Elnök úr, Házelnök úr, parlamenti Képviselők, tisztelt Miniszter urak, tisztelt Vendégek, elsősorban az 56-os bajtársak, az igazi hősök!

Ez a jelszó, amit itt az előbb elmondtam, ez az 1956. október 23-a utáni röpcédulákon volt található, valamint valamennyi felkelő is ezt hangoztatta. Ezek a forradalmárok elsősorban egy dolgot akartak, ugyanúgy, mint pár hónappal korábban, 1956 júniusában a poznani munkások. Méltó életet akartak! Szabadságot akartak! Mindazt, amit elrabolt tőlük a kommunizmus. Kimentek az utcára, mert már elegük volt a kizsákmányolásból, a csalásból, az üldözésből, hogy a hazafiakat bebörtönözték, a közélet és a politikai élet elfojtásából.

Mindezt akarták! De a magyarok még tovább mentek, követelték, hogy a szovjet csapatok hagyják el az országot, követelték, hogy önállóan tudják irányítani az országot, függetlenséget akartak, többpártrendszert akartak! Már nem bírták tovább ezt az egyre növekedő szovjet birodalmat, amely bekebelezte Lengyelországot és Magyarországot is. S ide küldték a tankjaikat Budapestre meg több magyar városba is azért, hogy brutálisan elfojtsák ezeket a szabadságérzeteket. Ezrek haltak meg, ti a szabadságvágyért óriási árat fizettetek, de végül is megszereztétek a szabadságot. Igaz, hogy sok évvel később szenvedéssel és áldozatokkal – viszont azokat, akik a szívükben hordják a szabadságot, semmi sem töri meg – visszaszereztétek a szabadságot, a szuverenitást, a függetlenséget és ma újjáépítitek a jóléteteket. Lehet, hogy még egy kicsit távol állunk mi lengyelek, magyarok a Nyugattól, de azt is meg fogjuk szerezni, azt a jólétet a becsületes munkával. A másik jelszó, ami szintén ott volt a röpcédulákon a jólét és a szabadság követelése mellett, a lengyel–magyar barátság követelése!

Mit is jelentett ez a jelszó? Visszaemlékeztünk a mi több száz éves barátságunkra, és arra a sok kötelékre, ami felvirágozott ez alatt, viszont ezzel egyidejűleg meghazudtolta azt az óriási hazugságot, ami a szovjetbarátságból állt, nem lehet egy megszállóval, egy ellenféllel barátkozni. Mi lengyelek pontosan így gondoltuk, éppen ezért is, amikor Önöknél kitört a forradalom, és azt elfojtották, a lengyelek spontán módon elkezdtek vért adni, pedig ezek nehéz pillanatok voltak számunkra, hiszen mi is ugyanolyan szegény ország voltunk. Negyvennégy tonna egészségügyi kötözőszert küldtek Lengyelországból Magyarországra, és nyolcszáz liter vért, a testvérek vérét. S szeretném Önöknek elmondani, nagyon hálásak vagyunk Önöknek, hogy akkor elfogadták Önök a mi lengyel vérünket. Most büszkék vagyunk rá, hogy legalább szimbolikus jelleggel számos magyar hős gyermeke, unokája ereiben egy kicsike lengyel vér is csörgedezik ma. S ez az, ami megpecsételte a barátságunkat!

A lengyelek sose fogják elfelejteni a magyaroknak, nem csak a csodaszép királynőket, akik Magyarországról jöttek Lengyelországba, Szent Kingát, Szent Hedviget. Sose felejtjük el azt a segítséget, amit 1920-ban kaptunk, amikor védekeztünk a szovjet hadsereg ellen, lőszert küldtek Önök nekünk, és ki tudja, lehet, hogy pont ez döntötte el azt, hogy a mi javunkra dőlt el a csata. S ’39-ben megnyitottátok a határokat a mi lengyel katonáink előtt, akik menekültek a közeledő német és szovjet hadsereg elől, és ennek köszönhetően tudott megalakulni Nyugaton a lengyel hadsereg. Mindig is a barátaink voltatok!

Ezért sosem hagyunk el titeket, számíthattok Lengyelországra, a legnehezebb pillanatokban együtt megyünk! Két ország, amely a keresztény alapokra épült fel, és ma szabadok vagyunk, függetlenek az egyesült Európában, de mi együtt visszük be most Európába az ezeréves keresztény hagyományt. Hagyományainkat, nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, és a szabadságunkat semmi áron nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk.

Isten áldja meg a lengyeleket!

Isten áldja meg a magyarokat!

Dicsőség az ’56-os forradalom hőseinek!

Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel.

Köszönöm szépen!

 

Elhangzott 2016. október 23-án

< Előző		Következő >