Az 1956. október huszonkilencedikéről harmincadikára virradó éjszakát ismét a diákszállóban töltöttem, a Vorosilov út 96-ban. Az előző napokban nem minden este jutottam haza. Ennek három oka volt: először is olthatatlan vágyat éreztem a forradalom pezsgése közben beteljesült és beteljesületlen szerelmeimmel együtt lenni, szeretni. Másodszor a harcok állása is megakadályozott. Mindennap messzire elbarangoltam. Mindent látni akartam. Kibontakozófélben lévő írói ösztönöm és szomjam ösztönzött erre. A városban ezekben a napokban estére ki-kialakultak olyan éles frontvonalak, amelyeken csak nagy kockázattal lehetett áttörni, vagy olyan óriási gyalogos kerülőutat kellett tenni, ami nem érte meg. Egy-egy útkereszteződésbe, hosszan belátható főútra beállt a szovjet tank és lőtt minden mozdulatra. Más csomópontokat pedig a felkelők tartottak tűz alatt és ők is lőttek válogatás nélkül.

Anélkül, hogy valamilyen hazafiúi vagy szabadságharcosi glóriát akarnék vonni a saját fejem köré, vagy a velem egyívású, a forradalomban szívvel és ésszel résztvevő fiatalemberek feje köré, meg kell állapítanom, hogy a halálhoz, a hősi halálhoz hirtelenjében békeidőben ismeretlen és a harcok után gyorsan elmúló viszonyba kerültünk. Senki sem akart meghalni, természetesen. Attól azonban, hogy az értelmes küzdelemben, s mindezen felül a győztes magyar forradalomban, a szovjeteket kiverve, Rákosiékat elűzve és megsemmisítve akár el is essünk, nem féltünk annyira, amennyire normális ember, különösen fiatal korában, amikor még előtte van az élet, tart a haláltól, ami egyébként egyszerűen nincs benne a gondolkodásában. Huszonéves korában minden azt súgja az embernek, hogy örökké fog élni. Amitől azonban nagyon féltünk, az az értelmetlen halál volt. Vak golyó által eltalálva összerogyni az utca kövezetén, esetleg éppen egy felkelő által leadott lövésnek esve áldozatul. Ettől az értelmetlen haláltól nemcsak menekültünk, hanem szerettük volna kiküszöbölni az előfordulásait. A vak halál gyakorisága a szervezetlenség bélyegét nyomta rá a forradalomra. Ettől még az irányt sem lehetett látni tisztán, ami felé a forradalom halad. Az ávósok, a lesből tüzelők és a szovjet elhárító alakulatok, amelyeknek mozgásáról csak jóval később, a forradalom leverése után lehetett valami keveset megtudni, gyalázatosan orvlövészkedtek. A civilek elleni támadásaikkal félelmet, zűrzavart akartak kelteni, és éppen azt az előbb említett benyomást akarták megerősíteni az emberekben, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Az általuk meglőttek halálát is a felkelőkre fogták. Gyilkosságaikkal igyekeztek a felkelők ellen bizalmatlanságot, ellenszenvet kelteni. Sikertelenül.

A csőcselék fogalmát Gerő Ernő dobta bele a köztudatba, még október 23-án este elmondott rádióbeszédében. Emiatt mindenki szemében gyűlöletessé vált és ez a bukását jelentette, az ávósok azonban beleakaszkodtak a forradalom során óhatatlanul, sőt természetes módon előálló zűrzavarba, abba a ténybe, hogy a golyók minden irányból érhették az embert, és természetesen sok fegyvermániás ember is fegyverhez jutott és harcolt, pontosabban lőtt, lövöldözött. A napok múlásával, a harcok hullámzásával, az áldozatok számával együtt nőtt az igény a forradalom harcainak központi, katonai, vagy katonai jellegű irányítására.

Budapestnek katonai vezetőre lett volna szüksége és egy alakulatra, amely szervezi a harcot. Jómagam éjjel-nappal az utcákat járva erről erősen meggyőződtem, és ezért töltött el elégedettséggel, hogy október 26-án megkezdődött – valahol – a Nemzetőrség szervezése és október 28-án este meg is érkezett a meghívás telefonon a diákszállóba, hogy a Színművészeti Főiskola és a Diákszálló is küldjön valakit a Nemzetőrség alakuló összejövetelére.

A később keletkezett száraz rendőrségi akták bizonyítják, hogy a Diákszálló népe engem jelölt ki, s én el is mentem a Kilián laktanyába, reggel nyolcra, kilencre vagy tízre. Ezt már nem tudom. Alább két szigorúan titkos rendőrségi aktából idézek. Először a később keletkezettből. Ezt 1965-ben írták, akkor, amikor már megírtam a Moór és Paál című kisregényemet, és már bemutatták Az idő vasfoga című vígjátékomat, aminek igen nagy sikere volt. A másolat nagyon halvány.

Tárgy: Csurka István nyilvántartási anyagának felülvizsgálásáról

1956. október 28-án a Bp. XIV., Vorosilov út 97 sz. alatt lévő diákszálláson ő szervezte meg a nemzetőrséget és annak parancsnoka lett. Mint ilyen, részt vett a ,,Kilián”-laktanyában tartott „nemzetőr” parancsnoki értekezleten, amit Király Béla tartott. Az egysége és ő is még november 4. után is rendelkeztek fegyverrel. Állítása szerint fegyveres harcokban nem vett részt.

Az ellenforradalom leverése után azt hangoztatta, lemegy falura és fellázítja a parasztságot a kormány ellen. Háy Gyula író letartóztatásakor tanulósztrájkot akart szervezni, amit a karhatalom akadályozott meg. Mint őrizetes, nyíltan hangoztatta kommunistaellenességét, véleménye szerint a kommunizmus nem valósítható meg.”

Emez utóbbi megállapításra, amellyel korántsem voltam egyedül, mégiscsak büszke vagyok. Kommunistaellenes megállapításaim, úgy látszik, mély nyomokat hagytak kihallgatóimban. Még majdnem tíz évvel később is megemlítésre méltónak találják mindezt egy összefoglaló jelentésben. Ők még nem látták, hogy a kommunizmus nemcsak hogy meg nem valósítható, de már meg is bukott? Természetesen nem látták, mert nem is akarták látni. Kialakult egy emberi kategória, amelyik konok nemlátással, eleve elhatározott tudomásul nem vétellel vezette a társadalmat. Valójában csak képzelte ezt a vezetést is, őket is vezette egy vékony gengszterréteg, amelyik Oroszországban keletkezett a század elején, s Európától, így Magyarországtól is merőben idegen maradt mindvégig.

A kommunizmus bukása 1956-ban kezdődött meg. Többek közt éppen ott, a Kilián laktanyában, ahol én is megjelentem a Színművészeti Főiskola képviseletében. Mert ha eltekintünk attól, hogy milyen volt valójában ez a Nemzetőrség és meddig élt, s hogy milyen kétes státusú emberek vezették, az már bizony mégiscsak világraszóló esemény, hogy a totális világbirodalom gyomrában, a szétlőtt városban, a harcok néhány órányi szünetében önkéntesekből olyan védelmi alakulat jön létre, amit Nemzetőrségnek neveznek. A kiliánbeli gyűlésen felragyogott 1848 csillaga, fellángolt a magyar élni akarás.

Harcok már nem voltak a városban. Közlekedés sem volt még, gyalogolni kellett. A Corvin köz épületei és a laktanya külső homlokzata szét volt lőve, bent a nagyon vastag falú egykori Mária Terézia laktanyában azonban ép folyosók, termek és viszonylagos rend fogadott bennünket. Az értekezlet egy igen nagy, szinte hodályszerű teremben volt, amely korábban valószínűleg ebédlő lehetett vagy az egész állomány befogadására szolgáló díszterem. Tömve volt fiatalemberrel. Elsősorban diákok és munkások, egyetemisták és főiskolások. A terem fűtve nem volt természetesen, de hamar bemelegedett. Lekerültek a lódenkabátok, a ballonkabátok és katonai zubbonyok, egy önmagától, belülről hevülő társaság töltötte meg a termet és várta az eligazításokat.

A hangulatról, a boldogságról, a féktelen bizakodásról több emléket őrzök, mint az értekezlet ténybeli eredményeiről. Elégedetlenség maradt bennem, amit természetesen nem közöltem senkivel, legfeljebb Fakan Balázzsal, aki mindenhová elkísért, és akivel jó barátként és megbízható társként akkor már minden komoly gondomat megosztottam. Akkor már több mint négy éve laktunk együtt és voltak korszakok, amikor egy kicsit jobban ment a sorunk, hozzájutottunk különmunkákhoz, keresetekhez, és ezekkel élve kiköltöztünk albérletbe a diákszállóból, hogy szabadabbak legyünk. Megfogalmazatlan belső elégedetlenség maradt bennem. Nem mondták meg elég világosan, hogy mi a feladata a Nemzetőrségnek, és hogy milyen harci cselekmények várnak ránk. Azok a homályos célzások sem voltak ínyemre, amelyek szerint a felkelő csapatokat majd valahogy magunkba kell olvasztanunk, le kell szerelnünk. Mert valami azt súgta nekem, hogy ez igazságtalan. Mi ugyanis, a nemzetőrök, akik jelen voltunk, többnyire nem vettünk részt a harcokban, illetve nem olyan mértékben mint egyes akkor már közszájra került alakulatok, mint a „Corvin köziek”, vagy a „Széna tériek”, vagy a Dudás-féle csapat. Esetenként, miként magam is belekeveredtünk, segítettünk, ahogy lehetett, és talán, ha hívtak és szerveztek volna, nyomatékosabban is részt veszünk, de a szembeállítást, még ha óvatosan és finoman történt is, elutasította az igazságérzetem. Amennyire féltem ugyanis a vak golyótól, ugyanannyira tiszteltem is azt az embert, a kölyköket, a habozás nélkül és fenntartás nélkül önfeláldozókat, akik akkor is harcoltak, ha egy bizonyos logika hiányzott az egészből és akkor is vásárra vitték a bőrüket, ha a túlerő kilátástalanná tette a kimenetelt.

Neveztek, tartottak engem is felkelőnek az elmúlt napokban. Vonultam sokadmagammal utcáról utcára, vállamon géppisztollyal vagy puskával, behúzódtam kapualjba a süvítő golyók elől és kaptam magam is azonnal a ház lakóitól a zsíros kenyeret, a forró teát és bátorító, elismerő szavakat. Tudtam, mi az felkelőnek lenni. Nem ismerve, nem is látva pontosan az ellenséget, egy teljesen eszmei célért harcolva, minden kockázatot vállalva felkelőnek lenni. Voltak napok, éjszakák, amikor pontosan ez és csak ennyi volt a forradalom értelme, léte. A magyarság olyan társadalom volt akkor, amelynek fiai felkelők. Győznek? Ki tudja. Meghalnak? Lehet. De felkelők. Ez gyönyörű szó, ragyogó magyar szó. Később tompult a ragyogása, mert rátelepedtek és elhomályosították. Ezekben az első napokban azonban ez jelentette a magyart, a tiszta, örök magyarságot, hogy Budapesten felkelők vannak. És ezt semmivel sem szabad elhomályosítani, mert ez minden politikánál, minden történelemírásnál sokkal több, teljesebben jellemzi a magyarságot. Benne van a szabadság zöngéje, a kilátástalanság árnyéka és az a hányavetiség is, amelyik fittyet hány erre a kilátástalanságra, mert a vállán van egy sovány karabély. A szabadság puskája.

Az egyetemi ifjúság nélkül nem tört volna ki a forradalom. Nekünk tehát most jogunk, sőt kötelességünk volt hadrendbe szerveződni, a katonaság, a tisztikar hathatós támogatása azonban hiányzott. Csak később, immár a börtönben, a hosszú elemző beszélgetések során vagy az internálótáborban, vagy még később, amikor már évek távolából szemlélhettük és elemezhettük a történteket, döbbentem rá, hogy ez az akkori alaktalan hiányérzetem mennyire megalapozott volt.

A kitörő öröm az utcán, amikor egy-egy katonai alakulat átállt a forradalom oldalára és átadta fegyvereit, nem pótolta azt, hogy a vezérkar soha nem állt át, és nem szervezte meg a védelmet, sőt a nemzet ellen dolgozott. A kormány nem tudta és eleinte természetesen nem is akarta felsorakoztatni a hadsereget a benyomuló szovjet hadsereggel szemben. A tisztikar nagy része erre nem is lett volna hajlandó. Súlyos hiba volt az is, hogy a repülőtereket nem szállta meg a forradalmi erő. Ferihegy végig az övék volt, szabadon röpködhettek a szovjet politbüro emberei, biztosított útjuk volt be a Parlamentbe és a szovjet főhadiszállásra. Tankokba, páncélozott járművekbe bújva közlekedtek Budapesten, s ezek közül egyetlenegy sem lett kilőve. Akkor persze ezt nem láttuk ennyire világosan. Pontosabban azok az öreg katonák, azok a világháborút viselt emberek, akik katonaszemmel is beleláttak ebbe a képtelenségbe, azoknak a kételyeit elnémította az általános lelkesedés, a vak remény és végül a siker is: Nemzetőrség!

Mindezt ma látom így természetesen. Akkor csak sejtéseim és fellelkesüléseim voltak, egy huszonkét éves, naiv fiatalember ébredező vágya egy nemzeti stratégiára – tizedes voltam –, amelyet legfeljebb barátjának szigorúsága, gyakorlatias szemlélete korlátozott időnként. Balázs mindig igyekezett visszafogni. Alapvető kifogása és véleménye velem szemben, illetve eljárásaimmal, nekirohanásaimmal szemben is mindig az volt, hogy ,,Pistikém, nem kell mindent brusztice”, már tudniillik intézni. Mindig óvatosabb, fondorlatosabb, rejtőzködőbb és esetleg kegyetlenebb harcmodort javasolt az ellenségeinkkel szemben. Ez nekem ma is sokszor eszembe jut.

 

Az értekezlet eredménye az lett, hogy kaptunk egy csomó fegyvert. Kaptunk géppisztolyokat, karabélyokat, puskákat, kézigránátokat, és kaptunk egy dobtáras, Gorjunov típusú golyószórót is. (Lehet, hogy típusban tévedek, a golyószóróban azonban nem.) Egy szakasz felállítását vállaltam, tehát húsz-harminc fegyvert kaptunk. Tank elleni harceszköz nem volt köztük. De ez is mai ésszel történő megállapítás, mert akkor, október 30-án még nem gondoltunk arra, hogy minden eddiginél erősebb tanktámadásra kell felkészülnünk, noha a híreket a tankoszlopok benyomulásáról mi is hallottuk. Elhessegettük magunktól. A reménykedés, a mámor mindennél erősebb volt. Minden lőfegyver mellé kaptam egy igazolványt. A kiosztás után a fegyver viselője a Nemzetőrség tagja lett, s a főiskolás szakaszban teljesített szolgálatot, parancsnokságom alatt. Mindegyik igazolványt én írtam alá, erre kaptam felhatalmazást a laktanyában. Így hát szerepemet le sem tagadhattam volna, ha akartam volna sem. De hát nem akartam. Ez már első kihallgatásomkor nyilvánvalóvá vált. Kihallgatóm előtt ott feküdt jó néhány általam aláírt Nemzetőr-igazolvány. Mert olyan balgák voltunk Balázzsal, hogy amikor a fegyvereket elrejtettük, illetve eldobtuk, amikor már – november 4-e után – majdnem egy hete csak vonultak és dübörögtek a Stefánián, a Diákotthon előtt a Budapestre és a még tovább vonuló orosz tankok, és nyilvánvaló volt, hogy minden harc, ellenállás kilátástalan, nem szedtük össze és nem égettük el egyúttal az összes igazolványt is. Persze, mindegy, ugyanez lett volna a sorsom.

< Előző		Következő >