Nemzeti tudatunk - és tudatalattink - ősidők óta a népet tekintette a legfelsőbb fórumnak, az ítéletalkotás és a bölcsesség legmagasabb övezetének. Már akkor is, amikor a nép még pórnépnek neveztetett és lent élt a nemesi nemzet alatt és különösen a minden hatalmat kezében tartó arisztokrácia és a királyi hatalom várai tövében. Amikor még nem tudott írni-olvasni, és népszavazásokat sem rendeztek számára, akkor is. "Habár felül a gálya és alul a víznek árja, azért a víz az úr" írta Petőfi Sándor, amikor a népfelség elve, követelménye a magyar világba berobbant.
Ha meggondoljuk, van ebben némi romantika. Ugyan miért volna a legtájékozatlanabbak, a műveletlenek és tanulatlanok sokasága a legbölcsebb, ugyan miért az elzártságban élő emberek sokasága volna sorskérdések eldöntésére a legalkalmasabb? Másfelől viszont - és a tapasztalat ezt mutatja - ezek a sokszor szegénységben és a magasabb műveltség elől is elzárt milliók,  a létküzdelem mindennapjaiban szerzik meg a legérvényesebb tudást. A nép bölcsessége nem egyéni és nem mindig tanulmányi teljesítmény, de mindig millió tapasztalatmolekulából összerakódott tudás. Sokszor a legnagyobb teher alatt megszerzett tudás. A nép a végtelenség realizmusában él. A magyar népnek pedig különös, csak rá jellemző hajlandósága van hatalmas tűrőképességéből, nyelve tömör tárgyiasságából, zenéjéből és munkája öröklött tapasztalataiból bölcsességet teremteni.
A nép bölcsessége apró tényekből áll össze. Nemzedékek során lerakódott élettapasztalatok, a munkához való viszony, a nemzetbe tartozás viszontagságai, a háborús élmények, az ahogy lehet-élés célsze-rű megalkuvásai és mindenekelőtt a legfőbb parancs, az élni, megmaradni örök imperatívusza.
A magyar nép alma matere a szenvedés. Amikor ebből kellő mennyiség és minőség gyűlik benne össze, akkor kitör és forradalmat rendez, Rákóczi Nagy Fejedelem zászlaja alá áll kurucnak, vagy munkástanácsokba szerveződik. A magyarság nagy népszavazásai tettek voltak, szabadságharcok és kivándorlások. Sajnos, most megint olyan rothadt korszakban vagyunk, amikor a kivándorlás a legérvényesebb, az egyetlen érvényes népszavazás. Jelenleg az Országos Választási Bizottság a kormány szerveként és a gyarmatosító idegen hatalom megbízásából éppen azon dolgozik, hogy fiatal magyar energiák kivándorlásával és a nép fogyásával a legszélesebb megkeseredettség, hazaelhagyás és hazaundor burjánozzék el, de hivatalos népszavazás ne legyen. A nép tetteivel, lábával, fogyásával szavazza meg az ország magyar néptől való kiürítését.
Most már mindenki látja, láthatja, hogy az OVB a kormány megbízása szerint packázik a Fidesz népszavazási kezdeményezésével. Valójában nem azzal packázik, a néppel packázik, az egész magyarsággal. Elérkeztünk abba a korszakba, amikor a néptől már nem fél a hatalom, mert úgy hiszi, hogy megtörte. Tapasztalható, hogy a félrevezetés és a manipuláció ma már csak szinten tartásra törekszik. Simon Peresz bejelentése, hogy Izrael cégei felvásárolják Magyarországot, csak legmagasabb helyről igazolta vissza ezt a befejezettséget. A tulajdonban lévő államot, nemzetet, népet már nem szükséges újabb mély tudatfelszántásokkal felfordítani, elég a boronát használni. Legyen egyenletes a felszín. A nagy manipuláció kora befejeződött.   
Az értelmes szót már igen kevesen hallják meg, már képtelenek meghallani. Az iskolarendszer tönkre van téve és a nép hosszú távú sötétségben tartása, a felemelkedés lehetőségéből való kizárása megtörtént. Óvodák, iskolák bezárva, nevelés nincs, honvédség sehol, tájékoztatás úgyszólván semmi - csak a fizikai megsemmisítés van hátra. A fizikai megsemmisítésnek itt Európa közepén lehetőleg erőszakmentesnek és fegyvertelennek kell lennie. Irtsa ki magát lehetőleg maga a nép, nem-szaporodással és kivándorlással. Mindössze a kórházprivatizációt kell valahogy ráerőszakolni.
Nagyon fontos eleme a népirtásnak az akarás képességétől való megfosztás. Ne legyen még kedve sem a népnek akarata kifejezéséhez. Ne tartsa érdemesnek a fáradtságot az akaratnyilvánításhoz. Legyen rest elballagni a szavazatszedő bizottság elé. Mert az a nép, amelyik az akaratnyilvánításnak ezt a civilizált, törvényes, erőszakmentes és szép formáját, a népszavazást nem tartja érdemesnek a legkisebb fáradtságra sem, az bizonyosan nem lesz sem eléggé bátor, sem eléggé elszánt valamilyen rendszerváltoztató akarat kinyilvánítására. Lázadásra, forradalomra.
Az új, megszálló hatalom egyedeinek, háziurainak tudniuk kell, milyen körülmények között foglalják el öröklakásukat. Milyen a nép? Valóban tűr, vagy csak alattomosan hallgat. Kezdetben a palesztinok sem ugráltak, sok ösztökélés kellett nekik, amíg az öngyilkos merényletek elképesztő fegyveréhez eljutottak. A legfontosabb e tekintetben a nép önmagához és az egész nemzethez való viszonya. Minden megszállónak emlékeznie kell két dologra: 1956-ra, amikor a végtelen sztalinista terror után, amikor már mindenki azt hitte, hogy a bűnös nép tudomásul vette a letaroltságot, a megalázást, hirtelen fellázadt,  nemzeti szabadságharcba fogott és elkergette a mai kivételezettek elődeit,  a mai öröklakás-tulajdonosok osztályharcos beköltözőit. (Mindig az első beköltözés a hőskor...) A másik dolog, amit tudomásul kell venni minden megszállónak az, hogy az ötvenhatos forradalom az 1848-as reinkarnációjának tartotta magát. A nagy nemzeti fellángoláshoz, sőt a nemzet létrejöttéhez kötötte magát. Tehát ennek a népnek mindenekelőttien fontos a nemzeti lét. A népnek a nemzet. De fordítva nem annyira.
Lehet-e tehát egy nemzetközi megszálló hatalom nyugodt, ülhet-e Duna-parti öröklakásának erkélyén ölbe tett kézzel, amíg nincs megbizonyosodva, hogy a népből végleg kiveszett a nemzetteremtés, a nemzeti szabadság és függetlenség iránti igény. Hiába mondják a gyarmati újságok léha bértollnokai, akik mindig fizetésemelésért kilincselnek az új ültetvénytulajdonosoknál, hogy a magyar nép már nemzetközi tudatúra, közönyösre és laposra van boronálva, hiába jönnek a gyarmati közvélemény-kutatók a megnyugtató jelentésekkel, amelyek szerint már alig pislákol a nemzeti érzés a magyar népben, az okos gyarmatosító nem hisz nekik. És, mint tudjuk, a mi gyarmatosítóink okosak, mint a kígyó.
Ezért, miután uralomra kerültek és az előző kormány nemzeti összetartozást kifejező kezdeményezéseit, mint például a magyar igazolvány és más effélék, félretették, megkérték egyik bizalmi emberüket, aki ebben a szóban forgó kérdésben egy bizonyos román érdeklődést is képviselni tudott, hogy segítsen nekik végrehajtani a magyarság levizsgáztatását. Van-e még nemzetbetartozás iránti igény, felelősségérzet a népben? El van-e hát hülyítve megfelelően? A Magyarok Világszövetsége és elnöke mozgalmat indított és aláírás-gyűjtési akcióba kezdett. Akarja-e Ön, hogy minden magyar a magyar nemzetbe tartozzék, s kapjon útlevelet? Az égre felfeszült a 15 millió magyar szivárványa. Ellentmondani senki sem mert. Összegyűlt a több mint kétszázezer aláírás és az OVB egy percig sem kukacoskodott. A kormány is beadta a derekát. 2004. december ötödikére már ki is tűzték a népszavazást. Előtte azonban volt egy kis incidens, pontosabban valami, amivel a népszavazást jól megfűszerezték. Nagy-Románia megalakulásának ünnepségét, vagyis Erdélynek Magyarországtól való elszakítását Budapesten a Kempinski szállodában ünnepelte meg a magyar és a román miniszterelnök. Koccintottak. Ilyen nemzetgyalázás Budapesten még soha nem esett meg. És mégsem tört ki lázadás. A főpróba is sikerült tehát. A társadalom a legpimaszabb sértésekre sem válaszol. Már csak számszakilag kellett igazolni. Ha az ugyancsak alapvető nemzeti kérdést illető népszavazás nem lesz érvényes, a Dunára néző öröklakások előleg utáni második részletét is ki lehet fizetni. Sőt új plazaépítésekbe is bele lehet fogni. Peresz ekkor még nem volt elnök, de bizonyára figyelt, és többször is vállon veregette a magyar referenseket.
A cél, miként már előzőleg  más népszavazások esetében is, a csekély részvétel miatti érvénytelenség elérése volt. Mert nem arra voltak kíváncsiak a kiírók és a gyarmati kormányzóság emberei, hogy mi a véleménye a népnek. Azt tudták. A ma-gyarnak mindig az a véleménye, amit nem fejez ki, amit elhallgat. Mert Mohács óta egy nagy szégyenérzet és nagy bizonytalanság üli meg a lelkét. Mi is lehetne információ nélkül a lelkében?  Hanem a hadrafoghatóság volt számukra érdekes. A társadalomnak mekkora része mozdul meg? Mit lép az ezerszer megbombázott, tudatmegsemmisítő eljárásoknak alávetett szegény magyar nép? Magyar-e még? Magyar- e még annyira, hogy kimozdul a kunyhójából? Milyen mértékben hatnak rá az erkölcsi intelmek, a könyörgés és a lelkére beszélés? Elegendő-e a sajtót ennyire megvenni és cenzúrázni, vagy keményebb eszközökhöz kell folyamodni? Ez mindig minden gyarmatosítónak komoly gondja: mennyi kenőpénzt kell még a rendszerbe belenyomni.
A kérdés roppant komoly volt, mert nemzeti kérdés, létkérdés volt szavazásra feltéve. Előrántja-e a fokosát ez a keserves tudatú betyár nemzet, megforgatja-e a feje fölött? Minden felborulhat és a teljes megszálláshoz még további évek tudatipari rombolására van szükség, ha netán a nemzeti kérdés szívdobbanást okoz és felénél többen ikszelik mégis az igent. Mert akkor ezek aztán a fokosukért is nyúlhatnak.
A válasz, amit kaptak, megnyugtatta a gyarmati hatóságokat. A részvétel az érvényességi küszöb alatt maradt. A saját élet iránti közöny, amit rákényszerítettek, bele- csajkáztak, erősebb volt az életösztönnél. A nagy szovjet, kamcsatkai, birobidzsáni orosz nihil bent tartja a négy büdös fal között, a csótányai körében a szavazópolgárt. Jól van. Ez lesz a világ legolcsóbb megszállása. Bársonyos megszállás. Neki lehet küldeni a KISZ-hólyagok kormányát az újabb választásoknak. Nyerethetünk velük  betarthatatlan hazugságokkal. Ha a magyarság a nemzeti érzés kürtjére sem mozdul meg, akkor mindent meg lehet vele játszani. Innentől mindegy, ki a mi-niszterelnök, a Political Kapital valamelyik jakhece, Kulcsár Attila háziőrizetből, Győzike vagy a felesége.
Valamit azonban kihagyott a számításból mind a gyarmati intézőbizottság, mind pedig az általa nyeregbe segített kormány. Az úri szeszélyt. A szenvedéseken edzett, tragikus sorsú magyar nép ugyanis, minden ellenkező látszat ellenére, hajlamos a szeszélyes viselkedésre. Itt ugyanis abban, hogy a halott felül és enni kér, nincs semmi különös. Ilyenek vagyunk. A halott felül és enni kér, de nem mindig kap enni. Amikor nagy ritkán el vagyunk halmozva minden földi jóval, fanyalgunk, amikor pedig nincs mit enni, válogatunk. A vizitdíjról normális esetben, normális társadalomban senkinek nem jutna eszébe népszavazást tartani, hiszen a háromszáz forint még egy jó korsó sörre sem elég, amit még az is felhajt a vizitdíj-automata melletti büfében, akinek tilos a cukra miatt. No de, ha ezzel a háromszáz forintos kérdéssel a halott felülhetés ahelyett, hogy enni kérne, szemen köpi a kormányt, az más.
Mély bölcsesség nyilvánul meg ebben. A komor természetű, ámde szeszélyes magyar nép jól tudja: nem minden kormány érdemli meg, hogy népe karddal lázadjon ellene. Vannak, amelyeknek csak szemen köpés jár. S az elég is. Szemenköpötten vi-szont azért nem lehet kormányozni, mert a gyarmati intézőbizottság ilyenkor másik bűnbandát választ. Mert finnyás természetű. Rituálisan. Most ez a veszély fenyegeti a kormányt. S ezért zavarba jött. Minden törekvése az, hogy ne köpjék szemen, ne legyen népszavazás. Olyan huzavonába kezdett, amely azonban végképpen lejáratja. Máris úgy röhög rajta a fél világ, mintha szemen volna köpve.
Ez a magyar élet legnagyobb ellentmondása, képtelensége és diadala. Lehet, hogy az égvilágon semmi nem fog történni. Nem lesz népszavazás, a halott nem ül fel és nem is köp szemen senkit, mégis, minden megváltozik, az ég először elborul, majd kiderül, Kulcsár Attila egymillió eurót nyer nasi vasin Gyurcsánynétól, a kormány először megy, mintha jönne, aztán jön és mégis megy - szemenköpötten -, de lehet, hogy az élet alapjait tekintve mégsem változik semmi, de mindenki azt hiszi, hogy minden megváltozott.
A magyarság nem fogja hagyni, hogy holmi összetartással széthúzzák.