Nemzeti újjászületés Szárszó szellemében

2008. október 17. péntek, 14:38
Nyomtatás

Csurka István előadása

Zsilinszky Endre, aki később, 1925-ben, amikor vitézzé avatták, Bajcsy-Zsilinszkyre bővítette édesanyja családnevével a saját nevét, minden bizonnyal azért, hogy szlávos hangzású neve törzsökös magyar csengést kapjon,  1919-ben, a román megszállás idején írta Nemzeti újjászületés és sajtó című korszakalkotó művét, amelyet aztán a torlódó események, a saját politikai és újságírói munkásságának elágazása és nemkülönben a kis füzetben tárgyalt kérdés kényessége fokozatosan feledésre, majd teljes elföldelésre ítélt. A Károlyi-féle senkiházik úgynevezett forradalma és a Kun Béla-féle, teljes mértékben zsidó kommün után a sajtóról és a nemzeti újjászületésről értekezni kikerülhetetlenül a zsidókérdés érintését és elemzését jelentette. Zsilinszky könyvecskéje mégsem csak a pesti zsidó sajtó mérgezéseit és bűneit tárja fel, hanem legalább ugyanekkora hévvel és egyszersmind tárgyilagossággal a magyar tunyaságot és annak gyászos következményeit is. Ez a kis dolgozat, amelyet harctérviselt szerzője két-három hét elragadtatásos éjszakáin rótt papírra, s amelyet most megpróbálok a Szárszói Konferencia elé tárni, hamarosan meg is fog jelenni a Magyar Fórum kiadó gondozásában, remélhetőleg bizonyítva az ősi igazságot: a szellemi energia nem vész el.
Ha van aktuális mű, ez az 1919-ben megírt és 1920-ban a Táltos kiadásában megjelent kis füzet aktuális ma, 88 évvel a megjelenése után. Természetesen a Bajcsy-Zsilinszky-méltatások, -monográfiák tudnak róla, s a legújabb összefoglaló történeti munka, Gyurgyák János Ezzé lett magyar hazátok című, s a magyar nemzeteszme történetét tárgyaló műve hivatkozik is rá, megemlítve, hogy a fajvé- dők talán legnagyobbikának fontos munkája ez, de beleütközvén a zsidókérdésbe, ami ma égetőbb, veszélyesebb és tilalmazottabb avagy  karriert, katedrát meghatározóbb, mint valaha volt, nem bontja ki a mű jelentőségét a maga teljes mértékében. Egy-egy összefoglaló jellegű munkának természetesen nem is lehet feladata egyetlen mű, még ha kivételes jelentőségű is, részletes elemzése. Mégis, elmondhatjuk, Gyurgyák is úgy van vele, mint sok más jeles és tisztességes magyar szerző, hogy az is szép, az is a becsületére válik, hogyha megemlít, pontosabban, ha meg mer említeni egy-egy, a zsidókérdést tárgyilagosan elemző művet. Hőstettnek ennyi is elég ma a holokausztipari túltermelésben és tudósok, írók, értelmiségiek egzisztenciális fenyegetettségében. Minden félénk előhozakodás éppen félénkségével, előrebocsátott bocsánatkérésével igazolja, mivé lett magyar hazánk.
Mivé tette a gyávaság, a látszatokkal való megelégedés, valamint egy törpe kisebbség szívós, évezredek mélyén összeforrott uralkodásra törése, összetartása, mérhetetlen hatalomvágya és természetesen két vesztett világháború halálos következményei is. Magyarországon ma jeles írók, komoly tudósok, életük delén túljutott alkotók, akiktől már nincs mit elvenni az életükön kívül s azt most talán mégsem fenyegeti veszély - írtam még tegnap, s kaptam rá a megdöbbentő hírt ma reggel a rádióban: autóbalesetben meghalt Jörg Haider, az oszták Szabadság párt alapítója, éppen most, véletlenül, amikor az általa alapított pártból kivált másik osztrák identitású párttal együtt számszerűen megnyerte a választást.  Csoda-e, ha sokan elkapják a kezüket a magyar sorskérdésnek ettől a tüzes kályhájától, a zsidókérdéstől és még a közönségük is megérti őket, sőt hálás egy-egy félreérthető célzásért, gyengéd utalásért, egy-egy kívül-belül kódolt mondatért.  Közben azonban minden pusztul, éppen ennek a központi sorskérdésnek a megtárgyalatlansága miatt. Az életben, az elosztásban pedig félelmetes igazságtalanság jelenik meg. A nép szenved és nélkülöz, oktatása szándékosan elrontott, a népi emelkedés liftje le van szakadva. Minden belesüllyed a korrupcióba.
  Az 1943-as szárszói konferenciát Sztalingrád után rendezték meg. Németh László egész előadása a sztalingrád utáni kommunista, liberális felbátorodásról, a fajvédők majdani számonkéréséről és a magyarság sztalingrád utáni magatartásáról, megmaradási küzdelméről szólt. Most a börzeliberalizmus sztalingrádjának napjait éljük. Várhatóan most is eldurvulás következik. Erre azonban éppen hogy nem szabad gyáva választ adni. A szó legszorosabb értelmében kell most fajvédőkké válnunk és összekarolnunk.
Gyurgyák megállapítja, hogy a fajvédők - akiknek ősapja természetesen Szabó Dezső volt, nem azonosak a fajüldözőkkel.  A fajvédők - csak néhányójukat soroljuk fel most - Lendvai István, Milotai István, Kiss Lajos, Dánér Béla, Szemere Miklós, Bartha Miklós és mindenekelőtt Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit a nyilasok végeztek ki 1944-ben Sopronkőhidán, elsősorban magyarok voltak, akik a magyart mint fajtát, mint veszélybe került életű népet védték, anélkül azonban - ezt mindegyikőjük hangsúlyozza, Bajcsy-Zsilinszky pedig különösen -, hogy akármelyik másik etnikumot jogtalanul meg akarnák fosztani valamitől.
Az viszont igaz, hogy Zsilinszky Endre ebben az írásában is kiáll a numerus clausus mellett, mert igazságtalannak tartja, hogy a nemzetben öt százalékot kitevő zsidóság a sajtóban, tulajdonlásban és a munkatársak számában ötven százalék fölötti részesedéssel bírjon.  De még ehhez is hozzá kell tenni, hogy a mű 1919 végén, a Károlyi-féle csatornakiömlés és a Kun Béla-féle 133 napos zsidó terror után íródott, szörnyű és félreérthetetlen történelmi tapasztalatok után.
Miután levezette a magyar sajtó kapitalizálódásának történetét, feltárva, hogy Kossuth, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Eötvös József alapító működése, írászata óta a kiegyezést követő elüzletiesedésben a magyar sajtó lényegében lezüllött, megállapítja: "A sajtószabadság a középkori formából felszabadult nemzeti életerő vívmánya, egész modern társadalmi berendezkedésünk egyik főpillére, alapvető közjog. A sajtó pedig legbensőbb lényegében közintézmény. A sajtószabadság eltiprásának szándéka bűn is volna, képtelenség is volna.  De a sajtószabadságnak mai magánjogias beállítása, a magyar sajtónak közintézményi jellegétől való kivetkőzése, a nemzeti élet vérkeringéséből való kikapcsolódása, mohó és minden erkölcsi skrupulustól mentes lapvállalatokban való teljes felolvadása erélyes és céltudatos állami beavatkozást követel. Éppen az igazi sajtószabadság védelmére, a sajtó eredeti nemzeti és emberi hivatásának visszaállítására. Akik a sajtóba való minden állami beavatkozásban az emberi szabadságjogok veszedelmét látják és kiabálják, attól az emberi egyéniség érvényesülését féltik, ugyanígy védelmezték nemrégiben a merev liberális-individuális gazdasági felfogást és rendszert is az állam gazdaságpolitikai és szociálpolitikai beavatkozásával szemben. Ma azonban a gazdasági élet egész területén mégis erőteljes és egyre fokozódó állami beavatkozás folyik."
Óva intek mindenkit, hogy nevetőizmaival aktualizáljon és általánosítson a hírekben szereplő bankárcsődökre gondolva. Mi itt most a magyar sajtó történetének egyik fejezetéről értekezünk és nem a bankcsődökbe elveit feladóan beavatkozó angolszász liberális államról. Most omlik ugyan össze a liberális állam és gazdaság a szemünk láttára és a fülünk hallatára, mégpedig akkora robajjal, mintha nem is kártyavár lett volna. Tegnap eszementnek látszó pénzügyminiszterünk bejelentvén és igazolván a szükségből elhalasztott adóreformot, azaz a további adócsikarásokat, azt tette hozzá, hogy látnokiságával megnyugtassa a közönséget: ké-
szen kell állnunk arra, hogyha végetér a nemzetközi krach, újult erővel vessük magunkat a gazdasági növekedésre. Ezen már csak sírni lehet. Ugyanakkor ennek a mai jelenségnek is van súlyos sajtóvonatkozása, tévévonatkozása. Mindenki tapasztalhatja, hogy mennyire könnyen teszik túl magukat az állami beavatkozás liberális ellenzői, kiküldött és ki sem küldött tudósítói, sajtószabadjai tegnapi elveiken és milyen mély belső helyesléssel azonosulnak az állammal, amely az adófizetők pénzét ömleszti az állítólag bajba jutott bankokba, s mennyire tartózkodóak akkor, ha az almatermesztők meg szeretnék kérni az árát hazai földben termesztett almájuknak, ha pénzt akarnak a saját kezükkel kifejt tejért kapni. Olvassunk el néhány 88 évvel ezelőtti mondatot.
"Amikor az állam céltudatos birtokpolitikával erősíteni igyekszik a kis és középbirtokot a túltengő nagybirtokkal szemben, amikor a latifundiumok rovására napszámosokból kisbirtokosokat akar teremteni, mikor gyára, vagy kereskedelmi vállalata nagy nyereségének tekintélyes részét elvonja szociális intézmények révén s azzal kiegészítvén a munkás bérét, a tőke és a munka harcában a munka segítségére siet a túlhatalmas tőkével szemben, ugyanazt az egyensúlyozó, arányosító, kibékítő szerepet tölti be, mint amelyre a zsidókérdésben is szükség van. Egyensúlyt kell teremtenünk - írja Zsilinszky Endre - a magyar társadalom túlhatalmas zsidó törpekisebbsége és háttérbe szorított óriási keresztény magyar többsége között. Ez pedig csak úgy képzelhető el, ha a magyar állam szigorúan megmaradva a jogegyenlőség biztos talaján, minden vallás, faj, vagy nemzeti, vallási faji csoport lehető arányos érvényesülésének igazságos és szociális álláspontjára helyezkedik. A magyarság nem akar a jogegyenlőség félretételével más faj rovására érvényesülni, még saját országában sem: a maga számára csak azt a súlyt, jelentőséget, hatalmat követeli az élet minden pontján, amelyet minden más fajnak is számarányához mérten biztosít. Bizonyos, hogy ezt az arányosítást tökéletesen keresztülvinni nem lehet. Bizonyos, hogy a magyarság országos számarányánál is nagyobb számban fog beláthatatlan időkig részt venni a magyar föld megművelésében. Bizonyos, hogy a zsidóság még 30 év múlva is 5-nél nagyobb százalékkal fog szerepelni a börzeéletben, de az is bizonyos, hogy nem 95 százalékkal, mint ma." - Errare humanum est - tegyük hozzá elnézően, elsősorban a földtulajdonlásra gondolva.  De meghökkenésre is azonnal van okunk: hogyan, hát a zsidókérdés 88 évvel ezelőtt, első felvetése idején is összefüggött a földtulajdonlás kérdésével és a napszámosbérrel, a munkabérrel, a magyar munka kizsákmányolásával?
Ennek a most cunamiszerűen  beütő válságnak két kérdése van, amely tulajdonképpen egy kérdés: meggyorsítja-e ez az összeomlás, hogy a földünk Bronsteinek kezébe kerüljön vagy kapunk egy kis haladékot? Válság nélkül úgy látszott, hogy közel az idő, amikor a magyar földet Bronsteinek fogják birtokolni, a rajta dolgozók pedig magyar hiján szedett-vedett bérrabszolgák lesznek, a kiöregedett magyar földművesek utódai pedig szegényházak ablakaiból fogják bámulni az új termelési módszereket, amíg meg nem halnak. (Tudjuk, hogy Trockij, az orosz forradalom vezére atyját, az öreg  Bronsteint, aki a cári időkben gazdag bérlő volt, a forradalom győzelme után kineveztette egy Moszkva környéki hatalmas szovhoz élére - hogy a kizsákmányolási szakmában maradjon.)
Zsilinszky művét ennyire aktuálisnak látom. Zsilinszky Endre ebben a művében számos alapvető megállapítást tesz, amelyeken ma is el kell gondolkoznunk. Ezek közül is a legfontosabb a "ki a magyar"? kérdésre válaszoló. 
A háború kellős közepén vitatta meg Jászi Oszkár folyóirata, a "Huszadik Század" azt az épületes kérdést, hogy van-e Magyaroszágon zsidókérdés. Nagyon valószínű, hogy Zsilinszky Endrében erre válaszul született meg a ma egyenesen atomrobbanással felérő mondat: "nem mindenki magyar, aki annak vallja magát."  Ezért  a mondatért ma megkövezés jár. Ha valaki saját gondolatként mondja ki, súlyos élet, gyorsan végző bazaltkövekkel, ha idézetként, sóderral. A mondat igazságába belegondolni, a dolgot őt magát elemezni pedig kódolt gondolkodással is veszedelmes. Újabb idézet következik:
A forradalom keresztény-nemzeti fázisáig egyenesen kultúrálatlanság- és illetlenségszámba ment magyar fajról még csak beszélni is. A faji kérdést - ha itt-ott felvetődött volna - sietett elsősorban a sajtó terrorral agyonnyomni vagy agyonhallgatni. A magyar nép eredeti fajisága s ezzel történelmi eredeti fajfölöttisége is, amellyel magához tudta ölelni a tótot, cipszert, a dunántúli és délvidéki svábot, régebben a horvátot és a szerbet is, elmosódott. Helyébe egy újabb, idegenszerű fajfölöttiség telepedett fölé, mely megnyitotta a magyarság faji sorompóit minden jött-mentnek, aki magát kegyeskedett magyarnak vallani, de egyben az új emberek tolakodó túlbuzgóságával csapta be az ajtót a velünk egy évezreden át testvérien megfért idegennyelvű honfitársaink orra előtt. Az új magyarok lettek a leghangosabb és legtürelmetlenebb magyarok kifelé, sajtójuk tolakodó és hangos magyarkodása az egész világon kelletlen érzéseket  csiholt ki ellenünk, és láthatóan segített elidegeníteni tőlünk másnyelvű honfitársainkat. Befelé ellenben annál szabadabb volt a vásár minden magyarellenes és nemzetietlen mesterkedés számára. Más nép, ha valakit a saját fajába fölvesz, legalább bizonyos lojalitást követel meg e fölvettek részéről önmagával szemben. De mi a bambaságig "liberálisak" voltunk a kitágult határú magyar fajon belül. Mert nekünk statisztikára volt szükségünk. A mi vak hiúságunkat hájjal kenegette a tudat, hogy micsoda szédületes iramban magyarosodik az ország. Végül odáig magyarosodtunk, hogy nem csehek, tótok, oláhok, szerbek fordították föl a magyar nemzeti államot, hanem kufiak, Kunok, szegedi Lukácsok, báró Hatvanyak, Balázsok, Jászik, Szendék, Ogányok, Vágók, Szántók és Korvionok, csupa a magyar fajba betolakodott, magyarul beszélő és magyar nevű szedett-vetett idegen. Így még nem tettek csúffá nemzetet a világhistóriában."  Írta le Zsilinszky Endre 1919-ben, körülbelül az Elsodort falu megjelenésének idején. Mit írna ma, ha élne? Avagy nem írna semmit, hanem elvágná saját torkát szégyenében? Az újabb idézet mintha ezt bizonyítaná:
Magyarnak lenni vér, akarat, világnézet, erkölcs legyen a jövőben. Legyünk inkább egymillióval kevesebben, de akik magyarnak valljuk magunkat, legyünk valóban azok. Azt hiszem, minden fajvédelem katekizmusának első mondata ez. Mi bajunk van hát a fajvédőkkel? Kinek ártottak a fajvédők?
Zsilinszky Endre könyve arra figyelmeztet, hogy nem kerülhetjük meg ezt a kérdést, akármekkora világerő, túlerő követeli is ezt a megkerülést. Éppen ez a mostani válság kell hogy figyelmeztesse a magyar értelmiséget, hogy az állandó kódolás, megkerülés, elhallgatás, a szemérmes mosolygás, a szolgamódra való helyeslés módszerét, politikáját abba kell hagyni. Nem lehet arra pártpolitikákat építeni, hogy mindennel okosan és keményen foglalkozom, de ezt a kérdést elhallgatom, mert ha nem ezt teszem, nem kapok katedrát vagy szószéket. E két utóbbi tárgy magasabb tisztségek asztalaival vagy támlásszékeivel is behelyettesíthető.
Ez a mindent elsöpréssel fenyegető pénzügyi, gazdasági válság azért törhetett ki és azért gyűrűzhetett be ide oly nevetségesen, mert eddig ebben a Zsilinszky által tárgyalt sajtókérdésben és a vele szorosan összefüggő zsidókérdésben a félrenézés és a mellébeszélés politikáját folytatta a magyar értelmiség, magyar keresztény középosztály.
Zsilinszky nem zsidóüldözést követelt, hanem szembenézést a tényekkel. Miután megállapította, hogy  "a zsidóság hatalomra jutva kezdte hangsúlyozni a maga mentalitását, külön látását, külön világnézetét, külön életét, itt-ott külön céljait is". Megállapítja, hogy ez tarthatatlan helyzet, veszélyezteti a magyarság életét. Mi sem teszünk mást. Csak és kizárólag az élethez való jogunk alapján szóltunk.