A magyar megmaradás programjának alapvetése

Ahhoz, hogy egy akármennyire szerény programból valami is megvalósuljon, akarat kell. Az akarat talán a legmegfoghatatlanabb fogalma a lélektannak és a társadalomtudománynak. Csak emberi akarat van, csak a tudatos lényben terem meg, az egyes emberben, egy egyetlen saját, megismételhetetlen életben. Összegződése, csoport-, közösség- és nemzetteremtő képessége, munkája még ennél is különösebb jelenség. Egyéni akaratok irányulhatnak ugyan közös célra, mégsem szervesülnek közös akarattá, és alig-alig rendelkeznek hatóerővel, ha nincs valami különös célkitűző erő – egy felsőbb, nagyobb, ősibb akarat, az egész közösséget átható akarat, amely összeszervezi az egyéni akaratokat.
A felsőbb erő, amely az akaratokat egy irányba tudja rendezni: a hatalom. Az akarat és a hatalom úgy függenek össze, mint a tyúk és a tojás. Csak a hatalomra irányuló közös akarat létezik, és csak a hatalomnak van akarata. Egy egészséges nemzeti közösség mindig a hatalmat akarja.
A magyarság jelenlegi kiszolgáltatottságának az oka, hogy lemondott a hatalomról. Trianon katasztrófája, a háborúvesztés és 1956 leveretésének tragédiája, valamint a rendszerváltás borzalmas csalódása után a magyar nép nagy tömegei nem tudják már elképzelni sem a saját hatalmukat, feladták, és ennélfogva valójában sokféle ideiglenes, pótakaratuk ugyan létezik, akarnak megélni, kicsit jobban élni, akarnak beilleszkedni, sőt még néha ellenállni is, de a hatalmat nem akarják. A hatalom akarásától is félnek. A hatalom a magyar ember szemében valami bűnös, nem neki való dolog, amire gondolnia sem szabad. Itt a hatalom a másoké, az új uraké, a szovjeté, a tőkéé, a zsidóké, az amerikaiaké, Európáé, mindenkié, csak a magyar népé nem.
Hosszú folyamat volt, amíg ide eljutottunk. Mint fentebb már említettem, Trianon tragikus leckéje feltétlenül belejátszott a hatalomtól való félésünkbe, de nem egészen úgy, ahogy ma bebeszélik a tömegnek, ahogy felületesen látjuk, tartjuk. Trianon után ugyanis még volt, élt magyar hatalom, függetlenül attól, hogy jellegéről, tartalmáról mit tart a ma embere, s még inkább függetlenül attól, hogy mit tud róla. Az igazat, a lényeget a tömeg már nem tudja erről az utolsó, a lényeget tekintve független korszakról. A Horthy-rendszer egészen 1944. március 19-ig magyar hatalom volt, ha csonka is, amelyben a trianoni lecke azonban már hatott. A magyar hatalom és a magyar akarat lehetősége csak 1945-ben szűnt meg, és csak 1956 leveretésével vált teljessé. Azóta nincs magyar hatalom. A huszadik század leghosszabb rendszere a 33 éves Kádár-rendszer volt, amelyben a magyar hatalom akarását teljes mértékben lehetetlenné tették. Ez volt a rendszer lényege. Ezt soha nem mertük kimondani. Tulajdonképpen most sem merik kimondani.
A Kádár-rendszerben lobogtak a piros-fehér-zöld zászlók, minden lényeges intézménynek a neve előtt ott szerepelt a magyar szó, minden magyar volt, de a rendszer lényege még a legenyhültebb formájában is az volt, hogy tagadta, képtelenségnek és bűnös dolognak nevezte a magyar hatalmat, a hatalom akarását pedig, ha véletlenül szembetalálkozott vele, büntette.
Ez ma minden bajunk forrása. A magyarság nem mondott le az életről, mert az életről nem lehet, és nem is tud lemondani egy közösség, de mert a hatalomról lemondott, lassanként eloldja az élethez fűződő kötelékeit. Tragikus demográfiai helyzetünk mögött a hatalomról való lemondás húzódik meg végső okként. Ezt nemcsak belátni és elfogadni nehéz, mert a felszínen egyéb okok, például a családalapítás és -fenntartás anyagi nehézségei, a posztmodern életforma felületessége, cinizmusa, önzése, a liberalizmus túlhangsúlyozott egója áll, a végső ok azonban, akár egészen a tudatalattiba leszorulva, mégiscsak a saját hatalom képtelensége, a saját életforma hiánya.
A saját történelmüket élő nemzetek, népek szaporodása a legnehezebb körülmények között sem áll meg, a nem a saját történelmükben élő népek újratermelődése még aránylag elfogadható anyagi körülmények között is megreked. A magyar helyzet pontosan ez. A XVIII–XIX. század során erős Habsburg-elnyomás közepette, a néptömegek Európához viszonyított nyomora közepette sem szűnt meg a magyarság szaporodása, mert a nemzet a saját életét élte, de 56 után néhány év leforgása alatt megszűnt, pedig az életszínvonal, ha lassan is, de fokozatosan emelkedett. A rendszerváltás rövid remény-szivárványa után kiderült a magyar hatalom képtelensége, a hazát idegen zsoldban álló, idegen megbízást teljesítő, kiszolgáló klikkek vezetik, és a fogyatkozás minden eddigi mértéket felülmúl. Elfogadottá vált a szingli életforma, mint a nemzeti önfeladás mintaesete. Soha távolabb a saját hatalmunktól, mint ma, nem voltunk. A Világbank azt a követelményt támasztja velünk szemben, hogy 2050-re fogyatkozzunk le 6-7 millióra, mert ez a terület – már nem ország, már nem szuverenitás, már csak terület – csak ennyi magyar eltartására alkalmas.
Ez a helyzet, ez a tény, a programalkotásnak ebből kell kiindulni. A magyar fennmaradáshoz magyar hatalmat kell teremteni. Ez nemcsak szokatlan állítás, hanem első látásra durva ellentmondásnak látszik. Európa nagy nemzetei nemcsak függetlenek és szabadok, hanem háborút is nyertek, a saját történelmüket élik, és mégsem szaporodnak, legnagyobb problémájuk a bevándorlás. Azt látjuk mindenütt, hogy a népesség újratermelődése, a nők szülési hajlandósága életforma kérdése. A családból kitört nő, a saját karrierjét építő nem szül, hanem tanul, majd menedzserkedik, vezet, katonáskodik, mint a férfi. Ezek mellett joggal írják a nem szaporodást a szabadossá vált életforma rovására, a fogamzásgátlás és a terhességmegszakítások számlájára, ezek azonban következmények és kísérő jelenségek, valamennyi annak a következménye, hogy nincs érvényes korparancs, nincs ösztönné vált, elrendeléses akarat, amely családalapításra, szülésre, utódnevelésre fogná a népeket. Nincs a nemzetekben egy uralkodó eszme, törvény, mindenek felett álló és magától értetődő késztetés, amely az embereket családba szervezné és a családban utódok nemzésére és felnevelésére nemcsak ösztönözné, hanem ennél erősebben, szinte metafizikailag késztetné. Mert a létrejött egyéni élet, az egó, amelyet a liberalizmus terjesztett el a népek között, már több, mint a közösségi lét. Nem vagy köteles a közösségért, a népedért, a családodért élni, nem érzed a késztetést, hogy amit kaptál, visszaadd. A liberalizmus a kommunizmussal karöltve az egyház, az állam után a családot is szétszedte, és ezt felszabadításnak, szabadságnak nevezte. Létrejöttél, és mindenkinél több vagy, senkinek sem tartozol, mindenek fölött állsz. A liberalizmus embere szabad, de olyan magányos, hogy belehal. A liberalizmus által felszabadított egyénnek az a legfontosabb szabadságjoga, hogy nem teljesíti a közösség iránti kötelezettséget. Csak követel.
Ezt a folyamatot számosan leírták, elemezték, az intő szó elhangzott, a történelmet, a forradalmakat és az izmusokat azonban százötven-kétszáz éve a liberalizmus csinálja. A folyamatos alakváltozásokra, mindennek a bekebelezésére és eltulajdonítására képes liberalizmus, az uszító, véreskezű liberalizmus nyereti meg a háborúkat a már igába fogott nemzetállamokkal a még igába nem fogott nemzetállamok ellen – felszámolva aztán mindkettőt. Európa nemzeteinek felszámolása és önfelszámolása tulajdonképpen 1956-ban kezdődött, amikor a Nyugat hagyta, hogy a Szovjetunió letörje a magyar szabadságharcot, majd ugyanígy elnézte a csehek sokkal korlátozottabb, de mégis nemzeti önmegvalósítási törekvését, és hagyta, hogy a lengyel nemzeti katolikus forradalmat a szovjetbérenc lengyel elit egy része a saját hadseregével számolja föl.
Programunk első alaptétele tehát nem lehet más, mint szívós, sokszor önfeláldozást kívánó szellemi, és ha kell, fizikai harc a nemzetközi liberalizmus ellen. A mára teljesen elfajult, a népeket háborúba sodró, népirtó liberalizmus minden fajtája ellen, legfőképpen a kommunista-szocialista-liberális koalíciózás, médiahatalom és pénzhatalom ellen.
Számunkra ma a megmaradás népesedési kérdés. Fogyatkozásunkat megállítani csak egy erős, nemzeti hatalom képes. Csak egy saját hatalom magabiztossága, az egyének, családok, közösségek által önként elfogadott, kimondott vagy kimondatlan, de szilárdan létező, mélyben gyökerező követelményrendszere képes családokat létrehozni és a családokkal utódokat neveltetni.
A saját nemzeti, a liberalizmustól megtisztított államot nem kell kényszeríteni a családtámogatásra, mert a hatalmának éppen ez ez az alapja.
A megmaradáshoz valódi, teljes, politikai és kulturális hatalom kell, amely képes a nemzés és a felnevelés áramát belevezetni a népbe. A nemzetnek cél kell, küldetés, és kivívott, megteremtett sors. Amit ajándékba kap, amit pályázaton nyerhet el, amit – mint levetett rongyot – odavetnek neki, abból nem lesz fennmaradás. Konvergencia programból soha nem lesz nemzet. Eddig még egyetlen európai nemzet sem érte utol a másikat, időnként ugyan voltak győztesek és vesztesek, majd a győztesekből lettek vesztesek, de a teljes kiegyenlítődés, az egyenlőség, a kőműves simítóval elegyengetett Európa tréfás képtelenség, amit egy percig sem szabadna komolyan venni. Kormánykánk hivatalt hozott létre az édes kicsi Konvergenciának, masnit kötött a copfjába, és szórja a pénzt a szeszélyeire.
Az életformaváltást, amely a fennmaradásunkhoz kell, csak egy erős, szervezett uralkodóréteg, egy öncélú magyar rassz – Spengler-i értelemben – tudja megteremteni. A mi programunk, a magyar megmaradás programja tehát ennek az új elitnek, magyar vezetőrétegnek a megteremtésére és hatalomátvételére kell irányuljon. Ez az új vezetőréteg az előzmények következtében nem lehet semmilyen régi vezetőréteg folytatása, már nem lehet születési arisztokrácia, mert azt szétverték, elpusztították, nem lehet nemesi, polgári, és nem lehet egyetlen idegen hatalomhoz kötött sem, ennek a mai zavaros helyzetben a népből, legalulról kell kinőnie, de minden származási előjogtól függetlennek kell lennie. Ez lesz, ez legyen az új magyar demokrácia alapja. Sem több, sem kevesebb. Az új magyar vezetőréteg, rend természetesen nem szerveződhet vérségi alapon, de nem is szoríthatja háttérbe a magyar származásúakat, és nem fogadhat el semmilyen bizonytalanságot a magyar célok tekintetében. Az új magyar rend vezető rétege – szándékosan nem mondok demokráciát – magyar életcéllal, feltétel nélkül azonosult, erre a célra kiképzett emberekből kell álljon. Ma a vezetővé válás klikkbe tartozás, származás és hűségeskü, azaz megbízhatósági próbának alávettetés kérdése. Ma, ha egy közismert, nemzetinek tartott értelmiségit látunk valamely holokauszt- vagy Wallenberg-zarándoklaton részt venni, bizonyosak lehetünk, hogy kinevezés előtt áll.
Hasonló a helyzet a kommunistasággal, a volt pártállami kötődésekkel, az egész baloldalisággal. Nemzeti baloldal csak kis bokrokban létezik és roppant elnyomás alatt áll.
Hiába telt el húsz év a kommunizmus vagy államszocializmus állítólagos megszűnése óta, az államvezetésnek a kommunisták koloncát vállalni még ma is halálos veszedelem. A kommunista mindig készen áll átlépni népen, nemzeten, fennmaradáson, jövőn, és csak és kizárólag a saját kommunista klikk-hatalmát ismeri el, akármit mond vagy tesz is. Amíg a hatalomban volt kommunisták vagy újratermelt kommunisták és liberálisok vannak, nincs, és nem lehet megújulás.
– A program lépései ebből következőleg az alábbiak: egy új közvélemény, egy erős népi támogatottság megteremtése, egy új, magyar elit – egy rassz – megteremtésére. Ehhez van elképzelve, rendelve a felvilágosítás Lámpás-programja. A népet ki kell szabadítani a fennálló hazugságok karanténjából.
– Az új elit megszervezésének elkezdése. A kezdetben kis csapat mentesítése a túlerő nyomasztó fölényének félelmeitől. Felkészülés hosszú menetelésre. Állandó munka és szívós gyakorlatozás.
– A csapattestek belső fegyelmének megteremtése és a belső ellenőrzés megszervezése. Eddig minden magyar mozgalmat a belső fegyelmezetlenség és a kommunista-liberális, idegen befurakodás vitt félre és tett tönkre. El kell vetni a gyors bővülés és könnyedén elérhető siker liberális mítoszát, az új elitnek minden magaslatért, minden szikvízüzemért és minden katedráért harcot kell folytatnia.
– A hatalom megszerzéséhez igénybe vehető választás vagy kellő erőfelmérés után polgári engedetlenség és forradalom. Népi támogatás nélkül azonban egyik sem lehetséges. A népi támogatást csak szívós, küzdelmes munkával, felvilágosítással és apró tettekkel, segítségnyújtásokkal, szolidaritással lehet megszerezni.
A demokrácia európai álma véget ért. Európában már csak egy-két helyen található demokrácia. A szociális piacgazdasághoz képest a mai globalista-neoliberális gazdaság és állam visszalépés. A globalizmus előbb-utóbb rákényszerül a diktatúrára még ott is, ahol ezt csak üggyel-bajjal, kínok közt tudja majd elfogadtatni az adott társadalommal. Magyarországon már elkezdődött egy új típusú, de a Rákosi-rendszerre hajadzó rendszer felépítése, bevezetése. A szoktatás időszakában vagyunk. A rádió udvarán már verik a népet, a rádió híres munkatársai pedig pontosan úgy hallgatnak erről, mint Rákosi idején. A külföldi osztagok október 23-a ünnepén már itt suhogtatják gumibotjukat, gyakoroltatják a tömegoszlatást a magyar rendőrrel, legközelebb már Húsvétkor is eljönnek, és itt maradnak Karácsonyig. Széttapossák keresztény ünnepeinket. Ha nem állunk ellen.
A demokráciát mint intézményt és mint eszközt az új magyar elitnek – a rassznak – szeretnie kell. A demokrácia szeretnivaló, de nem végcél, és csak egyik eszköze a megmaradásért folytatott harcnak. A demokráciával ma rútul visszaélnek. Minduntalan a demokráciával tömik tele a nép fejét, mert tudják, hogy egy lépést sem tesz magáért a demokráciáért. Ha van jó, ha nincs, mindegy. Szabadság kell és önállóság, siker és hatalom, kenyér, megélhetés. Ha egy bizalomban kormányzó, saját népi-nemzeti vezetés egy tősgyökeres elit kezében összpontosul, az úgysem törli el a demokráciát, és nem teremt olyan kizsákmányolást, amely ellen ma küzd. A demokráciát a kommunista-liberális, idegenszívű elit lejáratta, a nép megcsömörlött a demokráciától, ezért az új elit szerveződésekor és harcaiban el nem eshet a liberalizmus demokrácia-csapdájába, tartsa magától értetődőnek, de ne kizárólagosan és mindenekfelett tűzze zászlajára. Nemzeti megmaradás, a magyar nép függetlensége és boldogulása, a magyarság legyen a fő jelszó.
Ez a programjavaslat tudom, meghökkentő. Tele van tiltott eszmékkel, a gyökeresen kitépés és a gyökeresen újat akarás elkeseredett szándékával. De ez a magyar végállapot következménye. Vannak esetek, amikor csak a sebészkés segíthet a betegen.