Ennek az írásnak a tárgya az a 2002 óta felerősödött tragikus folyamat, amely rövid, egy-két évtizednyi időn belül a magyarság felszámolódását és Magyarország izraeli megszállását fogja eredményezni akkor, ha a magyarság nem tér észre és nem áll ellen. Az ellenállás minden nap minden órájával nehezebb, mert a magyarság gyengül, kivérzőben van és roppant erőszakosan, körmönfontan, óriási anyagi fölény által támogatott nyomulással és körültekintéssel kötik gúzsba. Ugyanakkor előállt egy új lehetőség a szabadulásra és az ellenállásra: a liberális kapitalizmus, a fogyasztói társadalom összeomlása, pontosabban összeomlásának kezdete.
Az emberiség és a glóbusz jövőjéről ma sehol, senki nem tud bizonyosat. Vezérelv a túlélés, amelynek távlatai hétfőről keddre szólóak, vagy a semmittevéstől a szabadidőig terjednek. A tevékeny, szorgos, önépítő harmadikutas program akadálya részben belső, lelki akadály. Gyávaság, restség. Addig, amíg a szükség rá nem szorítja a társadalmakat az egyes helyeken, szigetként talán lehet szívósan harmadikutas, nemzeti, keresztény és valóban fenntartható fejlődésen alapuló takarékos, félig szocialista, félig kapitalista rendszer működtetésére. Magyarország ilyen sziget lehetne, adottságai erre alkalmassá teszik. Ha nem várja meg a megszállást, magyar sziget lehet, ha hagyja magát megszállni, zsidó vezetésű, gyülevész, fél-cigány, de zsidó vezetésű és haszonélvezetű nemzetközi sziget lesz, magyar alávetettséggel.
Ahhoz, hogy egy nemzet kihasználhassa a kínálkozó történelmi esélyt, a váltás lehetőségét, fel kell ismernie a helyzetet. Igába hajtani, eltüntetni pedig úgy lehet - ha a fegyveres kiirtást, mint lehetőséget kiiktatjuk -, hogy nem engedik, hogy felismerje helyzetét, és bénán hagyja magát mindenétől megfosztani. Tömeges tarkónlövéstől most nem kell tartanunk, de ez nem mentesít semmitől, mert csak azért nem lőnek tarkón, mert nem érünk annyit. Elsősorban azért, mert gyengék vagyunk és elfogyasztjuk magunkat. Már nem érjük meg az ezzel járó botrányt. Ha erősek volnánk, bizonyára tennének kísérletet a kiirtásunkra, mert etikai megfontolások nincsenek ellenségeink eszköztárában. A helyosztás, a politika, az irányítás, a tömegbefolyásolás helyeinek elfoglalása és a kultúra átírása sokkal jutányosabb számukra. Önmagát elégető néppel hitelmegvonással vagy éppen túladagolással és kamatokkal is lehet végezni. Ez az eljárás még humánus eljárásként is előadható, s megszállóink szeretik így csomagolni eljárásaikat.
A meghódítás évtizedek óta folyik. Voltak előkészületei, voltak offenzívái és néha szünetei. Ha a Károlyi gróf-féle zsidó pacifizmust és a rákövetkező 133 napos Kun Béla- féle bolsevik terrort csak bemutatkozásnak tekintjük, akkor a megszállás előkészítése 1945-ben, nemzetközi határozatok alapján történő megtizedelésekkel kezdődött, majd 1948 után még elszántabban, már a parasztságot is célba véve folytatódott. Először eltüntették, kiirtották a magyar történelmi vezetőosztályt, mert bűnös volt - mondták -, pontosabban háborús bűnös, aztán jött a parasztság, amelyre bűnt még ráfogni sem lehetett, de útban volt. A parasztság megsemmisítése bolsevik program szerint, szovjet mintára történt. Ez kétségtelen. Azt azonban, hogy a szovjet mintában mennyi zsidó elem, zsidó részvétel volt, hogy maga a bolsevista program mennyire zsidó program volt, azt akkor még csak a jobboldali propagandából tudhatta volna a magyar nép, de mire a kollektivizálás elkezdődött, a jobboldali propagandistákat felakasztották vagy elüldözték, állításaikat rágalomnak minősítették. Szolzsenyicin ilyen irányú feltárásai még nem készültek el és még ma sem ismertek.
A magyar kollektivizálást, a parasztság megsemmisítését azonban Rákosi-Gerő ellenére sem írhatjuk zsidó számlára. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy a korábbi rejtett zsidó cél vált benne nagyhatalmi céllá. Az eredendően parasztellenes kahal-cél vált szovjet céllá.
A második világháború volt az első, amely után nem csak területeket csatoltak ide oda, nem csak hadisarcot fizettettek a legyőzöttekkel, hanem népek, társadalmi rendszerek sorsa felől is rendelkeztek. Nemzeteket kényszerítettek tőlük idegen létformákba. Ezt a felosztást általában a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió osztozkodásaként írják le és így tudja a világ mai közvéleménye is. Azt azonban nagyon kevesen vizsgálják, hogy a két nagy döntései milyen háttérhatások nyomására, milyen soha fel nem fedett célok érdekében születtek. Európa középső és keleti fele szovjet rendszerbe kényszerült, amely nem működött, a nyugati fele pedig egy angolszász típusú demokráciába, amely működött, sőt nagyszerűt is alkotott, mint a szociális piacgazdaság Németország nyugati felén. A lefutott évtizedekben több nagy történész, gondolkodó, író is kimutatta, hogy a világ felosztása nem volt érdeke a saját keretei között az izoláció nyugalmában élő amerikai népnek, hanem csak az akkor már nagyon nagy hatalmú pénzügyi oligarchiájának, a nemzetközi zsidóságnak. A Szovjetunió pedig végül is nem tudta megtartani a neki adott fél Európát, és végül is abba ment tönkre, hogy a bekebelezett Közép-Európa népeinek forradalmai, szabadságharcai áthullámoztak zártságába és szétzilálták. Anglia minden gyarmatát elvesztette. A felosztásnak tehát egy nyertese volt, a nemzetközi zsidóság. Uralma kiterjedt azokra az országokra is, ahol előzőleg üldözték, s azokra is, ahol uralmon volt. A nemzetközi zsidóság képviselői súgtak elsősorban Rooseveltnek a béke utáni felosztás megtervezésekor, de állandó félelmei és mérhetetlen gyávasága következtében Kaganovicsai kezükben tartották a gonosz Sztalint is.
Ez a súgói közreműködés, ez a háttérből való befolyásolás minden magyar fordulatban benne van. Ötvenhatban éppen úgy, mint nyolcvankilenc-kilencvenben és a mostani furcsa összeomlásban is.
A német felvirágzást nem a Marshall-segély hozta létre, amint szeretik mondogatni, hanem az a rendszer, amelyben volt értelme a munkának. Az előző német korszak munkaszeretete, követelményrendszere és szociális igazságossága nélkül, valamint a német kapitalizmus eleve takarékos jellege, ugyancsak szociális érzékenysége nélkül a mindennapi jól végzett munka és a belőle következő lassú, de biztos gyarapodás tudata és öntudata nélkül, vagyis a legyőzött történelmi múlt nélkül Németország roppant gyors felvirágzása nem következett volna be. Kétségtelen, hogy a megszállt Németország ellenőrzött gyarapodására, ipari és katonai, hadiipari megerősödésére az egész nyugatnak hirtelen szüksége lett, mert Szta-lin csapatai az Elbánál álltak, sokkal több tankkal, mint amennyit Eisen-
hower ott tudott hagyni Európában. Az erőegyensúly üdvös volt Európára. A szovjet hadsereg, még nukleáris erő nélkül is, amelyet éppen ellopandó volt az USA-tól, félelmetes volt, az USA pedig sok helyen tudta volna használni atombombáját, de Európában nem. Ez az egyensúly a nyugalom, a boldogulás, a kényelem és a fogyasztás húsz, huszonöt esztendejét hozta meg Európa számára és egyúttal a háború alatt és a háború után kialakított zsidó program viszonylagos háttérbe szorulását. A Morgenthau, Roosevelt fő tanácsadója által birkatenyésztő néppé visszanyesendő németek Európa leggazdagabb országa lettek, megint mintaállammá váltak, és a világpolitikának számítania kellett technológiájukra. Ha nem is könynyedén, de évente pontosan kifizették Izraelnek az egyre növelt jóvátételi tételeket.
Közben pedig a magyar forradalom, majd a Prágai Tavasz, majd a lengyel Szolidaritás, körülbelül tizenkét éves váltásokban felemelte a nemzeti öntudatosodást, az erős, öntudatos nemzeti összetartozás érzéseit és lobogóit, ami minden zsidó program, hódítási terv legnagyobb akadálya. Valamit tenni kellett. A magyar forradalmat, a Prágai Tavaszt és a lengyel Szolidaritást egyaránt a Szovjetunió hengerelte le. De a nyugat mindegyiket cserbenhagyta. Leginkább a magyart, a legnemzetibbet és a leginkább a zsidó világhatalmat veszélyeztetőt. A magyar felkelő az ávó és szovjet ellen harcolt, az ávó vezetői szinte kivétel nélkül zsidók voltak és a New York-i zsidók felmentek az elnökhöz és védelmet kértek a zsidóknak, akiket azonban csak mint ávósokat akartak elkapni a forradalmárok. Minden antiszemitizmus nélkül, azért mert testületileg és egyénileg is megérdemelték. Sokan véreskezű gyilkosok voltak. Ettől kezdve más tartalmat kapott a kelet-nyugati szembenállás. A Szovjetunió kritikája és az ellene irányuló propaganda elsősorban Sztalinra zúdult, a kétségtelen terrorra és a bolsevizmus zsidó jellege érinthetetlen lett és megindult a világméretű sajtóhadjárat és cenzúrasorozat a nacionalizmus letörésére, valamint ezzel körülbelül egy időben, a hatvanas évek vége táján a holokauszt kultusszá tétele. A holokauszt-korszak nem akkor kezdődött, amikor a táborok felszabadultak. Aki élve maradt, hazatérhetett vagy kivándorolhatott Izraelbe, Amerikába, ahová tetszett, de a szovjet övezetekben lévő táborokba nem engedtek be semmilyen szemlebizottságot a gázkamrák és a krematóriumok megvizsgálására, mert azokat - a szovjet övezetben mindet! - előbb létre kellett hozni. Ettől függetlenül a táborokban rengeteg részvétet, mély gyászt érdemlő áldozat, zsidó áldozat pusztult el, de az a fajta ipari népirtás, amiről a holokauszt mítosza lett, és amely minden népirtások között a kitüntető gyászra és a hatványozott bűntudatra kényszerített egyes nemzeteket, csak mintegy tíz évvel a háború után kezdődött.
A kelet-nyugati szembenállás, a hidegháború egyre inkább formális lett. Semmilyen elemzés nem ölelte fel a szovjet rendszer egészét, a benne szerepet vállaló zsidókat, ellenben áldozat voltukat mindinkább. A súlypont éppen a katonai szembenállás, a hidegháború kellős közepén helyeződött át a holokausztért felelős nemzetekre, köztük a magyarra is azzal, hogy megszületett a holokauszt legendája. Így a legtöbb embert kiirtó rendszer, a katonai ellenfél részben mentesült, és az ipari méretű, szervezett népirtás, a gázkamra-krematórium: halálgyár mítosza Európára, a szövetséges népekre terelődött. Lassan új vallás keletkezett. Az új vallás a zsidó világ hegemónia eszközévé vált. Tagadását egyes helyeken már törvény tiltja, ami abszurdum, és állandó ébrentartásával egyes népek nemzeti öntudatosodását, lelki védekező képességét akarják megsemmisíteni. A magyarországi holokauszt kultusza az egyik legkiterjedtebb, erőszako-sabb a világon, nyilván a megszállás érdekében. Mint ahogyan a büntetés is itt volt legszéleskörűbb. Börtön, akasztás, kitelepítés, egész országrészek etnikai térképének átrajzolása. Ez nem kisebb kegyetlenséggel történt, mint a zsidók deportálása. A bűnös nép bélyegét is csak itt merték rásütni a magyarságra.
Az intenzív holokauszt-korszak kezdetét talán Kennedy elnök meggyilkolásától számíthatjuk. Kennedy meg akarta szüntetni a FED-et, azt a magánbankot, amely Amerikában a nemzeti bank szerepét töltötte be. Pénzt bocsátott ki - bocsát ki ma is -, és azért az állam kamatot fizet neki. Amikor aztán a FED rendszerének megszüntetésére - ami a holokausztipar anyagi lehetőségeinek a csökkentését is jelentette volna - Kennedy kísérletet tett - megölték. Amerikában ekkor jutott uralomra a zsidó szempont és ekkor kezdett az angolszász, protestáns, fehér vezetőréteg mellé, majd fölé felemelkedni - nagy Sztalin-csizmás léptekkel - a zsidóság. Sztalin birodalma az általa kivégeztetett zsidók nagy száma ellenére megmaradt a zsidóság érinthetetlen birodalmának. Sztalin személyi kultuszáról, a zsarnokságáról rengeteget beszélt a világ, de elvétve, ha akadt egy-egy elemzés, amely a bolsevik hatalom zsidó jellegéről, az 1917-es forradalom amerikai zsidó támogatásáról említést mert volna tenni. Sztalin természetesen gazember volt, vérgőzös gyilkos, de a rendszer mégiscsak több volt nála, s a rendszert az orosz nép ellenére működtetni kellett. Nem csak a zsidóknak, ezt Szolzsenyicin sem állítja, de hogy oroszlánrészük volt benne, az kétségtelen. S a világ erről nem tudott semmit. Viszont egyre több holokausztmúzeum épült. Európát - s ez talán a legnagyobb történelmi vesztesége a nyugatnak - elborította egy hamis világkép. A magyar történelem ezek között a nyomasztó koordináták között csörgedezett.
A hamis világkép lényege a következő: az embernek a szabadságot a liberális kapitalizmus, a szabad piac és a demokrácia nyitott társadalma hozta el, s az embernek semmi más feladata nincs ebben a világban, minthogy fogyasszon. Gazdasági növekedés, több szabadidő (amelyben az ember fogyaszt, ugyebár) fejlődés, haladás, materializmus - száguld velünk az evolúció vonata, mi akaratunkkal, még ha volna is, nem tudnánk befolyásolni a vonat haladását. Nincs nemzet, nincs faj, nincs Isten, de aki nagyon kívánja, vehet magának a Hit Gyülekezetében.
Ennek a világképnek az útjában Magyarországon elsősorban a magyar parasztság állott, istenfélő és hagyománytisztelő lelkével, valóságba gyökerezettségével, józan eszével. A magyar parasztság megsemmisítése, földönfutóvá tétele évtizedeket vett igénybe. Feltűnő, hogy sem Lengyelországban, sem Romániában, sem tulajdonképpen sehol a csatlós országokban olyan durván és annyira teljesen a kollektivizálást nem hajtották végre, mint Magyarországon, Rákosi-Gerő zsidó vezetésű területén vagy később a Kádár-korszakban, amelyben ugyanezek egy másik "garnitúrája" uralkodott.
1956 után pedig a megmaradt, a népi és munkás-parasztból lett értelmiségi középosztályt irtották ki, amelyből új vezetőréteg, új magyar elit képződhetett volna. Mindezek tudatos tevékenységek voltak, de nem csupán szovjet parancs végrehajtásai. Botorság lenne ugyan azt állítani, hogy tervezetten e felé a mai megszállás felé mutattak, de kétségtelen, hogy ezt készítették elő. Csak mi, magyarok nem vettük észre. Ezek a liberális demokrácia és annak leágazásaként a kommunizmus programjai voltak, amelyek mögött mindig ott állt a zsidóság, mint valami egyetértési joggal rendelkező szakszervezet. A környező kis népek észrevették ezt. Ellenjátékuk nemzeti kommunizmus, magyarellenességgel kevert bolsevizmus volt, de kétségtelenül önérdekű és magukra nézve nem haszontalan. Mi meg demokráciával, liberalizmussal és az antiszemiták üldözgetésével válaszoltunk. Persze, mi és Németország legyőzött ország voltunk, tér nem nyílt előttünk a sorsban.
Itt azonban meg kell állni egy pillanatra. Történelmietlen és igazolhatatlan volna azt állítani, hogy a parasztság felszámolása, az 1956 utáni megtorlás már akkor a mai izraeli megszállásnak érdekében történt, hiszen az a zsidó szükséglet, hogy Izrael mellett, esetleg helyett egy másik államot, egy európai földet is létesíteni kell, csak az 1980-as évek második felében, a zsidók Szovjetunióból történő, bizonyos kvóták szerinti kiengedése után állt elő. Kiderült, hogy Izraelben nincs elég hely, s ami van, már minden katonai győzelem ellenére sem biztonságos, és a palesztin kérdés az arab néptengerben megoldhatatlan. Súlyos anakronizmus, sőt egyenesen belemagyarázás volna a magyarországi zsidó helyfoglalás korábbi eseményeit, egyes társadalmi és gazdasági központokban kialakított hatalmas túlsúlyt ennek a csak a kilencvenes években kialakult helyzetnek a számlájára írni. Nem, ha szabad ezt a frivol kifejezést használni, a Kádár-Aczél-korszak a zsidó hatalom és vagyonfelhalmozás eredeti kora, eredeti tőkefelhalmozása volt, amelyet azonban részben a szovjet politika, részben maga a szocializmus támogatott és egyben korlátozott.
Ezek voltak tehát azok a nemzetközi körülmények, események, tények, ráhatások, amelyek lehetővé tették, hogy a trianoni Magyarország a leendő új zsidó telephely számára kijelölhető legyen, s hogy a régi terv, a régi zsidó álom a megvalósulás stádiumába léphessen. (Russzisen Invaliden a Magyar Fórum egyik előző számában.) A megszállásnak ugyanis van egy belső lelki története is, amelyet sem a történelmi vezetőosztály 45-46-os kiirtása, sem az ötvenhatos megtorlás, sem a parasztság felszámolása nem ír le kielégítően. Egész Európában, de különösen a volt szovjet gyarmatokon és magában a volt Szovjetunióban is folyik ugyanis egy elhallgatott küzdelem a zsidóság és az államalkotó nép, nemzet között. Nem a pogromokra gondolunk, természetesen. Magyarországon pedig, amelyben a zsidó bázis a legnagyobb, lényegében soha nem volt pogrom, ellenben néma küzdelem annál inkább. (A "Néma küzdelem" Nyírő József hatalmas regényének a címe, amely egy mezőségi szórvány falu magyarságának küzdelmét írja le a többségi románokkal, pópájukkal és az őket cserbenhagyó magyar rendszerrel szemben.) A magyarságon belül, a magyar megmaradásért a társadalomban, a politikai életben a történet mindegyik szakaszában folyt és folyik egy kemény küzdelem a magyarság és a zsidóság között, sőt a magyarság zsidó oldalra átállt elemei és az át nem állt elemei között is folyik a harc. A holokausztiparnak az a célja, hogy lehetetlenné tegye ezt a küzdelmet a magyarság számára, a zsidó vezetésű kormányzatoknak pedig, hogy a nép széles rétegeit kikapcsolja belőle. Ez a kikapcsolás csak akkor lehetséges, ha a nemzetnek már nincs - vagy még nincs - nemzethordozó rétege.
A magyarság a rendszerváltás korszakába nemzethordozó réteg, nemzeteszme nélkül érkezett meg. A három nagy emberirtás, boszszúhadjárat és a letaglózás megszüntette a történelmi vezetőosztályt, szétzilálta, földjétől megfosztotta a parasztságot, megszüntette a munkásságot, amely alkatánál fogva hajlamos a radikalizmusra, akár a nemzeti radikalizmusra is, és l956 után, éppen kifejlődése közben metszette el a torkát a népi értelmiségnek, a néppel - nem a tömeggel! - összeforrott, a forradalomban fellépésre készülődő vezetőrétegnek.
A "nemzethordozó réteg" ezek után valamilyen magyarázatot igényel. Nevezhetjük nemzeti elitnek is, célkitűzőnek is, tarthatjuk rassznak is, mindenesetre a piramis csúcsát alkotja, és sohasem alkot többséget. Erős, összetartó kisebbség ez a piramis csúcsán, amelynek tagjai átélik a nemzet eszméjét, kitartanak mellette, őrzik hagyományát, történelmét, és az eszme jegyében alakítják a jövőjét. Az a szerencsés, ha belőle áll elő a politikai vezetőréteg, és ha közvetlen kapcsolatban, elismert tekintélyi viszonyban áll az alanti széles rétegekkel, és ha legalább valamit tud róla a legalsó, legszélesebb réteg is. A nemzetképző réteg fogalmazza meg koronként és hosszú távra is a nemzet célját, küldetését, teremti meg a nemzet eszméjét. Ha nincs nemzetképző réteg az alanti rétegeket, bármennyire szélesek is, akárki kisajátíthatja.
A magyar társadalom a huszadik században kétszer volt olyan állapotban, hogy egy nemzetképző és hordozó réteg vezesse és szabjon neki célokat. Először a húszas-harmincas években, amikor a zsidó kommünre visszahatásul, a trianoni tragédia közepette megindult a nemzeti ébredés, a népi írók mozgalma, amikor az ifjúság jelentős részét előbb Szabó Dezső eszméi, majd Németh László alapvetően keresztény minőség-szocializmusa kezdte áthatni, majd másodszor a forradalom rövid szakaszában, amikor a Munkástanácsokban és a Forradalmi Bizottságokban hirtelen és váratlanul összeállt egy új sereg, amely egy harmadikutas-társadalomba akarta volna átvezetni a nemzetet. Az, hogy valami rövid tünemény, nem szükségképpen csökkenti a jelentőségét. A nemzeti újjászületést, a nemzethordozó réteg kialakulását mindkétszer megakadályozta - a liberalizmus. Gróf Bethlen István, a konzervatív magyar főúr, látva az európai és világtendenciát, a zsidó nagytőkével kötött szövetséget, és nem az ébredő magyarokkal, a nemzet- és fajvédőkkel, és ezt Horthy is helyeselte. Ha Bethlen és Horthy ezt a kibontakozó nemzet- és fajvédelmet teszi meg rendszere alapeszméjévé, lenyesegetve kinövéseit, akkor valamivel később senki nem vádolhatja meg a magyarságot, hogy import faji eszmét használ, és német érdekekért állítja sorba a magyarságot. Ha ezen mozgalmak követelése szerint rendezik a földkérdést, akkor nincs nyilas téboly és zsidó szociáldemokrata tobzódás, túlsúly. Akkor egy meggyőző, belső fejlődés során kerül hatalomra Gömbös Gyula. Akkor egy önálló, belső fejlődés eredményeként válik saját, magyar programmá a nemzetvédelem, a népi gondolat, a magyarság sorskérdéseit szeme előtt tartó mozgalmak összessége. Ha Horthy és Bethlen felismeri, hogy a konzervatív arisztokrata vezetést ki kell egészíteni népivel, alapvetően magyarral, fajvédővel, akkor ezek a mozgalmak nem keverednek a német szolgálat gyanújába, és József Attila nem írhatja - joggal - , "hogy mi ne legyünk német gyarmat". Ez volt a magyar tragédia. Bethlen és Horthy elfogadta a zsidó nagytőke felajánlkozását a hatalomban, de lényegében nem fogadta el a magyar megújulásét.
A világban szétszóródott zsidóságnak az elmúlt századokban folyamatosan volt nép- és nemzethordozó rétege. Vallása, konok ragaszkodása a vér szerinti kiválasztódás megőrzéséhez, erre irányuló szigorú szervezetei - a kahal - tették képessé erre. A pénzhatalom megszerzésével, amely szintén százados folyamat, és Amerika birtokba vételével hatalmas, erős, titkos szervezeteket, ellenőrző állomásokat alakított ki, amelyek a zsidó érdekeket védik, és a zsidó érdekeket sértő, veszélyeztető szervezeteket rombolják, korlátozzák és ellehetetlenítik. A pénz hatalma által és az információ monopolizálásával a kezük mindenüvé elér.
A második magyar nemzethordozó réteg szétverése a megtorlások és az akasztások után már a holokauszt-korszakban fejeződött be. A holokauszt-korszak, a mítosz nagyarányú elterjesztése közben, amit az uralkodó párt és főleg annak Aczél-szárnya vállalt magára, párhuzamosan folyt a belső zsidó megszállás, az uralkodó párt vezetéséből a népi kommunisták kiszorítása, a médiumok elfoglalása, a pénzügyi és gazdasági vezetés megszerzése, és a kultúra fokozatos kisajátítása. A megtorlásból ép bőrrel, de egzisztenciálisan tönkretett volt forradalmárok legfeljebb viszszaszivárogni tudtak valamilyen állásba, de gyanús elemként voltak számon tartva. Arról, hogy a harmadikutas-programot folytassák, álmodni sem lehetett. A magyarság élete látszólag szovjet, de valójában liberális, zsidó irányba terelődött.
A hetvenes évek végén aztán egy másik történet is elkezdődött. Jeruzsálemi vagy amerikai figyelmeztetésre a Prágai Tavasz eltiprása után azt is belátták a pártba tömörült zsidó hatalmasságok, hogy szükség van egy olyan új zsidó szerveződésre, amely egyelőre tartalékban tevékenykedik, de az általuk már érzékelt, láthatóan bekövetkező szovjet bukás után kerül előtérbe. Addig radikális rend-szerváltó tevékenységgel álcázza magát. Az IMF-be való belépéskor már készen állt az a magyar zsidókból szerveződött csapat, amelyet elsősorban ennek a mai megszállásnak az előkészítésére és a hatalom megszerzésére és megtartására toboroztak össze. Így a magyar zsidóságnak lett nemzethordozó rétege, amikor a magyarságnak nem volt. Ezek a többnyire fiatal zsidók szinte valamennyien a Párt legbelső köréből jöttek, ávós szülők gyermekei voltak, de eszük ágában sem volt az orosz bolsevizmust táplálni, szigorúan csak a zsidó érdekek szolgálatára szerveződtek. Fedőakcióként voltak reformerek és Kádár-ellenesek. Szamizdatot adtak ki, amit a hatalom az egyik kezével üldözött, a másikkal tűrt és támogatott. "Kádárnak mennie kell!", jelentették ki később, és a magyarságnak, nem lévén összefüggő és éber nemzethordozó rétege, sok-sok idejébe került, amíg felismerte, hogy valójában csak zsidó céljaik vannak.
És mégis: attól a pillanattól kezdve, hogy a kommunista hatalom a liberális pénzközpontok óhajának megfelelően némi engedékenységet, lazaságot töltött a magyar életbe, öntudatlan, felemás harc kezdődött a csak nyomokban létező magyar nemzethordozó szigetek, csapatok, klubok és művészeti, irodalmi szervezetek és a zsidóság saját, a magyarságra telepített zsidó nemzethordozók között. Néma küzdelem.
Amit a társadalom ebből láthatott, az csak annyi volt, hogy végre valami megmozdult. Fogalma sem volt róla, hogy ki kicsoda és miért teszi, amit tesz. Örült a mozgásnak, az ellenállásnak, ami látszólag mindkét részről szovjetellenes volt. Van két maroknyi csoport, amely közös ellenség, a Párt, a Szovjetunió túlhatalma ellen küzd - a demokratikus ellenzék és az írók -, és ez gyönyörű. Azt, hogy a két erő között óriási a különbség, talán még a résztvevők sem érzékelték. A magyar félnek még a legszervezettebb csoportja, az írók, történészek, és később az MDF-et alapító köre sem tudta pontosan, hogy mit akar, és főleg azt nem, hogy milyen megbízást teljesít a másik fél, a zsidó fél. A demokratikus ellenzéket ugyanakkor a hatalom megszerzésének parancsával startoltatták el a tel-avivi repülő-térről, amiből az is következett, hogy nemzetközi segítséggel előbb-utóbb le kell számolni a népiekkel. Azokkal, akikkel most éppen vállvetve küzdenek a Kádár-rendszer ellen, reformokért. Be kell kebelezni őket, mert ha felismerik a helyzetet - robbantanak.
(Folytatás a 3. oldalról)
És különben is, ősi cél megsemmisíteni a nemzeti öntudat minden formáját és szétverni a nemzethordozó réteget. Ehhez erős segítséget kaptak a Párton belüli embereiktől, testvéreiktől, szüleiktől és Kádártól is, akit később menesztésre ítéltek. Mert Kádár legjobban ugyan a szovjetektől félt, akik kinevezték, de majdnem ugyanennyire a zsidó központoktól is.
Volt még egy alapvető különbség is. A zsidó fél magától értetődően, ősi begyakorlottság következtében soha nem beszélt őszintén, és végső céljai közül soha, semmit nem árult el, a magyar nemzethordozók pedig egyszerűen nem beszélhettek teljesen őszintén. Azt, hogy a velük szemben állók, vagy velük együtt konferenciázók mind zsidók és zsidó érdekekért küzdenek, akkor sem hozhatták nyilvánosságra, amikor már felismerték. A liberalizmus, a zsidó világhatalom tehát már parancsoló és öncenzúrázásra kényszerítő fölényben volt a még legtisztábban látókkal szemben is. És a társadalom talán meg sem értette volna őket. Mert ekkorra ért be az előző irtások gyümölcse: a félelem. És ekkorra teremtődött meg a hamis közvélemény, aminek gyepét a liberalizmus eltelt két évszázada óta kitartóan öntözte a zsidó sajtó és a pénzhatalom egzisztenciális szorongás-permete.
Mégis, a társadalomban megmozdult valami. Az írók köré, a népfőiskolák köré, a klubok egyike-másika köré, a március 15-én megvert fiatalemberek köré, egyes egyházi szerveződések köré, és természetesen a szamizdat köré szélesedő új, érdeklődő közvélemény kezdett szerveződni. A zsidók által kiadott szamizdatból a rendszer kritikáját és a kritika lehetőségét olvasták, a papír menórás vízjelét, amelyre a szamizdat stencilezve volt, nem látták. Az emberek egyre hangosabban mertek beszélni. Nemzethordozó réteg még mindig nem volt, de az alatta fekvő piramis tömbökben valami megmozdult, és a megszállást intéző zsidók előtt az a rémkép rajzolódott ki, hogy kialakul valami nemzeti öntudatféle, és végül egy nemzetképző és hordozó réteg alakul ki. Magyar. S ez aztán képes lesz a már küszöbön álló - legalábbis a New York-i tájékoztatás szerint közeli - rendszerváltás után megakadályozni a zsidó hegemónia újjászerveződését. Ezért irreális mértékűre gyorsították fel a magyar rendszerváltást. Elsők lettünk, anélkül, hogy felkészültünk volna rá. Ez volt a halálos trükk.
A felgyorsításnak természetesen voltak politikai, gazdasági, személyi okai is. A pártvezérek egzisztenciáját, vezető helyét át kellett helyezni a pártból a gazdaságba és a kultúrába, a vagyont a privatizáció és a spontán privatizáció révén meg kellett szerezni, hogy aztán el lehessen adni a hitsorsosoknak. Az átmentést végre kellett hajtani. A világhelyzet is ezt követelte: Közép- és Kelet-Európa, mint bagóért megszerezhető piac, óriási csábítás volt a túltermeléssel bajlódó nyugat számára. De Magyarországon a fő ok nem ez volt, hanem az, hogy a változás korán és készületlenül érje a nemzeti erőket, a társadalom nagy része pedig ne lásson ki a liberalizmus ködfátyola mögül, és fogadja el rendszerváltóknak - a megszállás képviselőit.
Németország egyesítése roppant örömöt váltott ki a németekből, de valójában félelmet is, mert nem voltak rá felkészülve, és amikor a valós gazdasági és politikai intézkedéseket meg kellett hozni, egy-két világosan látó embert meg kellett ölni.
A magyar siettetés nemcsak mintául szolgált, hanem a zsidó forgatókönyv teljesülése is volt. 1989 tavasza-nyara: kerekasztal-tárgyalások, ősszel négy igenes népszavazás, aztán Duna-gate botrány, aztán paktum, amelyben megkapják a rádiót és a tévét, és az emberük lesz a köztársasági elnök, aztán választás, amelynek az eredménye így már nem döntő fontosságú. Ekkor már sokkal több izraeli és Moszad-ügynök tartózkodik az országban, megkapják a magyar állam és vállalatainak teljes kataszterét, átvilágítását, megszerzik a magyar állam által ellenőrizetlen beérkezés jogát, (Ferihegy), és a volt demokratikus ellenzék már felismerhetően a megszállás érdekében dolgozik. Budapest városállam főpolgármestere Nr.-1 Demszky Gábor, s azóta folyamatosan.
A hamis történelmet 1989-ben már több mint negyven éve tanítják az iskolában, s azok a szülők, az a nemzedék, amelynek egyes tagjai még tudják, hogy mi, hogyan és miért történt, s valójában mi volt, kezdenek kifelé menni az életből. A zsidóság képviselőinek nincs nehéz dolguk, annál nehezebb a magyaroké. A tanított történelem szerint a Horthy-rendszer bűneiként a meghozott zsidótörvényeket sorolják fel, és csak másodsorban az elmaradt földrendezést és a nép mérhetetlen szegénységét. Még csak megpendíteni sem szabad, hogy a numerus clausus egy jókora aránytalanságot akart megszüntetni, és a későbbi korlátozások is egy olyan igazságtalan és aránytalan hegemóniát akartak korlátozni, amely társadalmi és gazdasági valóságban létezett, és a népi felemelkedés útjában állt. De hát ezeket legfeljebb a börtönfalak közt, a mázsás ítéletűek közt merik megpendíteni.
A "Néma forradalomról", a "Puszták népe" sorsáról csak úgy esett szó, mint amelyeket a népi demokrácia, Rákosi-Gerő zsidó megszállása megszüntetett. De ez nem volt igaz. Arról sem, hogy Horthyék a zsidótörvényeket nem hajtották végre. Pedig ez még érdemük is lehetett volna, de hát érdemeket az ő számlájukra sem akartak írni. A német megszállásig, a háború utolsó, elfajult szakaszáig üldözés, életkioltás nem történt. A magyarság kezét addig vér, törvénytelen gyilkosság, embertelenség nem szennyezte be. Ezek tények, azonban el kellett felejteni őket, mert a zsidó hatalom érdeke ezt kívánta, és amikor elkövetkezett a rendszerváltás ideje, a magyar nemzethordozóknak ezzel kellett megküzdeniük.
A magyarság kikényszerített, mesterséges közvéleménnyel érkezett meg a rendszerváltásba. A lelkeket elborította a liberalizmus meddőhányója, és még ha a rádió, a tévé, a sajtó azonnal nemzeti kézbe kerül is, óriási feltáró, mélyre fúró munka várt volna a nemzeti sajtó és oktatás munkásaira, hogy a meddő alatt elérjék a magyar történelem saját talajrétegeit. De a sajtó, a rádió, a tévé a liberálisok és a zsidók kezében maradt, és ez a munka meg sem kezdődött. (E sorok íróját, mint a hatalmon lévő kormánypárt alelnökét, egyszerűen kitiltották a Magyar Rádióból a Vasárnapi Újságban felolvasott jegyzetei miatt.)
Ezért kellett a rendszerváltást irreális sebességre felkapcsolni. Nehogy kiegészüljön a történelmi tudás, netán öntudat legyen belőle.
A nyolcvanas évek végének változásaiba, világhelyzetébe a zsidóság egy kétpillérű érdekképviseleti rendszerrel, a magyarság pedig nemzethordozó réteg nélkül, csak szigeteken működő alkalmi nemzethordozó csoportokkal érkezett meg. Az egyik zsidó megszállásért tevékenykedő zsidó nemzethordozó csoport a pártban működött, és a titkosszolgálatban, Aczél vezetésével, a másik a demokratikus ellenzékben, Kis János vezetésével.
1982-ben a Magyar Népköztársaságot felvették az IMF-be. Ezzel megosztott hatalom alakult ki. Az IMF-be való felvétel azt jelentette, hogy a hatalom már hivatalosan is meg van osztva egy USA által, s lényegében zsidók által vezetett intézmény és Moszkva között. A Szovjetunióból ekkor indult meg a nagyobb arányú orosz zsidó kitelepedés Izraelbe, és onnan Amerikába. Akkor tettek szert egyre nagyobb hatalomra a tengerentúlon a zsidó körök, és az USA haderejének akkor került birtokába sok, az űrbeli fölényét is szavatoló fegyver, és sok olyan technika, amellyel a Szovjetunió nem rendelkezett. Ettől kezdve a hitelnyújtók, az IMF, a Világbank beavatkozásai a magyar belpolitikai életbe kézzelfoghatóak. Magyarország megszállásának, azaz egy európai telephely létesítésének a gondolata is valószínűleg ekkor születik meg, mivel az orosz zsidók Izraelben azonnal gondot is jelentenek, és a telepesek kihívják az intifádát.
Az Oroszországból való zsidó kitelepedés váratlanul nagy arányú. Minden orosz-amerikai gabonaszállítási tárgyalás tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy mennyi zsidót engednek ki és milyen feltételek között. Rengeteg orosz zsidó jut ki Amerikába, de ez a megtelepedés nem is hasonlít a XIX. század végi és a huszadik századi zsidó bevándorláshoz és megerősödéshez, mert akkor a nemzetközi zsidóságnak, a bankároknak feltétel nélkül szükségük volt az orosz, ausztriai, magyarországi askenázi vérfeltöltésre, most pedig Amerika beérkezett zsidósága egy kicsit megretten az orosz zsidók vadságától, és a velük érkező maffiától. Még fontosabbá válik tehát az új telephely. Cionizmus ide, cionizmus oda, hamar feltűnik, hogy az Izraelbe induló, esetleg oda meg is érkező orosz zsidók tetemes része New Yorkban és a bőség más városaiban köt ki, és nem végzi el azt a zsidó munkát, amit apái, nagyapái a ruhaiparban és a filmiparban, az utcán és a kis seftekben és a Broadwayen elvégeztek. Az tehát, hogy egy új hely kell, vagy, hogy egy új hely is kell, nem a cion bölcseinek a fejéből pattan ki, hanem az élet szükséglete.
Miért gondolják úgy, hogy csak Magyarország jöhet számításba? Mert már másfél évszázaddal korábban is úgy gondolták. A terület akkor még az Osztrák-Magyar Monarchia területe volt. 1982-ben elkezdődik tehát az előkészítés és a megszerzés munkája, természetesen arra a rombolásra alapulva, amelyet a fentiekben vázlatosan már előadtunk.
A nyolcvanas évek elején azonban a magyarság, akármennyire képtelennek látszik is ez ma, még nemzet volt, már erősen fogyatkozó, de még élő organizmus. Legalul a tömeg még korántsem volt olyan széles, szellemileg és lelkileg ellapított, tudatlan, mint ma. Legfelül pedig a nemzet eszméje, a lelkekben élő magyarság, mint az egész kultúrát összetartó szellemi erő, ha megtépázva is, létezett. És volt egy törzs, egy felső tized, vagy talán ennél is kisebb réteg, amelyik ezt a magyar nemzeteszmét hordozta.
A szovjet hatalom, a terror és az államosítás, az egyházak üldözése, az iskolák elvétele és a vezető pozíciók elfoglalása nem tudott mit kezdeni a magyar kultúrával 1982-ben. A magyar kultúra még élt. És megkezdte a maga rendszerváltását, teljesen öntudatlanul, szinte szervezetlenül, ellentmondásosan.
1981. december 13-án a Magyar Írók Szövetsége közgyűlést tartott, amelyen szabad, titkos választáson megválasztotta a maga Választmányát. 1981: a világ egyhatodának ura még Brezsnyev, a szájzáras. Kádár pályája csúcsán van, Aczél is. Az állam, a gazdaság, a kultúra minden posztján kommunista ül, titkos választás sehol nincs. Az egyházakat az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzi. Terror van, az egyetemista és diák fiatalokat megverik március idusán, ha kokárdával mennek ki az utcára. Apró (Klein)Antal a központi vezetőség oszlopos tagja. És az Írószövetség Választmányának első húsz tagja között egy párttag és meggyőződéses kommunista van, a kedves, tisztességes Gál István, és egy nagy, félzsidó író, a drága emlékezetű, felejthetetlen Mándy Iván, aki persze olyan távol van az egész politikától és a kommunizmustól, mint ég a földtől.
Az egész választás és az írószövetségi szervezkedés motorja, többek között azért is, hogy a népesedési változásért folytatott harcában segítse, Fekete Gyula így ír erről négykötetes "Naplóm a történelemnek" második kötetében, az 1444. oldalon: 1981. december 13. - RENDSZERVÁLTÁS. - Hovatovább feledésbe merül, hogy a rendszerváltás Magyarországon 1981. december 13-án kezdődött az Írószövetség közgyűlésén. A titkos szavazás eredménye megbízhatóan jellemzi a korabeli -"rendszerváltó" - erőviszonyokat.
A szavazatszedő bizottság elnöke (Fekete Gyula) jelentette: kiosztottam 341 szavazólapot, beérkezett 337 szavazat, abból 12 érvénytelen. 325 érvényes szavazatot számláltunk meg és 325 érvényes szavazat alapján a mellékelt szavazati arány alakult ki.
Szakonyi Károly 311, Galgóczi Erzsébet 309, Cseres Tibor 308, Csorba Győző 308, Csoóri Sándor 308, Hubay Miklós 308, Fodor András 305, Bertha Bulcsu 301...és így tovább. Megjegyzendő, hogy Bertha Bulcsu is párttag volt, ámde kitűnő író, abszolút magyar ember és a Szakonyi-Gyurkovics, Lázár Ervin-féle baráti asztaltársasághoz tartozott. Szerettük.
Természetesen erre az áttörésre az elsődlegesen szovjet típusú intézményben, amely 1956-ban komoly szerepet töltött be a forradalom előkészítésében, követeléseinek megalapozásában, és utána komoly üldözést kellet elszenvednie, a választást szigorú őrizet alatt tartották. A III/III és a pártközpont és nyilvánvalóan a Moszad is. "Társadalmunkban halmozódnak a gondok, elmélyülnek a problémák - írja a Közgyűlésről kiadott állambiztonsági jelentés, természetesen Fekete Gyulát idézve, akinek az előadását rendkívül pesszimista előadásként jellemzi. - ...Mi lesz ennek az országnak a sorsa, a nemzetnek, a szocializmusnak. Önpusztító nép a magyar. Korszerűsödnek a hagyományos magyar bajok. A világ leggyorsabban elöregedő országa vagyunk. Évente két-három Mohács, két-háromévente egy Don- kanyar. Az élő irodalom hátrányos megkülönböztetésben részesül a hivatalos szervek részéről.
Fekete Sándor író: Elmarasztalja Fekete Gyula felszólalását. Hozzászólása a résztvevők szerint túlságosan kormánypárti. Egyesek szerint felér egy feljelentéssel.
Nyilvánvaló, hogy nemcsak Aczél-Harangozó Szilveszter titkosszolgálati irányába sza-ladtak szét a jelentések, hanem Moszkva és Tel-Aviv irányába is. A megszállás előkészítőit arra figyelmeztette, hogy a nemzet eszméje még lelki tény, élő valóság, amelyet le kell győzni ahhoz, hogy a tömegtársadalom kialakuljon. A társadalom, amely szovjet intézménynek tartotta az Írószövetséget - s 1976-ig joggal -, az elhallgatás ellenére felfigyel, a szabad, titkos választás eszméje beférkőzik a szívekbe. A Párt kénytelen eltűrni, hogy a rendszerváltás felé haladás egyszerre két sínen fusson: egy erősen korlátozott nemzetin, és az IMF által is támogatott demokratikus ellenzékin. Ebből fejlődik ki 1985-ben a monori találkozó és később Lakitelek.
Ha felsoroltuk a Választmány első öt nevét, tegyük meg ezt a Demokratikus ellenzékkel is. Kis János, Konrád György, Haraszti Miklós, Vásárhelyi Miklós, Bencze György. (Persze ezeket soha, sehol nem választották meg sehol, és nem rangsorolták.) De ha tizet veszünk, ha huszat, akkor sem találunk köztük és a velük szorosan együttműködő lukácsisták között sem egyetlen nem zsidót sem. Ezt azonban mind a rendszerváltás előtt, mind a rendszerváltás után tilos volt nemcsak állítani, de megkérdezni is. Holott mindenki tudta és látta. Nem csak azt kellett elhinni, hogy ők is magyarok, hanem azt is, hogy jót akarnak, rendszerváltást, szabadságot és jólétet a magyar társadalomnak - csak másként. Csak az utolsó pillanatban derült ki: nagyon másként.
A rendszerváltás folyamata már fel van gyorsítva. Azok a pártvezérek, akik a pártot, a kommunista hatalmat akarják megmenteni, fokozatosan kiszorulnak, Grósz Károly nevetségessé válik, s csak annyit ér el, hogy a nemzeti kommunisták, a lakitelekiekkel együttműködő Pozsgay és köre ne tudja megszerezni a hatalmat az egész párt felett. A kommunisták egymásnak is esnek, és legtöbbjének csak a maga átmentése lesz a gondja. A fő kérdés 1989. június 16-a, az újratemetés után nem az lesz, hogy bekövetkezik-e a rend-szerváltás és mikor, hanem az, hogy a zsidóság hegemóniája fennmarad-e, s hogy a rendszerváltásból - ezt senki nem sejti, nem is tud róla semmit - lesz-e végül - megszállás. Az újratemetés főszerepeit még - Orbán Viktor és Rácz Sándor kivételével - sikerül Göncz Árpádékra, a zsidókra és a zsidóbarátokra osztani, és a forradalom névtelen áldozatainak csak egy koporsó jut, a hatodik, s ezzel a forradalom a zsidókból álló egykori Nagy Imre-kör tulajdonába kerül. Az egyik sírnál még Méray Tibor, az egykori sztalinista, ordas kommunista búcsúzik, a lelkesedés azonban már határtalan, a társadalom azt hiszi, megszabadult. Kicsire nem néz senki. A háttérirányítók előtt világossá válik, hogy a párttal, sem mint MSZMP-vel, sem mint MSZP-vel egyelőre nem mennek semmire, a zsidó hegemónia megtartásához felépítik az új pártot, az MDF ellenlábasát, a hálózatot. Feltöltik és radikális rendszerváltóvá formálják - hazudják - az SZDSZ-t. (Számítógépes nyelven ma ezt a pártot így írnánk le: "mentés másként".)
A vetélkedésnek látszó élethalálharc az MDF és az SZDSZ között már a kerekasztal- tárgyalások alatt elkezdődött, s ez valójában csak azt a furcsa, megmagyarázhatatlan kérdést takarta el, hogy valójában minek egy magyar rendszerváltáshoz két párt: egy magyar meg egy zsidó. Hiszen a helyzet, ami előállt, az félreérthetetlenül magyar sorskérdés, magyar szabadság kérdése volt, magyar jövő kérdése volt, s ehhez a lakiteleki kezdeményezés önmagában is elegendő lett volna. Azt persze, hogy az SZDSZ zsidó érdekvédő párt, egy a nemzetben törpe kisebbséget alkotó etnikum és felekezet pártja, nem kimondani, még elgondolni sem igen lehetett. A társadalom széles rétegei előtt ez a megkülönböztetés ismeretlen, felfedetlen volt, és a versengést mint radikális rendszerváltók és a kommunistákkal - legalább Pozsgayval - kvaterkázó fontolva haladók küzdelmét állították be. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a sajtó majdnem teljesen a kezükben volt és nekik dolgozott. Az elmismásolhatatlan tény azonban hamarost nyilvánosságra került, és az egész rendszerváltást megmérgezte és aláaknázta. A magyarságnak tudomásul kellett vennie, hogy két rendszerváltása fut valamilyen ismeretlen kifejlet felé: egy nemzetközileg támogatott zsidó és egy állandó meghasonlásban élő magyar. Az, hogy ez alapjában véve képtelen helyzet, senkinek nem jut eszébe. Aztán a magyar fél önként átadja a hatalmat a másiknak. Ez azért már feltűnt. De soha, senki nem elemezte, és persze ki sem mondta senki, hogy ez az új kényszer, amit éppen Európa - és különösen Amerika - kényszerített rá a magyarságra, milyen meghasonlást, fásultságot, közönyt idézett elő a lelkekben. És megalázottságot.
Az MDF kormányzása 4 évig tartott, utána jött a Horn-korszak, s folyamatba tétettek a megszállás esedékes lépései, műveletei. A háttérirányítók valószínűleg kiábrándultak teremtményükből, az SZDSZ-ből és csak Budapesten tartották meg. Talán rájöttek, hogy államvezetésre nem alkalmasak a fiúk, csak rombolásra. És feltámasztották - Horn Gyula bölcs meglátásával - a proletár MSZP-t, és az SZDSZ-t segéderővé és haszonélvezővé minősítették. Élére Kuncze Gábort állították, aki nagy testével takarta el a társulat zsidó jellegét. De a rendszerváltásnak vége lett. Az MSZP-be megérkeztek Izraelből a Munkapárt emberei, tanácsadói minőségben - mint korábban a szovjet tanácsadók -, jött Ron Werber, és a charterjáratok folyamatosan hordták a zsidókat az országba, a lakóparkokba és oda, ahol ők élni óhajtottak. Anélkül, hogy akárki is megkérdezhette volna, hogy hányan érkeztek, milyen útlevéllel, milyen vagyoni kondíciókkal, milyen munkára vállalkozva, csak jöttek és jöttek - számolatlanul, ellenőrizhetetlenül.
Az ország függetlensége ezzel tulajdonképpen megszűnt. Ha egy ország egy irányba annyira nyitott, hogy az egy irányból, egyetlen nép köréből érkező betelepülőit meg sem számolhatja, nekik kérdéseket fel sem tehet, akkor az az ország - gyarmat. A rendszerváltás tehát gyarmati alávetettségbe torkollott.
Ma már a megszállás szervezői csak az elzsidósított MSZP-ben bíznak, az SZDSZ-től akár meg is válnak - játszi könnyedséggel, mulatságosan, mint egy bűvész a cilinderébe bújtatott nyuszitól. Volt nincs, itt van helyette a Jobbik, Baló Györgyné Morvai Krisztinával. Ma már, hat-hét év Gyurcsány után a betelepítés szervezőinek semmire nincs szükségük, csak a zűrzavar fenntartására. Kalapból húzzák elő a pártokat, ügyeket, a zavarkeltés mutatványait, a cigánybűnözést és a cigánybűnözés megnevezésének tilalmát, s a zűrzavar közepette mérhetetlen méretűre növelik az eladósodottságot. Végrehajtják a konvergenciaprogramot és az IMF-kölcsön még ennél is szigorúbb zsugorításait, de nem azért, hogy feltámasszák a magyar gazdaságot, hanem azért, hogy mindent olcsóvá, sőt ingyenessé tegyenek, amit a megszállók meg akarnak szerezni. A földet, a levegőt és a vizet - és az egész magyar életet.
Mi a megoldás? Van ebből kilábalás?
Van, de nehéz. Mindenekelőtt le kell szögezni minden erőszakos megoldás elvetését. Aki most tiltásokra, erőszakosságokra gondol, vagy arról fecseg egy világméretű túlerővel szemben, az rosszat akar a magyarságnak. A durva, sértegető, emberi méltóságában megtipró, kocsmai megoldásokat is el kell utasítani. Ezek tulajdonképpen a zsidó hatalom védekezései egyébként, fizetett antiszemiták, gyakran zsidók gyakorolják. Undort és büdösséget teremtenek a magyar ügy körül. De a dolog ma már átlátszó.
Az első lépés a nyílt, őszinte, tárgyilagos megvitatás, ahogy ma szeretik mondani: a diskurzus megkezdése. Amíg a megszállás elhallgatásban történik, nem lehet ellene tenni semmit. Ki kell mondani, hogy a kérdés megvitatása nem antiszemitizmus. Egyidejűleg természetesen le kell vetni a politikai korrektség cenzúraövét is. A magyarságnak a saját hazájában joga és kötelessége is megvitatni, hogy kik és milyen céllal, milyen tömegben érkeznek a hazájába és mi a szándékuk.
Ez a megvitatás egy új, rendszerváltó harmadikutas program első lépése is.
A harmadikutas program ma időszerű. A liberális világrend bukása teremtette meg számára a feltételeket. A liberális világha-talom, ha tetszik, a szabad piacgazdaság hágta át és szüntette meg magát. Abban a világban, ahol "mentőcsomagok" készülnek, ahol az eddig a piacba való beavatkozásra illetéktelennek minősített állam a közpénzek irdatlan milliárdjait ömleszti a magánbankokba, áthágva minden eddigi törvényt, kinyilatkoztatást, ott megszűnt a piacgazdaság, és ezzel megnyílt az út a harmadik út előtt. És természetesen minden más korszerű megoldás előtt is.
A zsidó megszállás tényszerű megvitatása csak egy rendszerváltó harmadik út programjának megvitatása keretében lehetséges. Bármilyen jó kormányprogram, amely a volt liberális rendszeren belül maradva keres megoldást, adócsökkentéssel és akármi mással, csak felületi kezelés, és a magyarság megmaradását nem szolgálja. Egy ilyen, a bukott liberális rendszeren belüli pártprogram kormányra jutásra talán elég - az sem bizonyos -, de a sorskérdés megoldásához édeskevés. Négy év múlva megint minden jó lépést meg lehet változtatni, semmissé lehet tenni.
Nem! A világ húsz évet várt csak a rendszerváltás óta, hogy a liberális kapitalizmus megújítsa magát, és választ adjon az életbevágó kérdésekre, és megteremtse a kiegyenlítődést. Ehelyett most ezt a válságot kapta, csődöt, összeomlást, a népek és néptömegek nyomorát, másfelől az elit, mellesleg a zsidó elit mérhetetlen meggazdagodását. Szabad ember munka nélkül? A környezet végtelen pusztítása nem a kapanyelet fogó göcsörtös kezek bűne. Semmilyen észszerű oka nincs a harmadik út programjának üzembe helyezését megtiltani, halogatni. Az egész világnak új rend kell, új program, az, ami fennáll - kártékony és életveszélyes.
Ebbe illeszkedik bele ezen a csöppnyi, figyelemre sem méltó területen ennek a fogyatkozó kis népnek a problémája: megmarad-e vagy sem? Megszállják, elnyelik vagy sem? Ezt a problémát ennek a kis fogyatkozó népnek kell megoldani. Az uralkodó elit hívhat ugyan nemzetközi segítséget, mentő-csapatokat, hozhat be rendőrséget a sajátja mellé, de a becsületes megvitatás elől ki nem térhet. A történelemben mindig minden kiforrja magát.
A harmadik út programja hosszú távú, szívós aprómunkán alapuló program. A külsődleges fogyasztói életvitelről a bensőséges és az ember metafizikai összekötöttségére is figyelő, keresztény és nemzeti program. Oktatás, nevelés, takarékos, önépítő élet. Családi élet és családi gazdálkodás a magyar földön. (Ezeket már többször, többféleképp kifejtettem.)
A kérdés megvitatásával egyidejűleg, az első kormányváltáskor megkezdeni a jövendő magyar oktatás, nevelés tanárainak, tanítóinak, tudósainak és kutatóinak hangsúlyozott magyar és keresztény képzését. Ez a meglévő keresztény felső iskolákban kezdődhet el, amelyekből az új kormány szép csendben kiszűr minden beszüremkedett liberalizmust, alávetettséget, szolgalelkűséget. Egy ilyen program elkezdése már maga is a megújulás légkörét árasztja, családokat vonz bűvkörébe. Az erős családok pedig kisebb-nagyobb közösségeket.
Ha aztán van elég magyar-korrekt, keresztény-korrekt tanerő, megkezdődhet a magyar, keresztény harmadikutas oktatás és nevelés, az új magyar hatalom elitjének, vezetőrétegének a felnevelése. Minden numerus clausus nélkül, de a megszerzett magyar állam segítségével. A harmadik út költségvetésének első és legnagyobb tétele ez kell legyen. Közben a Lauder Javne annyi Horn Gáborkát és annyi Gusztoskát nevel, amennyit akar, a lényeg az, hogy a magyar végtermék jobb legyen. Csak a diszkriminációt kell tiltani, beleértve a magyar keresztény munkaerő diszkriminációját is. Most alattomosan ez folyik.
A hatalom kérdése.
A hatalom megszerzéséről lemondani nem lehet. A megszállás azért juthatott el eddig az üteméig, mert a magyarság lélekben is lemondott a hatalomról a saját hazájában. A hatalmat előbb lélekben kell visszaszereznünk, csak aztán lehet a valóságban. A hatalom birtoklása a saját hazánkban a liberális félrevezetés évszázadai után nem lehetőség, hanem kötelesség is. A harmadik út első lépése, hogy lélekben felkészítjük, felturbózzuk magunkat a hatalom visszaszerzésére. Senkit nem bántva, szidalmazva, lökdösve - szerényen, de határozottan. Ehhez ilyen ifjúság kell.
De az egész nem ér semmit, ha nem vagyunk felkészültebbek, önzetlenebbek, tisztakezűbbek, magunkban mélyebben hívők, istenfélők és mély magyar hivatástudattal megáldottabbak.
Le kell vetkezni a számoknak alávetettségünket. Nem az a kérdés, noha nem is mindegy, hogy hányan vagyunk, hanem hogy milyenek vagyunk és mennyire akarunk. Nem minden a szám, nem minden a többség. A magyar keresztény többséget most egy számbeli kisebbség tartja uralma alatt, amely többségben akkor sem lesz, amikor már teljesen megszállta az országot.
Kezdjük el a megvitatást, követeljük ki a harmadik út programját, és készüljünk fel lélekben a hatalomátvételre, gyökerezzünk bele kiegyensúlyozott családokkal a magyar földbe, és meglátjuk, milyen szépen kinyílik fölöttünk a magyar ég. Mert ez természetesen az egekbe, az örökkévalóságba törekvés földön álló programja, nem utópia, hanem remény.
Csurka István
Magyar Fórum- XX. évf 52- 53 szám