A forradalom megmentése II.

 A forradalom alaphangját páratlan tisztasággal és erővel a műegyetemi ifjúság gyűlése ütötte meg október 22-én délután. Minden, ami előtte történt, ide torkollott, a kérések és javaslatok, a korábbi vitákban kialakult álláspontok a megfogalmazott kiáltványban öltötték fel a határozott követelés alakját. A műegyetemisták 16 pontja  levetett magáról minden bizonytalankodást. Ez már a forradalom hangja volt.   "Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében, Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé."A műegyetemisták 16 pontja félelem nélküli, semmiféle méricskélést nem tartalmazó, az egész nemzethez szóló kiáltvány volt.
Az összes szovjet csapat kivonása Magyarország területéről, Nagy Imre miniszterelnöksége, általános, egyenlő, titkos választás több párt részvételével, külkereskedelmi szerződések felülvizsgálata, különös tekintettel a magyar uránérc kiaknázására, voltak a legfontosabb követelések. Ezek közül az uránbányászat különösen érdekes tabu téma volt az ötvenes években, az atomenergia-korszak hajnalán. Az uránbánya szovjet tulajdonban volt és a szovjetek ellenszolgáltatás nélkül vitték ki a kibányászott ércet. Ki is bányászták a mecseki uránt az utolsó morzsáig. A kérdés felvetéséhez nagy bátorság kellett, de a mozgósító ereje is nagy volt. Ugyanígy nagy vonzással hívta maga mellé a munkásokat a normarendezésről és a munkások bérköveteléseinek teljesítéséről szóló 10. pont.  A diákok egyúttal azt is bizonyították  ezekkel a követelésekkel, hogy nem holmi diákjogokról beszélnek, hanem az egész magyar társadalom legégetőbb kérdéseinek megoldásáért kívánnak harcba szállni. Mindenkihez szólt a Kossuth-címer követelése is a népköztársasági helyébe. A beszolgáltatás eltörlése más, előző követelésekben is szerepelt, de a munkások létminimumának megállapítása messzire előre- mutató felvetés volt, amely még ma sem valósult meg, sőt egyre távolabbra kerül. A beszolgáltatás helyett pedig ma eladósodás van, kamat és kamatos kamat.
A műegyetemisták a 16 pontjuk záradékaként talán még a pontoknál is keményebb dolgokat fogalmaztak meg. Megnevezték, hogy Cholnoky rektor - keresztnév nélkül említve! - nem járult hozzá a 16 pont stencilezéséhez, a "Szabad Ifjúság" pedig elzárkózott a szöveg közlésétől, az első pontra hivatkozva, vagyis a szovjet csapatok kivonása miatt. Ugyanígy a Magyar Rádió is megtagadta a szó szerinti beolvasást. Ezért a műegyetemisták ott helyben lediktálták a kétezer főnyi közönségnek a teljes szöveget és maguk kezdték meg a terjesztését. Egyúttal lemondtak arról, hogy együtt egy nyomda elé vonuljanak és ott követeljék a 16 pont kinyomtatását, mert nem akartak összetűzést. Ebben az volt a felemelő és erőt sugárzó, hogy kimondatlanul is benne volt: még nem. S végül meghirdették a másnapi felvonulást.
A forradalom tiszta lángja tehát október 22-én a Műegyetem aulájában lobbant fel, de kellett hozzá az a hónapok óta folyó lázongás, disputa és sokszor fékező és félrevezető megnyilvánulásokkal is tarkított erjedés, amely 1956 tavaszán és nyarán az egész társadalmat áthatotta.
A szovjet rendszer nem bírta ki Sztalin elvesztését. 1953 tavaszán bekövetkezett halála pillanatában elkezdődött az utódlási harc, amelyben végül annak a Hruscsovnak és körének sikerült felülkerekednie, aki reformokat, enyhítéseket ígért és leleplezte Sztalin személyi kultuszát és óvatosan megnyitotta a gulág kapuit. 1956 tavaszán, az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov titkos beszédben leplezte le Sztalint és a sztalinizmust, a beszéd azonban éppen úgy szivárgott ki, mint Gyurcsány őszödi beszéde: az elmondó szándéka szerint. Előbb csak részletek váltak ismertté, majd lassanként az egész, s aztán a fogadtatása is. A hatás felszabadító erejű volt, elsősorban a két rokonlelkű leigázott nép körében: a szláv lengyelek és a turáni magyarok körében. 1953-nyarán Nagy Imre, a korábban félretett kommunista, miniszterelnök lehetett és olyan kormányprogramot terjesztett be, amely életkönnyítéseket ígért a legsötétebb kommunista év, 1952 zsarnoksága, nyomora, sorban állása és kiszolgáltatottsága után. Nagy Imre népszerűsége ebből a kormányprogramból, az internáló- táborok megnyitásából, az amnesztiából és a föld népének nyújtott könnyítésekből  fakadt.
Október 23-án délután kettőre már tisztázódtak az erőviszonyok is. Világossá vált, hogy az az erő, amely kifejeződést talált tegnap a Műegyetemen és amely a szegedi Mefesz megalakulásától kezdve az összes egyetemen és főiskolán végighullámzott és a nagyüzemek munkásgyűlésein is megjelent, feltartóztathatatlan. A Belügyminisztérium ennek megfelelően egyszer engedélyezte, egyszer meg betiltotta a felvonulást, végül 14 órakor kiadott közleményében engedélyezte. De akkor már javában gyülekezett az ifjúság.
Forradalomra, fegyveres harcra senki nem gondolt. Sokkal több erő és mindenekelőtt sokkal több önbizalom volt az egyetemi ifjúságban, semhogy fegyverre gondolt volna. Lelkierőt a szándék tisztasága és nemessége adott. Világossá vált a társadalom  uralkodó kasztjának, az ávónak és a Rákosi-Gerő-rendszernek az  aljassága, és a teljes képtelensége a történések kézbentartására. Lent egyszerre minden világos lett, fenn pedig minden képtelen.  Jöttek a hírek, hogy ugyanez történik Lengyelországban. Csak nem fogunk lemaradni a lengyelek mögött? A felvonulókat a nyíltszívűség és a nyíltság jellemezte, de nem volna hiteles a kép a félelem tényezőjének említése nélkül.
A félelem minden ember lelkének alaprétege volt akkor. Nem is lehetett más. Minden, ami addig történt a magyar életben 1945 óta, és minden, ahogyan történt, egy szörnyű megtorlás és egzisztenciális bukás kilátásával fenyegetett meg minden résztvevőt.  Ezzel a tudattal mentünk ki az utcára, így szólaltunk fel a gyűlésen, ha felszólaltunk és így tapsoltunk, reflexszerűen körülnézve még, hogy ki látja. Legtöbben mást nem is tehettek, tapsoltak, éljeneztek és vonultak. A saját félelméről azonban mégsem beszélt senki. Ellenkezőleg: rettenthetetlen hősként néztünk egymásra. A legyőzött félelem azonban ott menetelt velünk az utcán - és roppant hajtóerővé vált. Semmi más nem tud felvonultatni, majd harcra késztetni százezres tömegeket, semmi más nem tud a megélhetését kereső polgárból forradalmárt varázsolni, csak a legyőzött félelem. A félelem szorításából kibontakozó lelkek összeölelkeztek a pesti utcán, a felvonulók kart karba öltve meneteltek, a szemek bizalommal feledkeztek egymásba, a mámor szédületes és áradat-szerű volt. Ezért zengett már a pesti utca: "ruszkik haza". Mondják, hogy a Sztalin- szobrot lángvágókkal kellett lerogyasztani. Igen, kétségtelen, de a lángokat a hirtelen legyőzött félelem és a gyűlölt alak iránti megvetés hevítette.
Valójában a forradalom - lélekben - már október 23-án győzött. Elfoglalta a Rádiót, ledöntötte a Sztalin-szobrot, meghallgatta a Kossuth téren Nagy Imrét, mint miniszterelnököt, és elkezdett fegyveresen is védekezni az éj folyamán bevonuló szovjet egységek ellen. A hatalom, a kommunisták, a Központi Vezetőség visszaszorult az Akadémia utcai székházba, ott folytatott vég nélküli tárgyalásokat, másnap már Szuszlovval és Mikojánnal is, valamint Szerov tábornokkal, s világossá vált a felosztás: kilencmillió magyar áll szemben néhány tízezer ávóssal, bolsevikkal - és a Nagy Szovjetunióval.
Ma, amikor volt kommunisták és liberálisok a nemzeti egységről kántálnak ájtatos békedalokat, elfelejtik 1956 nemzeti egységének lényegét, azt hogy a műegyetemi ifjúság hangmegütése után kilencmillió magyar sorakozott fel a bolsevizmussal és a zsidó ávóval, a Rákosi-rendszerrel szemben. Kilencmillió  magyar hallgatólagos, vagy éppenséggel hangos és tettekben is megjelenő egysége állt szemben a maroknyi elnyomó kisebbségével és a két oldal között élethalálharc dúlt. A Magyar Dolgozók Pártja tagjai, a névleges kommunisták pedig csak úgy kerültek belülre a nemzeti körbe, hogy máglyát raktak piros tagkönyveikből és örömtáncot jártak körülötte. Amit pedig ma szeretnének elérni, az a hamis egység, a hóhérok és az áldozatok, a haszonélvezők és a kárvallottak nemzeti egysége. Ami maga a halál.
A forradalom a lezajlás egész ideje alatt, s utána még sokáig az elfojtott emlékezésben, valamint a kihallgatószobákban és a börtöncellákban a magyar ifjúság és elsősorban az egyetemi, főiskolai diákság,
vagyis a mindenkori készenlétben álló nemzeti elit kezdeményezéseként és hősiesen végigvitt harcaként áll az emlékezetben. A forradalomra azért volt, és azért lehetett büszke az egész nemzet, mert azt az ő szeretett ifjúsága kezdeményezte és vitte végbe. Ez természetesen nem zárta ki, hogy már az első perctől kezdve is ne emlegessék ugyanilyen tisztelettel a felkelőket, akik sokszor még személyükben is azonosak voltak az egyetemistákkal. A fegyveres gyermek, a géppisztolyos kiskölyök azonban csak később lett jelkép. Először némi megütközés és bizalmatlanság is övezte a megjelenését. Szép volt, egyszeri volt, világszenzációt jelentett, de bizalmatlanságot is gerjesztett. Harcban minden katonaviselt férfit vagy katonát zavar, ha vékony suhanc fekszik mellette a lőállásban, akit a puska akár hanyatt is lökhet, s aki netán akkor is lő, amikor nem kéne.
A budapesti fegyveres felkelés hősiessége, véráldozata, bátorsága és végül harci teljesítménye, győzelme vitathatatlan. Itt most még csak kísérletet sem teszek ennek kisebbítésére, hiszen valamilyen szerény formában, egyszer - véletlenül - súlyos életveszélyt vállalva részt vettem benne. A történelmi igazságról van szó. Mi kell, hogy megtöltse a nemzeti emlékezetet, miként állítsa be magának a magyarság az 1956-os forradalmat? Csakis, mint a felkészülés alatt álló nemzeti elitnek, az egyetemi és főiskolai fiatalságnak, az egyetemes magyar fiatalságnak a művét. Minden más - kisebbítés.
Az ellenoldalnak pedig elemi érdeke a lefokozás. A "pesti srác" ugyanakkor, amikor tény, felnagyítva azt is sugallja, hogy a nemzet felnőtt része, többsége nem vett részt a forradalomban és túlnyomó részben azok a gyerekek harcoltak, akik azt sem tudták mit tesznek. Kádárék aljas ellenpropagandája fokozatosan érezte meg a pesti srácban rejlő bomlasztás lehetőségét. Egyszerre beszélt a börtönökből szabadult köztörvényes bűnözőkről, mint felkelőkről és a srácokról, akik azt sem tudják hová, miért lőnek. Nem a gyermek hősök legendáiról van szó, hanem a hamis, elbizonytalanító híresztelésekről. Aztán a l6 éves korában elfogott Mansfeld Péter l8 éves korában való kivégzése pontot tehetett volna a pesti srácot bepiszkoló kampányra, csakhogy a társadalom csupán évtizedek múlva értesült a világraszóló aljasságról.
Miért történt mindez? Azért, mert az alapigazságot, azt, hogy a forradalmat a nemzet fiatal elitje kezdeményezte, irányát az szabta meg, s hogy ehhez aztán az egész nemzet csatlakozott, egyszerűen nem lehetett elismerni. Ez minden politikai kijelentésüknek, ténykedésüknek, egész politikájuknak ellentmondott.   A forradalom 1953 óta, Sztalin halála óta érlelődött az egész birodalomban. Különösen a szovjet kommunista párt 1956 tavaszán tartott XX. kongresszusa és az ott elhangzott önleleplezés töltötte el reménynyel a leigázott európai milliókat.  Búvópatakok eredtek meg a forradalom habjával a vizükben. A búvópatak folyamként, "a vén Iszter"-ként tört felszínre, amikor Budapest utcáin felharsant: a "vesszen az ávó", a "ruszkik haza!" s az "aki magyar, velünk tart!" S a rendszer megdőlt. Nemcsak Magyarországon, hanem Vlagyivosztokig. Ez elvitathatatlan történelmi tény, azon egyszerű oknál fogva, hogy ennél többet akkor elképzelni sem lehetett.
A Kádár-rendszer és háttérben Szerov tábornok november 4-e után természetesen azonnal elkezdte a forradalom befeketítését. A  nyugatról a határon átdobott horthysta tisztek ellenforradalmának meséjében senki sem hitt, ők maguk sem. Ezzel szemben a nemzet keserűen tapasztalta, hogy a Nyugat cserbenhagyta a ma-gyarságot, és csak a menekülteknek nyújtott nagylelkűen hajlékot. A másik mese sokkal szívósabban tartotta magát. A forradalmat a pártellenzék, az akkori revizionisták, reformkommunisták kezdték és vezették. A Nagy Imre köré csoportosult, korábban hithű sztalinisták és haszonélvezők csoportjai. Kétségtelen tény, hogy gyűlést szervezni, Petőfi Körben zajló vitákat tartani 56 nyarán csak a hatalom berkeiben lévő kommunista embereknek volt lehetőségük. Ezeknek a köröknek az érdemét, Rákosi elleni fellépéseit, réstágító munkájának fontosságát értelmetlen dolog volna tagadni. A forradalom kitörése pillanatában azonban ezek a körök minden jelentőségüket elvesztették. Az idő túllépett rajtuk. A "ruszkik hazá"-t ezek sose merték volna kimondani. Nagy Imre pedig, amikor kommunistaként vállalta a halált és ugyanakkor nem vállalta a meakulpázása fejében felajánlott pozíciót a restaurált rendszerben és beállt a magyar mártírok végtelen sorába, valójában szintén szakított velük. A volt forradalomcsiholó reformkommunisták nagy része némi penitencia leróvása után sine curák-hoz, jóléthez jutott a Kádár-rendszerben. Aczél gondoskodott róluk. Nagy Imre pedig azt vitte a halálba, hogy többen elárulták őt ezek közül a helyezkedő emberek közül. A volt forradalmárok pedig, már akik itthon maradtak, tízszeres, húszsoros erőfeszítéssel a tűrt kategóriába küzdötték fel magukat, elviselhető életet teremtettek maguknak, hallgattak és dolgoztak. Beilleszkedtek? Kétségtelen. De hamis az a híresztelés, hogy túlnyomó többségük ezzel a beilleszkedéssel árulást követett el, avagy olyan szolgálatot tett a rend-szernek, mint a volt reformkommunisták.
Különben pedig a Kádár-rendszer forradalomhoz viszonyított elrendeződése, "tűrt, támogatott, tiltott" kategóriákba való rendeződése egy nagy realista regény témája lehetett volna a rendszerváltás után, de nem írta meg senki.
 A "tiltott értelmiségi" kategória túlsúlya a rendszerváltás után vált érzékelhetővé.  Az úgynevezett demokraták, liberálisok, a reformerek mindenkit megelőzve lettek valamilyen módon tiltottá, s úgy emlékeztek egykori hőstetteikre, mint atyjuk a partizán múltjára - a patizánszövetség prémiumosztásain. Ennek a reformkommunista, túlnyomólag zsidó származásúakból álló körnek a szerepe a rendszerváltás idején nőtt meg.  Az újratemetést ők kapták meg, Göncz Árpád a köreikbe tartozott, és a feladatuk is pontosan ki volt jelölve: fékezni. A forradalom bekebelezése azonban nem sikerült nekik.