Csurka István: Lebegtetett letartóztatás

2017. május 23. kedd, 08:42
Nyomtatás

Egy héttel október huszonharmadika előtt, október 15-én hétfőn kézhez vettem a PKKB végzését, amely visszavonja a 7B 24799/2005/20. szám alatt ellenem október 4-én kiadott elfogatóparancsot. A feloldást a PKKB negyedik emeleti helyiségében kihirdető bírónő azt a tanácsot adja átadáskor, hogy egy darabig hordjam magammal ezt az iratot, mert egy kis időbe kerül, amíg átmegy az ügyintézés váltóin, és ha velem szemben fellépnének a letartóztató közegek, ennek felmutatása esetén kötelesek elengedni. Az irat le van pecsételve. Ismerem az efféle iratokat. 1957-ben például a Gyűjtőfogház egyik hűvös helyiségében többedmagammal aláírtam egy olyat, hogy kérem közbiztonsági őrizetbe vételem, tekintettel arra, hogy szabadlábon veszélyes lennék a társadalomra és a társadalom is veszélyes volna rám, mint ellenforradalmárra, és akár meg is lincselhetnének, ha egy pillanatra kiteszem a lábam a szabadba. Ennek a furcsa kis papírnak, ami most a kezemben van, az alján van egy bekeretezett sorszám, és mellette az áll: „Elfogatóparancs visszavonása.” Szabályszerű itt minden. Megszokásból megfordítom a lapot. Ott ez áll:

FIGYELEM!

A nyomtatványt négy példányban írógéppel vagy nyomtatott betűvel kell kiállítani. Az eredeti példányt a tanács elnöke írja alá és azt a bíróság hivatalos pecsétjével kell ellátni. Ezt az iratokhoz kell csatolni. Az egyik másodpéldányt a vádlott utolsó lakóhelye – tartózkodási helye, illetve ezek hiányában a nyomozást folytató szerv székhelye szerint illetékes rendőrkapitányságnak kell megküldeni, a másikat a vádlottnak kell kézbesíteni, a harmadikat az előállító rendőrnek kell átadni.

Ennek a hátoldali figyelmeztetésnek egyik feltétele sem áll fenn az esetemben. Nem vagyok vádlott, nem rendőr kísért be, hanem az ügyvédem társaságában jelentem meg, önként. Avagy legyek pontosabb: majdnem önként. Tekintettel arra ugyanis, hogy az ügyben történt első idézésre nem jelentem meg, már több ízben küldtek ki két-két rendőrt lakásomra, hajnali négy és öt között, hogy előállítsanak az újra meg újra kitűzött tárgyalásra. Sajnos sohasem találtak ott, ahonnan elő akartak vezetni. Most pedig baráti figyelmeztetést kaptam, hogy csináljak már valamit, mert ki van adva az elfogatóparancs ellenem, de az illetékes rendőrkapitányságnak nincs nagy kedve  engem letartóztatni. Kellemetlenné vált az ügy mindenki számára. Ezért döntöttem úgy, hogy befáradok a bíróságra és tisztázom az ügyet. Élek, vagyok, letartóztatható is, ha kell, tisztelem a törvényt, már amennyire tisztelhetem és amennyire az ma még megfelel az isteni és a történelemben kialakult örök és felsőbbrendű, igazságos és mindenekelőtt magyar törvényeknek. Nem állíthatom ugyanis azt tiszta lélekkel, becsületem szerint, hogy minden fennálló jelenlegi törvényt tisztelek. Lehet, hogy azokat is betartom, amelyeket nem tisztelek, de ez egyszerűen kényszer. Törvényeinkhez való viszonyom és igazodásom, megfelelésem annak is a függvénye, hogy a törvények alkalmazói, valamint a végrehajtó hatalom mennyire tartja be a törvényeket és részrehajlatlanul vagy részrehajlóan alkalmazza-e őket.

Az ügyem, amelyben elfogatóparancs volt kiadva ellenem, példája egy rossz, elfogultan is alkalmazható, nem igazságot és nem magyar érdeket szolgáló törvénynek és eljárásnak. Bolgár Györggyel, a Klubrádió „drága Bolgár úr”-ával, az ATV „Újságíró Klub” fedőnevű hétfő esti műsorának egyik szereplőjével állok szemben. Bolgár György indított ellenem magánvádas büntető ügyet, rágalmazás címén, sőt ezt óhajtja kiterjeszteni közösség elleni izgatás bűntettének vádjával is, amivel  sittre akar vágattatni „drága Bolgár úr”, ahogy azok a betelefonálásra kiválogatott vénasszonyok nevezik, akiknek legfeljebb fiatal kiadása szerepel Bolgár pornográf irodalmában.

Ha Bolgárt most írói tollammal mutatnám be, amelynek pontosságára és hitelességére mindig törekszem, az egy újabb becsületsértési pert vonna maga után. Egyszer valami ehhez hasonlót már megtettem a Magyar Fórum 2004. december 30-i számában, és most ez a per tárgya. Az a rajz, amit akkor adtam róla, korántsem volt teljes, mert hiányoztak belőle azok a tények, műsorok, pornográfiák, amelyekkel Bolgár azóta járult hozzá arcképéhez. Más ember esetében ezen a helyen így fejeztem volna ki magam: „járult hozzá jellemrajzának tökéletesebbé tételéhez.” Ettől most tartózkodom, az olvasó sejti, miért.

Bolgár egyszerre több pert is kezdeményezett ellenem. Helyreigazításit, polgárit, becsületsértésit és végül rágalmazásit és ennek kiterjesztését a közösség elleni izgatásra, ügyészség által vádolni szándékozva engem. Ezt az ügyészség nem fogadta be, nem látván a fennforgását. Ekkor állt elő a magánváddal.

Fő sérelme, hogy azt írtam róla: elmenekült az átvilágítás elől a Magyar Rádióból. Holott, mondja ő, és csatolja is az átvilágítását igazoló okmányt, nem menekült, mert nem volt miért. Hiszen csak 1988-ban lett ő New York-i tudósító, és sohasem jelentett egyetlen titkosszolgálatnak sem. Sem a Moszadnak, sem a KGB-nek, sem a magyarnak. Hogy ezt az általános jelentési kötelezettséget miért függesztették fel esetében 1988-ban, nem tudjuk. Tény azonban, hogy egy ilyen kiküldetést 1988-ban még hosszas vizsgálat, megbízhatósági próba és nagyon fontos belügyi szervek jóváhagyása előzte meg, pusztán azért, mert valaki beszélt angolul, nem lehetett New York-i tudósító. Átvilágítási papírt ettől függetlenül kaphatott, mivel az a III/III-ra, a belföldi fülekre és jelentést adókra vonatkozott.

Bolgár az 1988-as kinevezésével azt sejteti, hogy akkor már nem úgy válogatták ki a külföldi tudósítókat, mint előtte, mert már enyhült a rendszer. Ez nem igaz. Engem éppen akkor ellenőriztek legjobban. Lakásomba lehallgató készüléket szereltek be, mindenüvé követtek, jelentések özönét írták rólam. S természetesen nem csak rólam. Miért enyhítettek volna a külföldi, dollárelszámolású tudósítók kiválasztási és beszervezési rendjén? Miért ne vették volna figyelembe az önként jelentkezők előéletét, rendszerhűségét és esetlegesen a már akkor lehető Soros György - szolgálatvonzalmát, kötődését. Aczél György, Bolgárék drága Gyuri bácsija nem éppen akkortájt kötött üzletet a CIA által fenntartott Szabad Európa Rádióval? Miért kellene nekem, az 1988-ban legjobban megfigyelt embernek és akkor már egy tisztességes rendszerváltásért tevékenykedőnek erről megfeledkeznem? Vajon nem éppen azt célozza ez a mostani, precízen jogállamosított per ellenem, hogy felejtsem el a daliás előidőket?

Kétségtelen azonban, hogy általánosságban fogalmazva Bolgárra is vonatkozott, amit írtam erről a kérdésről, hiszen ő már 2004-ben, az akkori tragikus végű, magyart a magyartól elszakító népszavazási kampányban utólag is bizonyította, hol állt akkor. Ő a magyarságnak egyik rosszakarója, félrevezetője, az egyik legravaszabb ködösítő és a magyarsággal szemben megnyilvánuló idegen érdekek kiszolgálója. Ha ő nem, mások, a szorosan az ő körébe, politikai világába és a ködösítők közé tartozók közül igenis elmenekültek az átvilágítás elől, és átjátszották a vállalatukat, újságjukat a családtagjuk kezére.

Miért nehéz ma betartani az úgynevezett jogállami törvényt? Ezért. A Bolgár-félék miatt, akik elülik a sajtóklubokat, a megszervezett beszélgetőműsorokat, a közcsatornákat, és fel vannak háborodva, ha valaki valamilyen módon megkérdezi tőlük, hogy mit keresnek a magyar tájékoztatásban ősbolsi hazudozásukkal. Miért éppen ők, a felfedett, vagy fel nem fedett ügynökök, külföldi tudósítók, belföldi nemzetrágalmazók, félrevezetők kell, hogy a legnagyobb részt hasítsák ki maguknak a nyilvánosságból, köz- és magánrádiózásból, televíziózásból? Miért?

És miért nem értik meg, hogy én sohasem azokról beszélek, akik zsidónak születtek, hanem azokról, akik ezt az anyakönyvi tényt is felhasználva klubokat, védszövetségeket, hatalmi csoportosulásokat, hazugsággyártó üzemeket szerveznek, országokat is elnyelő pénznyelő automatákat működtetnek, élettereket tesznek tönkre. Mikor mondtam én, hogy gazember magyarok nincsenek?

Néhány mondatot kénytelen vagyok idézni magamtól, 2004. december 30-án megjelent írásomból, amely nem tetszett és ma sem tetszik Bolgárnak és másoknak. Igen, ellenállásra buzdítottam akkor.

„Mindazonáltal előbb ellenálló közösségeket kell alakítani, minél nagyobb tömegmozgalmakat kell szervezni, mert minél nagyobb az ellenük felvonulók tábora, minél szorosabbra zár a hadrendje, annál tehetetlenebbek vele szemben. Mindenkit meg kell védeni, minden sérelmet fel kell tárni, minden megaláztatást vissza kell utasítani, és mindenért vissza kell ütni.  Semmi sem maradhat elszámolatlanul. Pontosan kell tudnunk, hogy milyen, honnan ered és mi a célja az ellenünk irányuló agressziónak. Bennünket nem külső, nem katonai agresszió fenyeget, hanem belső. Velünk egy nyelvet – még ha szándékosan rontottan is – beszélő belső vezetési, uralmi agresszió fenyeget, egy törpe kisebbség idegen megbízást teljesítő fajtársi – Konrad Lorenz kifejezésével élve – agressziója ér és gyötör. Amikor az oroszlán megfogja, megöli és megeszi az antilopot, az akármennyire véres látvány, nem agresszió, hanem a természet rendje, és valamiképpen a természet nagy szelekciós rendjébe is beleilleszkedik, mivel az oroszlánok először a gyengébb, betegebb, lemaradó antilopokat eszik meg, s maga a csorda szívósan védekezik.

Amikor egy hálózat, egy érdekszövetség és egy magyar kormány, mint a Gyurcsány-kormány is, kiárusítja a termőföldet, és idegenek kezére játssza, amikor elsorvasztja a nemzet kultúráját, keresztény iskolarendszerét, amikor megszállja a tömegtájékoztatást és a nép természetétől idegen szokásokat terjeszt erőszakosan, amikor egy akármilyen, rendszerint idegen tulajdonú cég az alkalmazás feltételévé teszi, hogy az asszony ne szüljön gyereket, akkor az belső, életveszélyes fajtársi agresszió, amely ellen szívósabban kell védekezni, mint akármi ellen.

A magyarság ellenben szinte példa nélkül álló módon azzal tűnik ki, hogy úgyszólván semmilyen mértékben nem védekezik ez ellen az agresszió ellen. Ellenállás nélkül nyújtja át javait ennek az agresszornak, aki egyébként a haladás bajnokának tünteti fel magát. Gyurcsány fajtatársat csak azért elfogadni miniszterelnöknek, mert fehér ember – fajtatárs – a magyar történelem olyan képtelenségei közé tartozik, mint amikor Rákosi Rosenfeld Mátyás volt »a magyar nép bölcs apja«-ként elismerve.”

A sajtóban, teszem hozzá most. Mert akkor a népnek sokkal kisebb hányada fogadta el a goromba rendszert, mint most, éppen „drága Bolgár úrék” képernyős és rádiós, nyomtatott és eldalolt, pucérsággal és pornográfiával, transzvesztitákkal és szipogó államtitkárral felvonuló csapatainak és ádáz vetélkedőinek félrevezetési gyakorlatai következtében, valamint a rendszerük anyagi kényszerítési eszközeinek hatalmas megnövekedése által.

Ezt a totális rendszert féltik most, ezért indítanak ellenem pert és ezért adatnak ki ellenem elfogatóparancsot.

Hétfőn reggel a bíróságon nagy volt a forgalom. Rendőrök párosával vagy egyedül vezették elő a megbilincselteket. Egykedvűen álldogáltak a folyosón a megadott ajtószám előtt. A rendőrök beszélgettek egymással, miközben a bilincses ott állt a láncon – kívül a világon. Nem szólt hozzájuk senki és ők sem szóltak senkihez. Az egyik kócos volt, kicsi, vézna és üres tekintetű, pontosabban nyitva volt a szeme, de nem nézett vele sehová. A másikon, egy barna fiatalemberen egy üres vászonnadrág és egy fakó kötött ingszerűség volt mindössze, lerítt róla, hogy ezen kívül semmije sincs. Ez sem nézett sehová, semmit, csak rám vetett valami elsuhanó pillantást, amiből nem lehetett kiolvasni a felismerést, mindössze egy szokatlanság vételezését. Csóró, ágról szakadt emberek voltak a bilincsesek, közéjük szeretett volna illeszteni „drága Bolgár úr”. Fogalmam sincs, mit követtek el, csak a borzalmas számkivetettségüket érzékeltem. És az őket felvezető közegek sem látszottak boldog embernek. Aligha vettek részt villásreggelin a rendszerváltás óta, vagy egyáltalán.

Ezek azok a bűnös emberek, akiket soha nem fognak, mert nem lehet házi őrizetbe helyezni. Egy ing, egy nadrág és temérdek bűn.

Értem önt, Bolgár úr. Ne az legyen a per tárgya, hogy hová jutottunk, hogy mibe savanyodtunk az ön New York-i tudósítóskodása, majd rádiószereplései óta és következtében, hanem csak az a néhány szó, amely sérti önt és veszélyezteti a fennálló jogrendet,  amelyben mi élünk, magyarok. Mielőbb jöjjön el az az idő, amikor ezeket a szavakat, gondolatokat, netán gondolattöredékeket senki sem meri kimondani, sőt elgondolni sem. Ez lenne majd a nyugodt világ. És, aki meg mégis ki-ki sóhajt, ordít – fájdalmában – valamit, átkot,  vádat, virtuális becsületsértést, azt láncon, bilincsben vezessék fel a PKKB negyedik emeletére, és az álljon ott az örökkévalóságig végtelen magányban. És ne legyen több Október Huszonharmadika.

Mi most azért egyet még, engedelmével vagy engedelme nélkül szíveskedünk tartani.

A papír mindenesetre nálam lesz.

A per tárgya ma, tudom, nem lehet, hogy hová jutottunk azóta. Mert kérdéseimet, ellenállásra való felszólításomat csak az igazolná. Anyagilag, erkölcsileg, népünk fogyását tekintve, az országból megindult kivándorlást is ideértve és a fenyegető megszállást is beleszámítva, ennyire mélyen soha még nem voltunk.

 

(2007)