A magyar megmaradás programjának alapvetése

Ezen a héten az aktuális események szorítása következtében visszaállok a régi mederbe és a mai magyar életszerűség – mert életnek már csak jó akarattal és egy kis erőlködéssel nevezhetjük – elemzésére.
A legszaftosabbal kezdem: egy rendőr százados bankrablás-elhárítás közben bankot rabolt. Néhány nappal a Széna téri bankrablás és rabló kilövése után kiderült, hogy egy odavezényelt rendőr százados a tetthelyen magához vett, ellopott 460 ezer forintot. A történetben nemcsak az a bődületes képtelenség, hogy ez megtörtént, hanem hogy másnap sem a rendőrfőkapitány, sem a belügyminiszter nem nyújtotta be a lemondását. Ugyancsak képtelenség a sajtó és a tévék magatartása, mostani szóval hozzáállása. Hogyan lehet egy rendőr százados annyira idióta, hogy nem tudja: a bank területe az utolsó egérlyukig be van kamerázva? A sajtó nincs felháborodva, a médiumok épphogy megemlítve tussolják el az ügyet, és eszükbe sincs a főfelelősök megbüntetését követelni. Egyéb eseteket, ügyeket borítanak a dologra, mert félnek, hogy a véletlenszerű esetből kitüremkedik az egész rendszer végtelen aljassága, képtelensége.
A legjobb abszurd drámaszerzők, Jonesco, Mrozek mind a tíz ujjukat megnyalnák ezért témáért, s a legfőbb gondjuk az volna, hogyan hitessék el a közönséggel, hogy ez megtörténhet. Bankrabláskor a százados úr – „százados úr, sej-haj…” – markol bele a készpénzbe. Anyagi nehézségei voltak – mondják. De képzeljük el ezt egy-két korszakkal előbbi egyenruhással, katonával vagy csendőrrel. Görgey Artúr, a Szabadságharc katonai fővezére fiatal huszártiszt korában – amint azt Vargyas Lajos kitűnő tanulmányában leírja – éveken át éhezett, hogy meg tudja csináltatni magának a tiszthez illő öltözéket és lószerszámot, mivel a szabályzat szerint mindkettőt neki magának, birtokai jövedelméből kellett előteremtenie, neki pedig birtoka nem volt. Kenyéren és tejen élt, nem járt szórakozni.
Az 1945 óta első számú közellenségnek nyilvánított csendőrség bármely tagjával kapcsolatban ilyesmi elképzelhetetlen volt, s ha netán megtörtént volna, társai azt hiszem, felkoncolták volna. Ma pedig a sajtó nemcsak elhallgatni és elmismásolni igyekszik a dolgot, és a rendőrség egyetlenegy szervezete sem határolódik el az esettől, nem váltanak le senkit, hanem együttesen azon mesterkednek, hogy a nép a maga teljes valójában, abszurd gazságában fel ne fogja az esetet.
Mert ez az önmagában kicsi, de jelképes erejénél fogva kormánybuktató hatalmi félresiklás éppen a maga jelentéktelenségében, egyszeriségében, véletlenszerűségében lehetett volna és lehetne még mindig egy rendszerváltó robbanás kiváltó szikrája. A történelem a tanú rá, hogy néha sorsfordító változásokat, felkeléseket váltott ki egy-egy véletlen esemény. A híres vagy hírhedt Gomel-i pogromot az váltotta ki, hogy egy helyi vevő, bizonyos Salikov a gomeli halpiacon összeszólalkozott és összeverekedett egy piaci kofával, egy bizonyos Malickaja nevű zsidó halárus nővel. Malickaja szemen köpte Salikovot, ő pedig visszaütött. Ezért a pogromért és a többiért is a művelt Nyugat és a zsidó világsajtó megbélyegezte a cári Oroszországot, és ennek folyománya a cári rendszer szétverése, és az amerikai zsidóság által is támogatott bolsevista világhatalom kialakulása lett. Ki tudja, ha 1903. augusztus 29-én Malickaja az alkudozás hevében nem köpi szemen Salikovot, akkor két év múlva nem tör ki az 1905-ös pétervári és gyorsan az egész országot tűzbe borító, véres forradalom, amelyet ugyan a cár még üggyel-bajjal le tudott verni, de tizenkét év múlva már tehetetlen lett a bolsevikokkal szemben. Hazatértek Amerikából az igényes halárusok, és bosszúért lihegve beálltak komisszárnak.
Egy rendőr századosnak, akit bankrabláshoz vezényelnek, feltétlenül bizalmat kell élveznie. Kiképzése, szakértelme vitán felül kell álljon. Parancsnokai, fel egészen az országos főkapitányig és a rendészeti miniszterig, a dolog természetéből, a katonai hierarchiából következően mind felelősséggel tartoznak érte és tevékenységéért. Már az, hogy ilyen komoly feladatra olyan hülyét neveznek ki, aki nem tudja, hogy a bankban minden mozdulatát rögzítik – képtelenség. Ha pedig nem hülye, akkor arra számíthatott, hogy látják, de majd el lesz tussolva. Majd „X” felettes, aki jó haver, azonos párt szimpatizánsa, azonos szolgálat informátora – „a felettesei is rettegnek tőle” – elsimítja a dolgot. Ráfogják valakire. Üzemi költség, káló, mindegy.
A történet a rendőrség rothadásáról szól. A rendészeti miniszter helyén maradása pedig ennek a rothadásnak a kormányzat részéről történő visszaigazolása. A helyzetet súlyosbítja, hogy ez a rendőrség elégtelenül teljesít. Akit vagy akiket megvádol és az ügyészséggel karöltve bírósággal ítéltet el, azok nem is egyszer nem bűnösök, vagy abban, ami miatt elítélték őket, nem azok, más eseteket pedig nem tud vagy nem akar, vagy nem mer felderíteni, a néppel, a tüntetőkkel, a rendzavarókkal és felforgatókkal szembeni magatartásában pedig semmi következetességet nem lehet felfedezni.
Október huszonharmadikán, a forrada-lom és szabadságharc törvénybe iktatott ünnepén a rendőrség egy része politikai töltetű, ellenséges indulattal veri a polgári tüntetőket, a magyarokat, és közben idegen nyelven – orosz? szerb? ivrit? jiddis? – beszél egymás közt és lő vagy irányít. „Secko jedno” – mondhatnók szlovákul –, oszlatja a magyar tömeget, ha kell, püföli vagy lövi, ha kell, lasszózza és földön tapossa. Budapesten. A kérdésre, hogy hogyan kerülhetnek idegenek a magyar rendőrség harcoló alakulataiba, nincs válasz. Sehonnan sincs. De letagadva sincs. (A jelképes – és kissé Gomel-i – megerősítés pedig csak fél év múlva, március 15-én, a nemzeti ünnepen érkezik, amikor bejelentik, hogy izraeli katonák szálltak földre-partra Budapesten a holokauszt igényesebb tanulmányozása céljából. A kurzus befejeztéről nincs híradás.)
2007. október 23-a előtt és után ugyanez a rendőrség, köztük az akkor még fel nem ismert bankrablási szakértő századossal és feletteseivel műveleti területté nyilvánítja a Magyar Rádió Rt. egész udvarát, s ott veri, készíti elő a kihallgatásra, vagy szabadon engedésre – hogy vigye a hírt: meggyepálták, mert tüntetők közé keveredett – a vétlen vagy esetleg vétkes emberek sokaságát. Orrba verés, rugdosás, falnak fordítás, káromkodás. Vérnyomok a betonon. A Magyar Rádió ZRt. udvarának betonján, 2007-ben. Pont. Az elfogott áldozatokat tehát a legfontosabb magyar hírcsatorna udvarán kínozzák meg, de a legfontosabb, központi magyar hírcsatorna mélyen hallgatott erről. Cinkosa a rendőrség legroszszabb rétegének. Csakhogy kínozni azt sem szabad, aki szemünk előtt gyilkolt. A Magyar Rádió udvarán még az is hír kellett volna legyen, hogy ott elvetemült gyilkosokat kínoztak meg. Persze nem gyilkolt senki, a Magyar Rádió udvarán ártatlan fiatalokat, értelmiségi viselkedésű emberpárokat aláztak meg. Akik egymás kezét szorongatva nézték a forradalmat, ami nem volt az. Látszott a szemükből, hogy a rendőrség ellen szurkolnak. Ezért verték meg őket. Feltételezték antikommunista, esetleg antiszemita hozzáállásukat, magyarságukat. Dühből. Gyűlölettel.
Rohadt tehát a rendőrség, amely olyan elemeket fogad magába, tűr meg a testében, amelyeknek sem felfogásával, sem működésével lelke mélyén nem ért egyet. A Rádióban történteket pontosan és tárgyilagosan megíró Kormos Valéria (Magyar Nemzet, 2007. május 12.) észrevételezi, hogy a Rádió udvarán tanyázó vidéki alakulatok tagjai nappal nem voltak annyira vérszomjasak, mint az éjszakai váltás. Van tehát ugyanabban az egyenruhában egy jobb érzésű rendőrréteg is. Ugyanígy az elrothadó Magyar Rádiónak is akadtak kényszeredetten hallgató szerkesztői, műsorvezetői, technikusai és nyugdíjasai, ámde senki nem kért kivizsgálást, senki nem mondta, hogy addig nem dolgozik itt, amíg ezt a szégyenfoltot le nem mossák az intézményről.
A kisrendőr erkölcsi felmentése közvetlenebb egy árnyalattal: parancsot teljesít, ha pedig parancsot szeg, még ha az a hallgatás, az „omerta” parancsa is, nemcsak kirúgják, de meg is büntetik. A rádióbeliek hosszú hallgatása és a dolog fölött napirendre térése már sokkal szigorúbb megítélés alá kell hogy essék. Egész műsorok, egész osztályok szavahihetősége vált semmivé ettől.
Egész társadalmunk így rétegződik. A gazemberségeket egy törpe kisebbség követi el. A verőlegények sokkal kevesebben vannak ádáz vezetőikkel együtt, mint azok, akik különböző mértékű és mélységű hallgatással, tűréssel nézik és nézik el véres tevékenységüket. A bűn sokaknak fáj, de nem annyira, hogy tegyen is ellene valamit. Idővel aztán az esetleges szégyenérzet is elmúlik. Az esetekre és a hallgatásokra a feledés fátyla borul. A második, harmadik bűneset, bankrabláson belüli rendőrbankrablás, véresre verés felett a tegnapi hallgató már rutinszerűen tér napirendre és természetesnek tartja, hogy nem szólal fel, nem vonul az utcára, ahogy mondani szokás: „nem exponálja magát”. Így győznek fölöttünk az igényes halárusok és az újfajta, a KISZ KB-ben edzett milliárdosok.
A műveleti területté nyilvánítást alázatosan elfogadjuk. Eladják a főváros legszebb zöldterületeiben létesült kórházingatlanokat és épületeket, a mai patinás kormányépületeket, és azt szerkesztenek belőlük, amit akarnak. Népirtás közben felépítik az új kormányzati negyedet, mert magában az építésben van az üzlet, a pénzmosás lehetősége. Kormányzati negyedre semmi szükség nincsen. Rossz helyen fúrják meg az új földalattivonalat, mérhetetlen szenvedést okoznak a népnek, felveszik az indokolatlan mennyiségű, nemzedékek hosszú sorát megterhelő és megnyomorító hiteleket, és bankrablást játszanak. Hallgatásunk és tűrésünk már annyira összekeveredett, hogy nevetségessé válunk az egész világ előtt. Annyira rothadt ez a hallgatás, hogy már senki sem tudja, áldozat-e még, vagy már közreműködő.
A hatalomnak éppen ez a célja. Azt akarja elérni, hogy alkalomadtán majd bárgyú vigyorral sétáljunk végig az új kormányzati negyed főutcáján, a „Bankrabló streeten”, ha a miniszterelnökségen akad dolgunk, és ugyanígy minden tüntetés nélkül a „Népirtó” utcán, ha az Egészségügyi Minisztériumban kívánunk elintézni valamit, amit nem lehet elintézni.
A bankrablásbeli bankrablás és annak módszeres elhallgatása és a ki nem tört, mindent elsöprő fellázadás mindannyiunkat cinkossá és részessé tett. Ez tulajdonképpen Őszöd–II. volt, de nem vonult utcára senki, mert nem szervezte meg a titkos-szolgálat. Most saját szándékból, belső felháborodástól vezérelve kellett volna kormányt dönteni.
Megint elszalasztottunk egy alkalmat.