Rózsás János, könyvelő, író, német-orosz tolmács. 1926-ban született Budapesten. 1944- 1953 között a gulágon raboskodott. Ott ismerkedett meg Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicinnel. 2001. augusztusában a köztársaság elnöke a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozta a gulágon fogva tartott magyarok sorsának tárgyilagos és művészi ábrázolásáért. Nagykanizsa város díszpolgára (1993). 
Milyen emlékei vannak Alekszandr Szolzsenyicinről?
- Egy lágerben voltunk már jó ideje. Késve ismerkedtünk meg, amikor kiderült, hogy mindketten nagy könyvmolyok vagyunk. A könyvtárnak köszönhetően kötöttünk barátságot. Neki nagyon imponált az, hogy magyarként érdeklődöm az irodalom iránt. A lágerkörülmények között is megragadtunk minden lehetőséget, hogy betűhöz, könyvhöz jussunk. Így kezdődött a barátságunk..
- Miért ítélték el Szolzsenyicint?
- A háború alatt egy levélben azt írta, Sztalinra utalva, hogy "ennek a fajankónak nem drága az orosz vér." Ezért kapott nyolc esztendős büntetést. Vitéz katona volt, nagy hazafi, az életébe komoly törést jelentett a letartóztatása. Addig is ismerte a rendszer hibáit, anélkül, hogy leírta volna azokat. Észlelte a bűnöket, de az általános hallgatásban ő sem foglalkozott ezekkel. Viszont szabadulása után kifejtette ellenérzéseit.
- Milyen ember volt Szolzsenyicin a magánéletben?
- Nagyon csendes ember volt. A környezetéből kitűnt műveltségével, szerénységével, nem volt különösebb hangadója a lágernek. Amikor szabadult, 1953 februárjában, letöltve a büntetését "csengetéstől-csengetésig", száműzetésbe került. Hruscsov idején nagy nehezen megjelenhetett az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című láger-visszaemlékezése, ami meghozta számára a hírnevet. 1967-ben az írókongresszushoz nyílt levelet intézett, amiben a sajtószabadságot követelte, ekkor lépett politikailag is színre, nem csak, mint író. Ennek következménye, hogy 1969-ben kizárták az írószövetségből, 1970-ben nem vehette át a Nobel-díjat, és a legnagyobb botrány a Gulág-szigetcsoport megírása volt, ami után megfosztották szovjet állampolgársá-gától.
- Oroszország nemzeti hősként temette el. Mit vesztett az emberiség a halálával?
- Megérdemelte a tiszteletet. Annak idején, amikor a Gulág-szigetcsoport megjelent Nyugaton, senki nem olvashatta a Szovjetunióban, mégis óriási támadást intéztek ellene hazájában. Amikor szabadabbá vált a levegő, végre megkaphatta azt az elismerést, ami járt neki, halálában pedig a méltó elbúcsúztatást. Elveszített az emberiség egy nagyszerű embert. Maradt utána egy befejezett életmű. Egyik utolsó nyilatkozatában azt mondta, hogy nyugodtan megy el, mert a feladatát elvégezte.
- Ön könyvet írt leventekorszakáról is. A mai rendszerben viszont úgy tekintenek a leventékre, mint bűnösökre.
- Amikor a gulággal foglalkozó könyveimet megírtam, elhatároztam, hogy a leventeintézmény hírnevét is helyreállítom. Ez egy nagyon komoly ifjúságnevelő szervezet volt a két világháború között. Mivel akkor nem lehetett - mint most sem - behívni katonának a fiatalokat, viszont az ifjúságot mégis kézben kellett tartani. A trianoni békediktátum után kialakult kényszerhelyzetben szerveződött meg hazánkban az első véderőtörvény által életre hozott leventemozgalom intézménye, hogy a fiatalok mégse maradjanak katonai, hazafias, vallásos nevelés nélkül. Az bosszant a legjobban, hogy az 1921-ben létesült leventeintéményt hazánkban meglehetősen ellenszenvesen fogadják, lefasisztázzák. Pedig akkor szó sem volt nácizmusról. Egyszerűen csak becsületre akarták nevelni a fiatalságot. Mivel a szovjeteknek egyik rabszolga-utánpótlási területe Magyarország volt - mert rabszolgatartó birodalom volt a Szovjetunió -, ezeket a fiatalokat, mint a  Szovjetunió ellenségeit szedték össze - köztük engem is -, és szibériai munkatáborba hurcolták. Én fiatal leventeként a somogyi frontra kerültem, ahol fogságba estem, és a 3. Ukrán Front haditörvényszéke mondott ítéletet felettem.
- Mi volt ön ellen a vád?
- Amikor elítéltek, nem tudtuk a vádat. Tavaly volt olyan szerencsém, hogy egy moszkvai íróbarátom addig küzdött, ameddig megszerezte nekem az elítélésünkkor keletkezett jegyzőkönyvet. Ebből tudom, hogy letartóztatásunkkor azonnal szovjet állampolgárokká minősítettek, hogy ezzel a szovjet törvénykönyv paragrafusainak bármely pontja alkalmazható legyen ránk. Így az 58 § 2. pontjára hivatkozva: rendszer elleni fegyveres felkelésért, tehát a szovjet haza elleni hazaárulásért ítéltek el.
- Amikor megérkezett a rabszerelvény Odesszába 1945 elején, milyen kép fogadta?
- A pokol fenekére zuhantunk. A túlzsúfolt börtönökben a köztörvényeseket a politikai foglyokkal együtt tartották.  A köztörvényesek gyorsan megszabadítottak a ruháinktól, cipőinktől, de azt is tudtuk, hiába jajgatunk, senki nem jön segíteni. Később tudtam meg, hogy a banditák, a gonosztevők szociálisan közelállónak számítottak, mert a hatalmat nem veszélyeztették. Mi "fasiszták" potenciális ellenségei voltunk a rendszernek. Romokban hevert a város, nem volt pályaudvar, a törmeléket épp csak a sínekről takarították el. Hat hét karantén után kikerültem a nyikolajevi lágerbe, ami száz kilométerre volt Odesszától. Ott egy németek által porig bombázott hajógyár romjainak eltakarításán dolgoztunk. Õsszel átszállítottak bennünket a Dnyeper torkolatához egy másik táborba, a helyünket hadifoglyok foglalták el. Egy évre rá pedig az Észak-Urálba vittek, ahol két és fél évet töltöttem el papírfa-kitermeléssel. A társaimat szétszórták, senkiről nem tudtam semmit. 1949-ben levittek Kazahsztánba. Sztalin kitalálta, hogy a puszta közepén kell egy várost felépíteni, mert ott jelentős szénlelőhelyre bukkantak. Kilenc év alatt tizenhat táborban voltam.
- Milyenek voltak az életkörülmények?
- Az élelmezésünk minimális volt, a ruházatunk hiányos. Az Urálban olyan embertelen állapotok uralkodtak, hogy pillanatok alatt lerobbant még a legjobb fizikumú fogoly is. Egy idő után már engem is csak téglagyárban tudtak dolgoztatni, amikor pedig már a halál küszöbén álltam, átvittek egy feljavító lágerbe, ahol valamivel többet adtak enni. Nagy volt a halandóság. Õsszel még ezerkétszázan voltunk, márciusban pedig, amikor elvittek onnan, már csak ötszáz rab volt életben. Nekünk, magyaroknak, még az is szörnyű hátrány volt - az éhezés, fázás, megalázás, bottal való munkára kergetés mellett -, hogy akiről Rákosi elvtárs lemondott, azok nem levelezhettek.
- Semmit nem tudott hazaérkezéséig a családjáról?
- 1953. december elsejéig, amikor leszálltam a vonatról és hazajöttem, azt sem tudtam élnek-e, és hogyan ért véget a második világháború a család számára. Utólag azt mondom, el tudom felejteni a fázást, a megalázást és mindenféle gyötrelmet, de azt, hogy a hozzátartozóimról kilenc esztendőn keresztül semmit nem tudhattam, és ők sem tudhatták, hogy életben vagyok, elsirattak, eltemettek, már soha nem lehet elfelejteni. Meddig lehet valakit hazavárni? Ez volt a legkegyetlenebb, amit velünk tettek.
- Mikor döntött úgy, hogy papírra veti emlékeit?
- 1945-ben, még a háború alatt - mivel én elég korán kikerültem - azt mondták nekünk a szovjetek, hogy a háborúnak hamar vége lesz, minket pedig hazaengednek, külföldi állampolgárokat minek tartanának fogva. Én akkor elhatároztam, ha négy-öt hónap után hazamegyek, leírom ennek a fél esztendőnek a szörnyűségeit. Közben kiderült, sokkal tovább kell maradni, és lassan berendezkedtem a távol-keleti száműzetésre. December elsején, amint hazaértem, szerencsére megtaláltam a szüleimet, hajnalig beszélgettünk, másnap délutánig aludtam, ébredés után pedig azonnal nekiláttam emlékirataim jegyzeteinek. Április végéig befejeztem a lexikális jegyzeteléseket, utána két évembe telt, hogy szisztematikusan kidolgozzam a kilenc év történéseit. A könyvemben 167 magyarról és 444 egyéb állampolgárról írok rövidebben vagy hosszabban.
- A kommunizmus áldozatainak hol tart a rehabilitációja?
- Csak azokat nem rehabilitálták, akik a fosztogató, nőket megbecstelenítő szovjet katonákat agyonverték. Akiket ezért ítéltek el az oroszok, azokat mai napig nem hajlandóak rehabilitálni, mert a szovjet egyenruha becsületén foltot ejtettek.
- Aki megvédte családját a szovjet katona barbár viselkedésétől, azt a mai napig nem rehabilitálják?
- Így van. Azt hiszi, hogy nagy a változás? Ugyanolyan hangnemben kapok válaszokat, mint korábban. Nálunk volt rendszerváltozás? Nem volt. Nekem az a feladatom, hogy tényekkel romboljam a szovjet rendszer mítoszát. Ahogy a  bolsevistákról megmondom a véleményemet, úgy megmondom azokról is, akik jókor voltak jó helyen. Én szegény voltam, szegény vagyok, de köszönöm az Istennek, hogy a küldetésemet eddig tudtam teljesíteni.
- Reméljük, ez még nagyon sokáig fog tartani.
- Köszönöm. Jó egészséget kívánok Csurka Istvánnak és a Magyar Fórum olvasóinak. 
Oláh János József

< Előző		Következő >