Bűz, gyehenna, rothadás, s mindez félvállról véve. Szenvedés, népnyomor kinevetve, halálhörgés meg nem hallva. Könnyed médium-infernóban élünk, de borzalmas, sötét, keserves mindennapokon vonszoljuk keresztül magunkat. Senki nem tudja, nem is számolja, hány fiatalember csapódott ki külföldre egy nagyobb darab kenyér reményében, hány vész el örökre a nemzeti megmaradás számára, az ötszázaléknyi újgazdagnak mindegy. A népfogyatkozás méretei iszonytatóak, de semmi kormányzati intézkedés nem történik a lefékezésére, sőt a reformnak mondott programokban elősegítik a fogyást. A magyar kormány tudatosan gyilkolja a népet. A szakadék a törpe kisebbség, a felső tízezer és a leszakadó zöm között nőttön nő. Mint egy szovjet tank, nyomakszik fel a dombra az elsősorban a szegényeket sújtó infláció, a kormány zsebeli befelé a pénzt, a szegényebbek pedig a röghöz kötöttség állapotába kerülnek. Miközben iskolákat zárnak be a tanulóhiány miatt, a tanítás költségeinek emelésével megfosztják az alsóbb rétegeket a képzéstől s egyúttal a felemelkedéstől, az országvezetés lehetőségétől. Minden idegen megszállásnak ez a fő módszere, miután a gyarmatosítók a törzsökös, a hivatott, a plebejus értelmiséget és a vezetőosztályokat már félretúrták vagy kiirtották.
Ebben a helyzetben és éppen ez ellen tiltakozva, a nemzetmentés különböző útjait keresve, táborába hitet és erőt öntve a Fidesz több mint kétszázezres, a MIÉP pedig a Hősök terét megtöltő márciusi ünnepélyt, tiltakozó politikai nagygyűlést tartott, miközben a kormány és a kormánypártok elbújtak. Egyedül a kátyús, kutyapiszkos, combinós, majd négyes metrós alkalmatlanságát, korruptságát kétségbeesetten ellentartani igyekvő Demszky merészkedett ki a napfényre. Vesztére. A kormány és az egész rothadt álelit látványos, hadászati kifejezéssel élve megsemmisítő vereséget szenvedett el. Az utcákra és terekre kivonult, lelkesedésben összesereglett sokadalmak nemcsak azt bizonyították, hogy a társadalom értelmes többsége nem fogadja el a reformoknak álcázott népnyúzást, az idegen célú zsugorítást, hanem azt is, visszamenőlegesen, hogy a választási rendszerrel nagy baj van, és a mostani kormány csak csalással juthatott felülre. Saját tudatipara szerint ugyan zseniális, de senki, aki nép fia, senki, aki a leghalványabban is értelmes, nem áll mögötte. Ez március idusán kétségtelen ténnyé vált. S ha ehhez a térképre rajzoljuk a hetek óta folyó útelzárásokat, az ország minden vidékén, városában fellobbanó tüntetéseket, tiltakozásokat, az itt-ott megjelenő kormánytagok záptojásos fogadtatásait, a közhangulatot, a keserűség térképezhetetlen kitöréseit, a kocsmák füstjében fogant szidalmakat, és sokszor sajnos a megbomlott lelkek kitöréseit, azt láthatjuk, hogy a magyarságnak van egy kormánya, amelyet az áleliten kívül jóformán mindenki utál, mégis uralkodik.
A gyehennás borzadálynak azonban ez csak a fölső burka. Az undort és a félelmet a szenvedők lelkében ennek a borzalomnak az úgynevezett kezelése jelenti. Az a gazember hányavetiség, amivel átsiklanak a fájdalom és a szenvedés tengerén. Megbélyegezve, úgyszólván az egész túlsúlyos balliberális médiumhálózat által, az egész tudatipar által most a tömegeket megmozgató, a nemzet érdekében felszólaló erkölcsi győztesek vannak. Azok rontották el az ünnepet, akik a magyar megmaradásért kiálló, az igazságért szót emelő gyűlésekre ki merték és ki tudták hívni a népet. S a nép a hibás, a polgári tömeg, mert kiment a térre és szeretni merte magyar hazáját. Ha valami félelmet tud kelteni, ez tud. Emberek állnak dermedten: ez lehetséges?
Számukra viszont ez történelmi fordulat. Az ő beteges marxista szófűzésükkel élve: „új fejezet”. Ők most már nem a háború veszteseit állítják bíróság elé, mint példának okáért Nürnbergben és a népbíróságon Budapesten tették, és nem „ex post facto” ítélettel akasztják fel áldozataikat, hanem a jelen idő politikai harcának győzteseit akarják – egyelőre – csak képzeletbelileg felkötni. Gyurcsányt és bandáját azért választotta meg pártelnöknek is az MSZP kongresszusa, mert a Rákosi-féle fordulat évét ígérte övéinek. Minden magyar életigénynek a korlátlan és büntetlen sárba tiprását. A jelen időben és visszamenőleg is agyonütni és sárba tiporni az ellenfelet azért nagy történelmi fordulat, mert szemben áll a rendszerváltás óta folyó demokratikusnak látszó gyakorlattal. A hamis rendszerváltás ugyanis nem büntetett sem hóhért, sem kommunistát visszamenőlegesen, Gyurcsány azonban ettől elhatárolja magát: ő már most azonnal és visszamenőleg is bunkóz. Példája azt mutatja, hogy a liberálbolsi mint elnyomó, igen tanulékony fajta. Tanult abból, hogy valamikor a rendszerváltás idején engedte kihantolni és újratemetni a szovjet hadsereg által levert, de erkölcsileg győztes magyar forradalmárokat, a történelem legtragikusabb veszteseit, az arccal földbe ásottakat. Ma az újraszerveződő Rákosi-rendszer elevenen ás földbe minden ellenállót. Ma a győztes márciusi seregszemlék résztvevői és vezetői azért vannak csak pellengérre állítva, hogy előbb erkölcsileg legyenek földbe ásva, és csak azután legyenek – lehetőleg a félrevezetett tömeg valóságshow-s helyeslése közben.
Szögezzük le mindjárt: ilyen itt még nem volt. A magyarságból és a magyarsággal együtt élőkből sok rosszat, sok szégyenletest kitermelt már a történelem, de ilyen és ennyi aljasságot, mint ezekből az Apró– KISZ-patkányokból, még soha. Keresztyén aggyal ez követhetetlen. Verbális gyehenna itt még nem volt. (V. ö.: Konrád György: „a zsidó verbális nép, azért özönli el a tévéket és a rádiókat”.)
Hetekig folyt az elijesztés, a megfélemlítés: te kisember, te polgár, te gyermekes anya, te családapa, ne menj ki a térre az ünnepen, mert a szélsőjobb felkelést szít, felszedi az utcaköveket és a fejedhez vágja. A rendőrség pedig kényszerűségből visszacsap, és ugyancsak kényszerűségből, de most már humánusan kilövi a szemed. Minden csatornájukból ez ömlött, szervezetten körmönfontan, ellenpontozva, óvólag és féltőleg, új negédességtől (mert az is van) csöpögően, balliberális gusztustalansággal. Azok, akik karácsonykor vagy húsvétkor szívják a fogukat a hosszú munkaszünet miatt, most majdnem egy egész hetet töröltek ki az éhbérrel profitszerzés naptárából. Képesek voltak azt hazudni, hogy ezekre a napokra minden vidéki szállodai helyet lefoglaltak a menekülő budapestiek. Nesze neked, panelprogram! Már ekkor undort keltett a kormány rendelkezésére álló tévék, újságok nyúlós mindenre készsége. Láthatóvá vált a szervezettség és a központból irányítottság. Bevetették még azt is, hogy a gyermekeket, a fiatalságot távol kell tartani a nemzeti ünneptől, mert ott tanítják meg őket káromkodni, átkozódni, a „Gyurcsány taka-rodj!”-jal, vagy az „elkúrtad, te böszmé”-vel, mintha bizony a Heti Hetesben és az ő egész irodalmukban és úgynevezett újságírásukban nem volna uralkodó az ocsmánykodás. A gyomorfordító embercentrifugázás azonban lényegében hatástalan maradt. A békésen tüntetni akarók nem ijedtek meg attól sem, hogy az Országgyűlés sürgősséggel nem vette ki a gumilövedék-használatot a rendőrség kezéből, sőt ügyesen feltámasztották Buci Gyurit, Marosánt dicstelenségéből, idézve ’56 decemberi szavait: „most már lövetünk”.
Az ATV-ben, a Soros György által fenntartott és a Moszad utasításai szerint szerkesztett „neoaquistica comissiós”, azaz „Új Szerzeményi Bizottságos” televízióban a riporterek riportere, a nyeglék nyegléje beszélgetést kezdeményezett három volt alkotmánybíróval, akik finoman, tudóshoz illően minden érvétől megfosztották őkelmét, és szinte szégyenkezve, hogy ilyesmit kell tenniük, a lehető legtapintatosabban nevetségessé tették. Minthogy azonban az értelem és a tisztesség nem diadalmaskodhat most ebben a magyar hazában, jött ám erre a felmentés, egy magát történésznek feldivattervező verbális alak, egy intézetvezető, és al-nyegle szájából: a három nem zsidó tudóst, volt alkotmánybírát szenilisnek merte nevezni. Itt tartunk. Nyílt, gátlástalan, durva sértegetés, amely nemcsak annak szól, akire éppen ráförmednek, hanem az egész magyar keresztény vezetőrétegre, amelyik útban van. Ehhez kapcsolódik aztán a telefonlehallgatás, a kamerázás az utcán, a bosszantás a rossz számlákkal, a telekspekuláció és az izgatás ezer formája. Ez polgárháború. Ha a palesztinok és a zsidók földért, államért, élettérért folytatott harcának viszonylatában, az ő közös történetük korszakaihoz hasonlítva a sajátunkat, tekintjük helyzetünket, akkor mi, magyarok, hazánkat elvesztő folyamatunkban most ott tartunk, amikor a zsidó megszállás a felvásárolt föld mennyiségével, a nemzetközi pénzügyi támogatással a hátában már nagyszabású és gyilkos merényletekre vetemedik, sőt a brit központokat is támadja. Amikor a zsidó helyfoglalás már bizonyos a győzelmében és már nem is palástolja kegyetlenségeit. Innen már csak egy lépés a domínium státusának levetése és az önálló állam kikiáltása. Bizonyíték: éppen az ünnep előtt megérkezett egy századnyi izraeli katona, állítólagosan holokausztot tanulni, nem is burkolt célzásként pedig azért, hogy most már aztán ne középiskolás fokon tanítsák nekünk a holokausztot. (Az előző mondatban a „középiskolás fok” nem csupán tisztelgés József Attila előtt, hanem utalás arra, hogy a középiskolában tilos a testi fenyítés, ellenben a Gázai övezetben és a magyar nép drága gázának övezetében nem.)
Ünnepélyek után aztán a bolsevik eszköztár egy másik, ha lehet, még piszkosabb piszkos trükkjét vetették be: ünnepi estéjén tűzijáték helyett közrendzavarást adtak elő. Két tűz közé fogták a rendet, március idusát, a haza becsületét, és ripityára verték. Titkosszolgáik és ügynökeik, beöltöztetett és kivetkőztetett utcai harcosaik által az október 23-i előadásuk mai nyelven szólva „lájtosított” változatát produkálták. Pofon, csonttörés kevés volt, mert ezúttal rendőr vert rendőrt. Igazi ütést csak az kapott, aki nem volt beavatva. A pesti utcán pedig mindig található olyan papnövendék, aki nincs beavatva. Másnap aztán ennek a balhénak a hírét borították rá a nemzeti oldal sikerére. A reggeli hírek így aztán már nem arról szóltak, hogy ki mit mondott és hány embert volt képes mozgósítani, hanem hogy milyen eszközökkel és hogyan szorította ki a rendőrség innen vagy onnan a zavargókat.
Azt kell mondanunk, parádésan. A vizsgálódók és a nemzetközi megfigyelők megállapították, hogy a rendőrök ezúttal, hallgatva a jó szóra, viseltek azonosító jelvényt, viszont most a zavargók nem viseltek ilyet. Ez hiba, de csak kommunikációs. Nem viselhették, mert a „Z” jelű állambiztonságis, rendőri vagy egyszerűen csak bértüntető és bérzavargó rendőri azonosítóját még Kóka egyik vállalata se szállította le, tekintettel arra, hogy jelenleg még a nagyobb hasznot ígérő megrendelésekkel – vizitdíj-automata – vannak elfoglalva.
Bonyolult gyehenna ez. De nagyon sötét. Mert közben az ország kirablása és idegen kezekre átjátszása zavartalanul folyik. A döbbent megfigyelőben felötlik a kérdés: nem a rablásról és az idegeneknek való könynyebb átjátszás céljából rendezik-e ezt az egész poklosdit? Az adósságunk növekszik, de a kötvényeinket rendre felvásárolják a nemzetközi piacon. Kik? Fogalmunk sincs, de a nemzetközi sajtó az orosz befolyás növekedéséről beszél. Korábban a „Kommerszant” című moszkvai lapot idéztük ugyanitt, amely megírta, mennyire otthonosan mozog Gyurcsány Putyin környezetében. Hogy ott, a Krímben vagy a Kremlben is kézen fogva jár-e Apró (Klein) Antal unokájával, azt nem tudjuk, de amikor hazajön, politikailag megerősödik, és akkor azonnal lába kél valaminek. Például egy repülőtársaságnak az összes vonalaival. Most, az ünnep előtti felhajtásban a Malévet vette meg egy Abramovics. De ez így pontatlan, mert vétel valójában nem történt, mivel a drága jó Ábrahámfi (később: Ábrahámffy) – magyarítsunk, amíg lehet – ezentúl magyar adófizető is lesz. Ha nem ragad rá a Kajmán példa, amit Medgyessy és más dúsgazdagok honosítottak meg, amely szerint akinek nincs azonosítója, az nem fizet adót. Mármint itt, a műveleti területen.
Ilyen vidám, ennyire felelőtlen, ennyire gyehennás önpusztítást még nem látott a világ. Vagy látott már valaki nemzetet ennyire félrevezetve, ennyire szibaritásan élni, tűrni, önmagát percről percre becsapni? Azon vitatkozni, hogy ki a szélsőséges, és hogy szabad-e a holokausztipari sajtó által szélsőségeseknek kinevezettekkel összefogni, velük egy új többséget alkotni, miközben a nem-szélsőségesek, a védettek, a reneszánsz életüket élők, a humanisták, az Árpád-sávos zászló által megbántottak mindenéből kiabramovicsolják? Az itt most a kérdés, hogy a Demszkyt megdobálók betartották-e a demokratikus megdobálás szabályait, vagy az-e, hogy ha már ott ácsorogtak, miért nem tettek vele valami hatékonyabbat? (Für alle Fälle.)
Meg kéne alkotni végre az új magyar gyehenna liberális játékszabályait. Meddig és miért kell valakit vagy valamit ütni, pocskondiázni, lehülyézni, és mikor kell neki lélegzetnyi pihenőt hagyni? Nem üt-e viszsza rájuk, a pokol KISZ-bizottságára és a minden rendű és rangú Apró-Kleinekre, ha egy perc szünetet se tartanak a magyarverésben és a keresztyénüldözésben? Meg kéne ezt gondolniuk. Az sem valószínű, hogy műbalhéik, a titkosszolgálataik által szervezett álforradalmaik a végtelenségig megelőzik és megakadályozzák a forradalmat, az igazit, a véreset. Amikor nem lesz elég esernyőt tartani a magyar március ellen már ifjú maóista korában fellázadó főpolgármester elé, mert már valódi indulatból tör ki a valódi tett, a palesztin kőzápor. Nem figyelmeztető eme gyehenna-diszpécser csapatnak, hogy a szigorúan elhallgatott szélsőségesek most többen jöttek össze a Hősök terén, mint a Moszad által elrendelt elhallgatásuk óta bármikor?
Végezetül nem tartják önök beszédesnek, hogy Orbánt rugdossák és Gyurcsány sír? A forradalom most elmaradt, kivédték. Orbán pedig kitolta. S ha nem lesz, aki kitolja? Tudjuk, ilyenkor önök a behívásra gondolnak. S ha nem azok jönnek be, akiket hívtak?
Jól véssék emlékezetükbe: a magyar pokol a végtelen lehetőségek magmája.