, mindig izgatta a grafika világa; 1907-ben elkészítette, megrajzolta a Székely balladákat. Ezt jegyajándékul szánta menyasszonyának, Balázs Idának, a türei református lelkész leányának. A grafika akkor még nála játékot, meghitt szórakozást jelentett, s nem a köz számára rajzolt. Később maga illusztrálta az Atila királról ének c. elbeszélő költeményét, ezt meglátta egy osztálytársa az asztalán, s anynyira megtetszett az illető édesapjának, Györgyi Kálmánnak, hogy ki is adta a Magyar Iparművészetben. Tehát akarata ellenére fedezték fel, mint költőt és grafikust. 1910-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság meghívta, hogy tartson székfoglaló előadást, s Kós a nemzeti művészetről értekezett, ám ezt csak udvarias taps követte. Nagy meglepetésére felkérték: mondja el Attila királyról írt költeményét. Ennek már tapsorkán lett a fogadtatása.
- Az első világháború után foglalkozott még építészettel?
- Közvetlenül a történelmi változás után nem tudott építészként dolgozni, először grafikai feladatokat vállalt, s megteremtette otthonában, a Varjúvárban kis könyvnyomtató-műhelyét, melyben kezdetleges eszközökkel próbált könyveket készíteni a preraffaelita hagyományok nyomán. Három könyvet adott ki ez a Sztánai Officina: az Erdély köveit, az Atila királról éneket és a Kaláka Kalendáriumot az 1925. esztendőre. Ezek 200-400 példányszám között kerültek ki a kis nyomdából, jelenleg nagyon értékesek, s könyvaukciók keretében lehet csak hozzájuk jutni. Kósnak nagy szerencséje volt, mert ismerősei között voltak, akik szerették a szép és jó könyvet. Nekik el tudta adni. Akkor ez volt az egyetlen bevételi forrása. Áldozata, amit 1918 és �20 között hozott, anya-gilag is lemérhető: beérkezett építőművész volt, nagyszerű feladatokkal látták el, a pesti Iparművészeti Főiskolán is tanított, felkérték, hogy tartsa meg állását, de Erdélyben maradt. Nem hazament, otthon maradt. Vállalva a bizonytalan jövőt a biztos és jól fizetett egzisztenciával szemben.
- Hitt abban, hogy Erdély minden népe -magyarok, románok, szászok - megőrizhetik a maguk különvaló egyéni kultúráját? S ha igen, akkor ez nem volt-e naivitás?
- Amit mond, abban gyökerezik a transzszilvanizmusnak mondott nézete. Ám ez az "izmus" nem Kós Károly "találmánya", hiszen létezett korábban is. Említhetjük Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae c. emlékiratát is. A régi transzszilvanizmus mást jelentett, s az osztrák behatást, a "náj módit" utasította el Apor Péter. 1920 után egy más helyzet alakult ki: a román nép - mely korábban nem szerepelt Erdély hivatalos nemzetei között - államalkotóvá vált, s valamilyen módon meg kellett őrizni a magyarság magas szintű kulturális szerepét, feladatát, s erre lett volna jó eszköz a transzszilvanizmus. Egyenlő jelentőségűvé akarta tenni a magyarságot a többi erdélyi néppel, ám ez olyan szempontból volt naivitás, hogy a győző, a románság diktált.
- Ha azt mondom: erdélyi magyar irodalom, akkor ezt a fogalmat csak a Trianon utáni évekre lehet alkalmazni?
- Igen, egységes magyar irodalom volt, amit a Budapest-centrikusság jellemzett. Ezzel Kós Károly sokszor keményen szembehelyezkedett. Keményen ostorozta azt a budapesti felfogást, amely nem ismeri fel Erdély jelentőségét, szinte félgyarmati sorban tartja. Erdély mindig "tájszólást" jelentett, s nem kezelték a helyén, valós értékén az ottani irodalmat. Innen ered Kós Károly Budapest-ellenessége. Úgy gondolta, hogy létezik a magyar irodalom egységén belül egy erdélyi irodalom, ami igazán jelentős szerepet és elismerést - kényszerűségből - 1920 után kapott.
- Bevonultak Erdélybe a román katonák, teljes volt a kétségbeesés, nem volt magyar folyóirat, s ekkor, 1921-ben Kós Károly megírta röpiratát, a Kiáltó szót. Többek közt ezt írta benne: "kétmillió ma-gyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat." Mennyi idő után sorakozott melléje az erdélyi értelmiség?
- Kós Károly igyekezett mindig tárgyilagosan szemlélni a világot, s 1920 decemberében kezdte el írni ezt a röpiratot. Úgy gondolta: nem lehet álomvilágban élni. 1919-ben még nem lehetett pontosan tudni, hogy mi lesz Erdély sorsa, ettől függetlenül a román hatalom igyekezett mindenkivel letetetni a hűségesküt. Ezt sokan nem tették le arra hivatkozva, hogy nekik van már egy hivatali esküjük. Ez állásvesztéssel járt. A trianoni döntés után Kós Károly beleharsogta a dermedt ájultságba: tudomásul kell venni a tényeket, bármennyire is fáj. "A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, feltámadt és van." Az erdélyi magyarságnak ebben a kényszerű szerepkörben kell megtalálnia a helyét az új világban.
- A román hatalom alá került magyarság életösztöne először az irodalomban szólalt meg. A különböző izmusokhoz tartozó írók más-más lapot alapítottak?
- 1920 után mindenki a világnézetének megfelelően kezdett el politizálni, és irodalmi munkásságot kifejteni. Különböző folyóiratok jöttek létre, melyek visszatükrözték költőik és íróik világszemléletét. Nagy probléma volt, hogy ezek a folyóiratok olvasótábor és anyagiak hiányában rövid időn belül megszűntek. Ez jellemezte a könyvkiadást is. Nyírő József klaszszikus mondását idézem: "könyvet vegyenek, embert árulok." Azért volt nagy jelentősége a Kós Károly és mások által 1924-ben alapított Erdélyi Szépmíves Céhnek, mert egyrészt biztos bevételi forráshoz juttatta az erdélyi írókat és költőket, másrészt a két év múlva megteremtett marosvécsi Helikon íróközösség a különböző világnézethez tartozókat összefogta a közös cél érdekében.
- Kós megteremtette az Erdélyi Szépmíves Céhet, az Erdélyi Helikont, a Barabás Miklós Céhet és titkára volt a román PEN Club magyar osztályának. Attól függetlenül, hogy Kós Budapest-ellenes volt, az Erdélyi Helikonban írtak az anyaországból is?
- Igen. Nagyszerű szerkesztői voltak mindig a Helikonnak, az első Áprily Lajos volt, aki úgy fogalmazta meg a lap ars poeticáját, hogy erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus. Európai szintű folyóirat volt az Erdélyi Helikon, így magyarországi írók is kaptak benne megszólalási lehetőséget. Megpróbálták megteremteni a kapcsolatot a más nemzetiségű írótársakkal. Ez főleg a szászokkal sikerült, akiknek az "Erdélyi Helikona" a Klingsor volt. Több alkalommal vendégül látták egymást irodalmi esteken. Sajnos a románokkal nem sikerült ilyen kapcsolatot létrehozni.
- Kós Károly megírta a Varjú-nemzetséget és Budai Nagy Antal históriáját is. Mindkettő lényege: bármit hozzon is a történelem vihara, a nép megmarad. Be is mutatták darabjait?
- Igen: Magyarországon és Erdélyben is. Érdekes munkája Országépítő regénye, mely István király munkásságáról szól. Zárójelben: Kós református volt, ezért nem használta a Szent előnevet. Bemutatta: véres tusakodások, kompromisszumok árán sikerült csak felépíteni az országot. Ezt a művét színpadra is alkalmazta, s 1942-ben bemutatták. A kritika vegyesen fogadta, mert kiérződött a darab németellenessége. Ide tartozik, hogy Kós Károly mindig az önálló, autonóm Erdélyben gondolkodott. Tudomásul vette, hogy annak idején ez a föld Magyarország része volt, de számára az erdélyi fejedelemség kora volt a példaadó. Azt szerette volna, ha Erdély kulturális autonómiája megteremtődne a román királyságon belül.
Ezért nagyon vegyes érzelmekkel fogadta Észak-Erdély visszacsatolását. Úgy látta, ezzel kétfelé szakítottak egy egységes területet. Magyarként örvendett a visszacsatolásnak, de tudta, hogy a Hitler segítségével hozott döntésnek még nagy ára lesz. Ahogy az 1940 című írásában kifejtette: a szekér nagyon rossz irányba indul el, mert olyan ember ül a bakon, aki nem ismeri az utat. Szimbolikus módon, költőként felajánlkozik, hogy felül a szekérre, s vezeti azt a helyes irányba, de a rajta ülők félrelökték.
- Térjünk rá egy másik témára. Milyen céllal létesítette 1936-ban a bábonyi mezőgazdasági iskolát és mintagazdaságot?
- Kós Károly szerette volna a népet felemelni. Építészként mezőgazdasági melléképületeket tervezett, s ezeket bemutató, szép, illusztrált könyveket adott ki. Gazdaemberként látta, hogy a kalotaszegi földműveseknek milyen sokat kellett szenvednie a sovány, köves földdel. Arra tanította az embereket, hogy mit vessenek a földbe, hogyan alkalmazzák a vetésforgót és az új mezőgazdasági eszközöket. A kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán mezőgazdasági építészetet tanított a �40-es évek "magyar világában". 1944-ben újra választás elé került: amikor Keszthelyre költözött a főiskola, felajánlották neki, hogy jöjjön oda, s tanítson tovább. A válasza: Erdélyben maradok.
- Milyen feladatokat vállalt a második világháború után?
- Tragikusan érintette a háború végkifejlete, ahogy megfogalmazta: a dél-erdélyi zsandárok és a gárdák rémtettei. Itt a Maniu-gárdára gondolt, csak akkor nem mondhatta így ki. A gárda tagjai sok ártatlan magyar ember életét oltották ki Székelyföldön és Kalotaszegen is. Az említett zsandárok és gárdák, valamint a környék románjai kirabolták a Varjúvárat, s mindent - bútorokat, könyveket, tervrajzokat, metszetdúcokat, leveleket - szétszórtak, széthordtak. Ezért olyan kevés Kós Károly hagyatéka. Egy szál ruhában Kolozsvárra kellett menekülnie feleségével és 62 évesen új életet kezdenie. 1944 őszén engedett Balogh Edgár felkérésének, s bekapcsolódott a kultúrmunkába: megtervezte az Utunk fejlécét, s közírói feladatokat vállalt a Világosság napilapnál. Sokan úgy gondolták, hogy túlzottan elkötelezte magát. Õ ezeket a kritikákat nem kommentálta, de keserűen vette tudomásul. Úgy gondolom, kénytelen volt felvállalni bizonyos szerepkört - képviselő is volt a román parlamentben -, mert András fia magyar katonaként a Szovjetunióban volt hadifogoly és esetleg azzal biztathatták, közbenjárnak kiszabadulása érdekében. Amikor Kós Károly látta, hogy a demokratikus átalakulás nem a várt irányba halad, újra csalódott, akárcsak a 20-as években s beköszöntött a kommunizmus, végérvényesen szakított a politikával. A mezőgazdasági főiskolára vonult vissza az 1952-es nyugdíjazásáig. Dolgozott tovább, Kolozsvári Mártonról és Györgyről, a szobrásztestvérekről írandó regényét tervezte, élénk levelezést folytatott, építészként mezőgazdasági szakkönyveket írt. Ha felkérést kapott, előadást tartott, és szívesen találkozott fiatalokkal. És hagyományozott. Egész életre szóló, örök emberi értékeket.
- Az 1956-os forradalom idején Budapesten volt. Ez az élmény megjelent munkájában?
- Nem, hiszen ezt nem lett volna tanácsos leírni. Vincze Géza Budapestre repatriált református lelkész, kalotaszegi lévén, Kós Károly barátai közé tartozott. Kós 1956 októberében a Kálvin téren lakott, a református egyház vendégszobájában. Így közelről tudta szemlélni az eseményeket. 1958-ban Vince Gézának írt levelében - ami hatalmas bátorságnak számított abban az időben - kitér az �56-os forradalomra, s úgy fogalmazott: tarka élete legtragikusabb eseményeként élte át az ott látottakat. Hagyatékában megtalálták �56-os naplójegyzeteit, melyekből kiderül: mennyire jól látta az események mozgatórugóit. Arról is hírt adott, hogy az erdélyi diákságot megérintette 1956 szellemisége, s néhány mondatban megörökítette azokat a retorziókat, melyeket a diákokkal szemben alkalmaztak.
- Kós Károly 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsváron. Voltak-e művészetének folytatói, örökösei?
- Egyvalaki teljesen azonosult az ő szellemiségével. Nemcsak szellemi, hanem grafikai követőjének is nevezhetjük az 1986-ban elhunyt Debreczeni Lászlót. Debreczeni műépítész volt, s nagyon sok erdélyi református templom tervét készítette el, s műemlékvédelemmel is foglalkozott. Szép grafikákat rajzolt, s érdekesség: még ma is összekeverik azokat Kós Károlyéval, olyan sok a hasonló stílusjegy kettőjük rajzos munkásságában. Kós Károly követője volt tehát, de nem epigonja és utánzója Debreczeni László.
Medveczky Attila