A forradalom megmentése III.

 A forradalom és szabadságharc végső alakjának a rögzítése a nemzet emlékezetében az egyik legfontosabb rendszerváltási küzdelem lett. A Kádár-rezsim, miután a forradalmat minden korszakolás és árnyalás nélkül egységesen ellenforradalomnak nyilvánította és ezt így rendelte tanítani az iskolákban, így parancsolta megírni és megfilmesíteni, és ennek a nemzetellenes hazugságnak a szajkózásához kötött minden karriert, magától értetődően nem sokat bíbelődött sem az igazsággal, sem pedig a forradalom jellegének meghatározásával, a forradalom egy-egy korszakának kiemelésével. A kérdésről csak a saját, megrendelésre dolgozó történész-káderei értekezhettek. Fő törekvése a felejtés elősegítése volt. A még fennálló rendszer támolygása, dűlése, recsegése-ropogása közben a rendszerváltó értelmiségi csoportok mindegyike számára azonban már a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években elsőrendű kérdéssé vált a forradalomhoz való viszony tisztázása. Ebből következett a forradalom jellegének, mibenlétének különböző, legtöbbször csak virágnyelven lehetséges meghatározása. A forradalom megkerülhetetlenné kezdett válni. Szinte természetes, hogy megint a reformkör, a Beszélő és a demokratikus ellenzék ébredt először. A céljuk hamar nyilvánvaló lett. Meghúzni az egyenest az ötvenhatos reformkommunisták, a Nagy Imre kör és a demokratikus ellenzék között, az apák és a fiak között. Az elődök levezényelték, kitalálták, megszervezték a magyar népnek a forradalmat, a fiak megszervezik az újat, a rendszerváltást, a liberális demokrata rendszert. Minden nacionalizmus nélkül, persze.
A nemzeti-népi ellenzéknek ebben az időben csak az Írószövetség elnökségében és választmányában volt bázisa. Állandóan védelmi harcokat kellett folytatnia. Megtartani a folyóiratokat, szót emelni az eltiltott írókért, küzdeni a valamit kimondhatás jogáért és lehetőségéért. A naciona-lizmus volt a fő vád,  Aczél György csak per: "a mi nacionalistáink"-nak nevezte a társaságot. A forradalom lényegének a nemzeti tudatba való visszaemeléséért mégis sok történt ebben a körben. Legtöbbet talán a költők tették. Nagy László páratlan nyelvi erejű költészete, anélkül, hogy kimondta volna, a forradalom hantjain virágzott ki. Megszólalásai roppant visszhangot keltettek az ifjúság körében és a hatalom, bármennyire kiszorította és elhallgatta is őt, egész nemzedékeket rázott fel és állított az örök magyar ügy szolgálatába. Nyomában költői iskola keletkezett, és a fiatal költők rettenetes fájdalma, apátlansága, sokszor halálhangulata mindenkit egy óriási tragédiára figyelmeztetett.
A demokratikus ellenzék, a szamizdat köre már ekkor Aczél szövetségeseként dolgozott, ezt azonban senki sem tudta és aki gyanította, nem tudta bizonyítani, legfeljebb csak a származásból levezetve. A demokratikus ellenzék, a szamizdat köre és az ötvenhatos reformkommunisták köre nem csak elméletben ért össze, hanem a gyakorlatban is. Családilag, pártsejtileg, ávóban és az ávó börtönében is, hatalomban is és társutasként is, keleten és nyugaton, Párizsban és New Yorkban is, mindenütt. A hálózat működött és a forradalom kezdett az ő tulajdonukká válni, amit Nagy Imre újratemetésével akartak megpecsételni. Rendezni egy olyan hatalmas, szinte rendszerváltó szertartást, valójában tüntetést, amely őket, a hálózatot és a volt ávós családok mai fiait dobja fel, belőlük csinálja meg a jövő kormányát. Élcsapatát.
Ez azonban csak részben és csak felemás módon sikerült nekik. A rendezvényben az MDF is meglátta a fordulópont lehetőségét.  Mögötte voltak a Jurta színházban tartott óriási sikerű gyűlések, amelyeken 56-ról is sok megalkuvásmentes szó esett.  A hatalom és TIB-es és a TIB mögé bújt reformkommunisták pedig félreértették egymást: a még uralmon lévő kommunisták azt várták el a TIB-esektől és a dem. ellenzéktől,  hogy az ő átigazolásukat segítse elő, a börtönviselt és mellőzött, de ellátott kommunisták pedig  azt hitték, ők maguk jutnak jó szerepekhez, posztokhoz. Poszt végül csak Göncz Árpádnak jutott, a többi meg kellett maradjon segédszínésznek.
De a számítási hiba mellett a háttérből irányítók más megfontolása sokkal na-gyobb súllyal esett latba. A rendszerváltás hazai kahal központja és a globális tervezői megijedtek a forradalom emlékének mindenfajta feltámadásától. Akkor mindjárt, amikor Rácz Sándor, a Központi Munkástanács börtönviselt vezetője és a "pesti srác" kései kiadásának látszó 56 után született Orbán Viktor beszélni kezdett. Még a liberalizmusba pácolt forradalom is veszélyesnek látszott szemükben. Ha ugyanis az új rend legfőbb hivatkozása a forradalom lesz, akkor bármennyit költenek is rá, nem csak a reformkommunista forradalomkép omlik össze, hanem az egészből izzó magyar öntudat származik.  A forradalom így "a" magyar forradalom lesz. Lángként vagy parázsként, magyar öntudat.  Magyar zászlók lobogása, erős szociális követelményrendszer, netán szociális piacgazdaság, nép és az ő akarata, hősiesség, lázadás, elszámoltatás. Főként ez utóbbi bántotta a Soros-tervező iroda vonalzósait. Egy rendszerben, amelyik az ötvenhatos magyar forradalomhoz köti magát, nem lehet tetszés szerint privatizálni. Ezért a temetés után szinte azonnal ki-került a forradalom a koordinátarendszer közepéből. Ne legyen, ne lehessen a készülő új rend fő hivatkozási alapja a magyar forradalom, mert az sérti az összedűlt szovjet szocializmust - mondták álnok ijesztgetéssel. Ne ingereljük a kimúlt medvét. Valójában a szerveződő, nyomuló haszonelvű, nagytőkés kapitalista világrendet féltették a forradalomtól. 
Az új demokrácia e szerint az amerikai akarat szerint a 45-47-es koalíciós demokrácia kora lett. Valószínűen ezt vállalta el Antall József Amerikában, l989-ben. Akkor kisgazda választási győzelmek, kisgazda miniszterelnökök, kisgazda köztársasági elnök váltották egymást a demokrácia tablóján, teljes magyar keresztény rétegeket semmisítettek meg, elkezdték az államosítást, a kisajátítást, és a  kérlelhetetlen harc a fasizmus maradványai ellen állandó volt. Rákosi égig érő uralma is - fű alatt. 1989-90-ben a forradalom lényege elaprózódott. Pofoszok és még pofoszabbak közötti belharccá lett. Természetesen sok beültetett ál-rabtárs segítségével. Torgyán pedig, hogy letromfolja a forradalmat, ami neki sem feküdt igazán, előállt a "Mária országával", s más belbiztonsági indíttatású körök pedig a "Szent Korona tannal", ami gyönyörű volt és igaz, de már senki sem tudta odakötni a saját életéhez. A már a vasárnapot sem ismerő, akkor is "melózó" vagy konzumáló tömeget mindennapi létharca közben roppantul boszszantotta a Szent Korona, amihez már semmi köze nem volt. Mivel azonban időközben kormányra került Horn Gyula, egy sajátságos vaskoronával és a liberális sajtó kigúnyolta mind a Szent Koronát, mind a "Mária országát" szent koronázni magyar virtus lett. (Sajátságos reinkarnációjaként az "Ugocsa non coronat"-nk...) A Szent Korona és a tan, valamint a Máriának való felajánlása hazánknak természetesen nyugalmas időben, a nemzeti önazonosítás műveleteként szép és nemes foglalatosság lett volna, magyarórákon és történelem tanulmányokként. Ám amikor egy népnek több századnyi koronátlanság, Trianon és két világháború, meg egy levert forradalom után arról kell döntenie, hogy merre menjen, mit tegyen, hogyan éljen meg és mit tegyen uralkodó elitjével, kasztjával, forradalma eltipróival, akkor ezek a szép, de elvont, a népet a mindennapi kenyérharc nehézségei miatt sem érdeklő kérdések csupán egy körmönfont manipuláció részei lehettek.
Igenis, 1989-90-ben az volt a kérdés, hogy miszerint rendezzük be az életün-ket: a forradalom műegyetemi tizenhat pontja szerint, a felkelt magyar fiatalság egykori tiszta eszméi szerint, avagy egy képlékeny, korlátozott demokrácia zűrzavara alapján, amelyben a kisgazda köztársasági elnök aláírja a kisgazda Donáth György, a Magyar Testvéri Közösség vezetőjének halálos ítéletét és az országgyűlési képviselőt kivégzik. Mert magyar és keresztény. (1947. X. 23.)
Mint látjuk tehát, a forradalom nemcsak, hogy nem ért véget 1956. november 4-én, de szíve még a kilencvenes években is dobogott. Még egyszer el kellett hallgattatni. A rendszerváltás többéves folyamatában, és végig a 90-es években is azért kellett a forradalom megítélését, eszméinek meghatározását elvonni az egyetemi és főiskolai ifjúságtól, a születő magyar értelmiségtől, s azért kellett a drága pesti srácokat, meg az egykori elroncsolódott reformkommunistákat feljátszani fő szimbólummá, mert erőt, valódi rendszerváltást csak egy újraéledő fiatal magyar értelmiség, egy új népi-nemzeti, plebejus és a maga szocialista hajlandóságait, elkötelezettségeit is vállaló egyetemi, értelmiségi mozgalom jelenthetett volna. Egy új magyar forradalom, amelynek már nincs szüksége Molotov-koktélra, csak könyvre és tudásra, a forradalom szellemére. S ugyanígy azért uszították egymásra ötvenhatot megszenvedett nemzedéket, azért tagolták egymással fenekedő egyesületekbe, igazolt és igazolatlan pofo-szokba, hogy a forradalom második szakaszának fő ereje - amiről a későbbiekben lesz szó - a Munkástanács és ami belőle következik, ne juthasson szóhoz. Hogy ne az a harmadik út, az a magyar út kerekedjék felül, amit a forradalom első szakaszában a forradalmi diákság, a másik részében, a lánctalpasban pedig a Munkástanács képviselt. Hogy a magyar értelmiség ne találja meg a magyar munkás kezét, meg a magyar parasztét. Hogy az új rendszer ne legyen az a rend, ami, forradalom lelke volt: magyar rend. Harmadik út.
Egy, a forradalom szellemével megtöltött rendszerváltás, megújult, magyar nemzeti alapra helyezett oktatással és neveléssel, az új kultúra megteremtésének a tetteivel nem lett volna Európa balekja és nem lett volna a legolcsóbb vadászterület mindenféle tőke számára. Ilyen rossz feltételek szerint, ahogyan most tettük, nem csatlakoztunk volna, vagy egyáltalán nem csatlakoztunk volna. Ezen most már persze kár rágódni.
A forradalom szellemének azonban mégis van tennivalója ebben a teljesen elrontott világban. A hamarosan bekövetkező kormánybukás után nemcsak kormányt kell váltani, nemcsak új választásokon kell győzni, hanem utána új rendet kell teremteni. A saját új demokráciánk számára csak egy érvényes előkép van, a forradalomé.  A nemzeti bizottságok, a forradalmi bizottságok, az üzemekben és az intézményekben megalakult vezetések a közvetlen demokrácia mintaintézményei voltak. A magyar forradalom páratlan teljesítményei, találmányai éppen ezek a Munkástanácsok és Nemzeti Bizottságok voltak. Ezeknek a léte, az elképesztően nehéz, a közvetlenül a lánctalpak előtti működése, tiszta demokráciája, józansága l956 másik világraszóló találmánya, vagy nevezzük egyszerűen újítása volt. A mai magyarság egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy maga sem tud erről a vívmányáról jóformán semmit.
A következő részekben a forradalomnak ezt a második korszakát tárgyaljuk.
(Folytatása következik)