Dr. Róna Péter közgazdász. 1956-ban emigrált. Előbb a Pennsylvania Egyetemen (1964), majd Oxfordban szerzett gazdaságtörténészi diplomát (1966). 1969-től egy washingtoni ügyvédi irodában dolgozott, majd a kereskedelmi minisztérium úgynevezett közvetlen külföldi befektetések osztályának jogtanácsosa lett. 1971-től a Schroders Bank munkatársa, 1986-tól 1990-ig a J. Henry Schroder Bank & Trust Co. elnök-vezérigazgatója. 1990 és 2004 között a magyarországi befektetésekkel foglalkozó Első Magyar Alapítvány elnök-vezérigazgatója.
A magyar gazdaság helyzetéről kérdeztük az ELTE címzetes professzorát. - "A Magyar Nemzeti Bank nem a magyar gazdaság, hanem a bankok érdekeit szolgálta, és a mai napig is azt csinálja." - pontosan hogy kell értelmezni ezt a kijelentését?
- Én azon kevesek közé tartozom, akik azt mondják: ámbár nyilvánvaló, hogy a kormány az elmúlt években nagyon súlyos gazdasági hibákat követett el, a költségvetés teljesen kificamodott, és sorolhatnám még a melléfogásokat, de ezeket a hibákat felülmúlja a Nemzeti Bank monetáris politikájának a következménye. Az inflációt a monetáris politika két csatornán keresztül tudja befolyásolni. Az egyik valóban az árfolyam, aminek a lényege az, hogy az importot olcsóbbá teszi, az átlagárak csökkennek, mivel az import- árak olcsóbbak.A másik csatorna pedig a hitelállomány kezelése, a hiteleket visszaszorítja, drágábbá teszi, és ennek következtében a kereslet csökken, a megtakarítás nő, és az infláció csökken. Nyilvánvaló alaptétel, hogy a kettő közül az első eszköz nemkívánatos. Az inflációellenes harcban a második lett volna előnyösebb. Kiváltképp egy felzárkózó, feltörekvő ország esetében az első eszköz bevetése nagyon veszélyes és káros dolog lehet, mint ahogy az is volt a mi esetünkben. A Nemzeti Bank a forintkamatokat a csillagos égbe vitte, felerősítette a forintot, jóval a korábbi 283-as érték fölé. Ugyanakkor nemcsak hogy nem szorította vissza a hitelezést, hanem a hitelfelvételt és a fogyasztást ösztönözte azzal, hogy óriási rést nyitott a forintkamatok és a devizakamatok között. A forintkamatok alapján a kölcsönök olyan 15-16%-ba kerültek, a svájci frank-, a japán jen- és az eurókamatok pedig ennek körülbelül a harmadánál tartottak. Ez a helyzet kizárólag a bankok érdekeit szolgálta és nem a gazdaságét. A devizahitelekre természetesen a Nemzeti Bank monetáris politikájának az égvilágon semmi ráhatása nem volt. Fűnek-fának adták a bankok a devizahiteleket, olyannyira, hogy ma a nemzetgazdaság hitelállományának 75%-a deviza.
-  A devizahitelezéssel akkor átverték az embereket, mert elhitették velük, hogy ennél jobb nincs, ám sokan eladósodottak, és csődhelyzetbe kerültek emiatt.
- Így van. Óriási átverés, ami történt. Az ország devizában történő eladósításáért a Nemzeti Bank és a PSZÁF felelős. A Nemzeti Bank függetlenségét törvény rögzíti.
- A kormány politikája mindig rányomja bélyegét a Magyar Nemzeti Bank döntéseire.
- Ebben van valami valóság. Azt lehet mondani, hogy a Nemzeti Bank politikája a kormány politikájának a figyelembevételével alakul ki. A Nemzeti Bank az inflációra hivatkozva azt tette, hogy eladósította az országot devizában, ami egyáltalán nem az infláció visszaszorítását, hanem az infláció felpörgetését szolgálta. Tehát azzal, hogy kinyitotta a kaput a devizahitelek előtt, mindenféle korlátozás és felügyelet nélkül, a keresletet stimulálta. Amikor az infláció elleni harc éppen ennek az ellenkezőjét követelte volna meg. Mindaddig, amíg a devizahitel kamatok a forintkamatokhoz viszonyítva olyan alacsonyak, mint amilyenek voltak, és bizonyos szempontból még a mai napig is azok, a bankok a devizahiteleken magasabb haszonra tesznek szert, mint a forinthiteleken. Azt mondjuk, hogy a Nemzeti Bank alapkamata ma, forinthitel esetében egy 3-3,5%-os. Ha azt mondjuk, hogy a svájci frank bekerülési ára 2% - mint ahogy az is volt -, erre ők rátettek 4,5-5%-os hasznot. Tehát ez a helyzet a bankok érdekeit, és nem a nemzetgazdaság érdekeit szolgálta. A magyar nemzetgazdaságnak semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy devizahiteleket vegyünk föl. Ha a Nemzeti Bank komolyan vette volna az infláció elleni harcot, akkor a devizahitelek előtti kaput szépen bezárja, nem engedte volna a devizahitel felvételt. Erre megvannak az eszközei, és a PSZÁF-nak is vannak lehetőségei. A PSZÁF most már az én kritikámra válaszolva olyanokat mond, hogy nem voltak meg az eszközeik. Nem igaz. Megvoltak az eszközei neki is, meg a Nemzeti Banknak is. Nem használták őket. Azért nem használták őket, mert a Magyar Nemzeti Bank már évek óta a bankok érdekeit képviseli.
- Ha a bankok érdekeit képviseli, és a bankok mindig jól járnak, akkor a bankoknak miért kellett felajánlani 600 milliárd forint támogatást?
- Ez egy nagyon jó kérdés, amire nincs egyértelmű válasz. Ezt a törvényt, ezt az előterjesztést, amit a kormány beadott a parlamentben, átböngésztem, és nem értem. Nekem komoly kételyeim vannak ezzel a törvénnyel kapcsolatban. A PSZÁF és a Nemzeti Bank teljesen félreértelmezi a közelgő válságot. Nem tesz semmit a káros hatások enyhítése érdekében. Mindaddig, amíg az Országgyűlés nem tárja fel a mulasztás okát, és nem győződik meg arról, hogy e két szervezet rendelkezik a válság kezeléséhez szükséges képességekkel, felelőtlenül jár el, ha rájuk bízza ennek a hatalmas összegnek - 600 milliárd forint - a kezelését. Ez az első tétel. A második: a demokratikus politikai berendezkedés alaptétele, hogy a közösség pénzét kezelők kötelesek döntéseikről és a rájuk bízott pénz sorsáról rendszeresen, és a tárgy természetének megfelelő gyakorisággal beszámolni és elszámolni a nyilvánosság előtt. A törvényjavaslat nem tartalmaz semmiféle jelentési kötelezettséget. A harmadik: a javaslat a legfontosabb kérdésekben összemossa a felelősséget a PSZÁF, a Nemzeti Bank, illetve a Pénzügyminisztérium között azzal, hogy a döntésekhez mindkettőjük, illetve bizonyos esetekben mindhármuk hozzájárulását írja elő. Ki a felelős, ha nem értenek egyet, és az időszerű döntés hiányában a helyzet rosszabbra fordul? A negyedik: a javaslat egészét átható szándék nem a pénzügyi rendszer védelme, hanem az országban működő minden egyes bank életben tartása. A tervezet nem tartalmazza például az USA-ban és a Nyugat-Európában leggyakrabban alkalmazott megoldást, nevezetesen a bajba jutott bankok hatóságilag végrehajtott beolvasztását egy másik bankba. Az ún. jó bank, rossz bank megoldást, amelynek segítségével a bank rossz eszközeit leválasztják. Több olyan bank működik ma Magyarországon, amelynek életben tartása értelmetlen. Ezekben az esetekben a beolvasztás messze a leggazdaságosabb megoldás. Az ötödik: a javaslat egy kalap alá helyezi a külföldi tulajdonban működő bankokat a magyar bankokkal, elfelejtve, hogy a nemzetközi megállapodások alapján a magyarországi leánybankok működéséért az anyabank a felelős. Ha a magyar állam kénytelen a leánybank működésében szerepet vállalni, értelemszerű, hogy a külföldi anyabank nem tett eleget kötelezettségének. Ebben az esetben a magyar államnak minden oka és joga megvan a leánybank államosítására is. Semmi oka sincs a külföldi bank részvényeseinek megsegítésére azzal, hogy a magyar adófizetők számlájára megőrzi a leánybank értékét. A hatodik: a javaslat nem tartalmaz semmiféle garanciát arra, hogy a leánybanknak nyújtott segítség ne szivárogjon át az anyabankhoz, illetve arra, hogy az anyabank ne helyezhessen eszközöket a leánybank mérlegére, amelynek finanszírozása a magyar állam segítségét igényli. A hetedik: érthetetlen, hogy az a bank, amelyik a magyar állam segítségére szorul, továbbra is fizethet osztalékot részvényeseinek. Amíg a bank a magyar állam segítségét élvezi, nincs helye semmiféle tőkekivonásnak. A nyolcadik: nem világos, hogy az állam miként tud kiszállni a befektetésből, amikor a bank rendbe jön, és az sem világos, hogy az abból fakadó értéknövekedésben hogyan részesedik.  A kilencedik: bizonyos esetekben a segítségért cserébe az állam az ellenőrzés jogát kapná. De nem világos, miből áll, és hogyan lenne gyakorolható ez a jog. Mi van, ha a bank vezetősége fittyet hány az ellenőrző álláspontjára. A tizedik: nem világos, hogy az adott bank milyen körülmények között veheti igénybe a segítséget. Akkor, ha rá van szorulva, vagy akkor is, ha nincs rá szüksége, de a segítség gazdasági előnyt jelent számára, vagy ami még rosszabb, az anyabank számára. A törvénytervezet szerint ugyanis a bankok kérhetik a garanciát egyszerűen azért, hogy olcsóbban juthassanak likviditáshoz, az anyabank pedig átruházhatja inlikvid eszközeit a leánybankra, hogy aztán a leánybank azt a magyar állam garanciájának segítségével finanszírozhassa.
- A Magyarországon működő bankok 80%-a külföldi kézben van. Mikor idejöttek, kaptak olyan ígéretet, hogy ha csődbe kerülnek, akkor a kormány megvédi őket?
- Nem. A kormány kötelezettsége, hogy megvédje a bankokat, abból fakad, hogy egy államnak kutya kötelessége a bankrendszer működését szavatolni. A bankrendszer nem olyan, mint mondjuk a rövidáru nagykereskedelem. Egy működőképes, szuverén állam nem engedi meg, hogy a bankrendszer összedőljön, mert alapjában véve a hitel, amit a bankrendszer kitermel és szétoszt, az valahol az állam hitele is.
- És a  felügyelet miért nem jelez, ha  észreveszi, hogy egy bank nehéz helyzetbe került, vagy nem teljesíti a vállalt kötelességeket?
- Ez egy nagyon fontos kérdés. Ami a bankfelügyeletet, és a bankfelügyelet módszereit illeti, ott van például az angol jegybank. Pár hete kint voltam tanácskozni, mert valamikor az angol jegybank kormányzójának voltam a titkára. Elmentem megbeszélni, hogy ők hogyan látják és kezelik a válságot. Összeállítottak egy 114 oldalas törvénytervezetet, amit értek. Világos, értelmes, hatékony törvénytervezet. A háttérben az van, hogy nyugat-európai jegybankok aggódnak egy további, egy következő bankcsőd hullámtól, ami abból fakad, hogy az európai bankok mérlegén van a feltörekvő fejlődő országok adósságának háromnegyede. Ez egy hatalmas összeg. Ha jön a gazdasági válság, ez azt jelenti, hogy ezek az országok, amelyek elsősorban nyersanyag- exportból élnek, képtelenek lesznek ezeket az adósságokat fizetni, visszafizetni. Tehát ez az adósságállomány nagyon könnyen bedőlhet.
- Jó lenne ezt a 114 oldalas tervezetet az MNB-vel is megismertetni.
- Nem tudom például megmagyarázni a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáját. Nem tudom, emögött milyen elképzelések húzódnak meg, de elképesztő szakmai nonszensszel állunk szemben. Azt feltételezem, de nem tudom, hogy szakmailag felkészületlenek, vagy rosszindulatúak. Õk beleestek egy olyan csapdába, hogy óvatlanul is a bankok nézőpontját teszik magukévá. Tény és való, hogy a monetáris politika is, és a gazdaságpolitika is, amit az elmúlt 18 évben, a rendszerváltás óta követünk, nagyon rossz. Ennek a rossz politikának a kialakításában - amelynek fő vonalaiban az összes párt egyetért, annak ellenére, hogy veszekednek egymással - mindenkinek volt szerepe.
- Miért kellett nekünk az IMF-hitel, és milyen feltételekkel kapta meg az ország?
- Az IMF-nek volt egy hírhedt gazdaságpolitikai dogmája, aminek talán a legszélsőségesebb megtestesítője a Moussa nevű IMF elnök volt. Õ volt hivatalban a thaiföldi krízis idején. Ott olyan feltételeket szabtak az országra, amelyekből Thaiföldnek a mai napig nem sikerült kikászálódnia. Társadalmi és politikai instabilitást okoztak, amely miatt - mint látjuk - a mai napig is zavargások vannak az országban. Annak ellenére, hogy valamikor egy nagyon békés ország volt. Alapjában véve az IMF hitelrendszere annak idején kizárólag a külföldi befektetők és hitelezők érdekeit védte. A külföldi érdekeknek szolgáltatta ki az adott országot. Ez volt a célja, ez volt az elképzelése, és ezt tette. Ebben az értelemben azoknak, akik azt mondják, hogy vegyünk fel hitelt bárkitől, csak ne a valutaalaptól, igazuk van. Azóta szinte senki sem vett fel hitelt az IMF-től. Úgy tűnt, hogy feleslegessé válik, nincs szerepe a világgazdaságban. Mindez a körülmény az IMF-et nézőpontja jelentős revidiálására kényszerítette. Azt a feltételrendszert, amellyel hozzánk jöttek, véleményem szerint saját magunknak is vállalni kellett volna. Ez a nézőpont eltér az ellenzék nézőpontjától, az ellenzék gazdaságélénkítő csomagok megfogalmazását javasolja. Az IMF feltételrendszere ezt alapjában véve kizárja.
- Magyarországot államcsőd fenyegeti, ugyanakkor az Európai Unió más tagállamait - például Romániát, Szlovákiát vagy a balti államokat - nem. Nekik nincs szükségük IMF hitelekre.
- A különbség a devizahitel. Itt nem azért volt államcsőd és fizetésképtelenség veszély, mert túl nagy lett volna a deficit, bár túl nagy az eladósodottság, de nem az okozta a balhét, hanem a devizahitelek. Nagyon fontos ezt megérteni. Ugye a devizahiteleket a 80%-ban külföldi tulajdonban lévő magyar bankrendszer nyújtotta a magyar lakosságnak. Ezek a leánybankok a hitelekhez szükséges devizaforrásokat az anyabankoktól kapták. Nem rövidtávú betétek formájában, miközben ő kiadott egy mondjuk 20 éves jelzáloghitelt devizaalapon. A válság azt jelentette, hogy az anyabankok nem tudták a magyar leánybankok számára a devizát biztosítani. Mivel világossá vált a piac számára, hogy a magyar bankok nem lesznek képesek a devizahiteleket refinanszírozni, spekulációs hullám indult el a forint ellen. A krízis, a magyar pénzügyi válság és az IMF belépése kizárólag a devizahiteleknek tulajdonítható. Bár az is igaz, hogy a makrogazdasági adatok, államháztartás, eladósodás stb. nagyon rosszak. De nem ez okozta a válságot.
- Azt mondja a kormány, nem voltak követelései az IMF-nek, akkor miért kell megszorításokat bevezeti?
- Ez inkább politikai, mint közgazdasági kérdés. Azt meg tudom mondani, hogy az IMF kért és kapott egy költségvetési hiány célt, ami valamivel alacsonyabb volt, mint a korábban meghatározott költségvetési hiány. Ennek az elérése érdekében bizonyos megszorító lépésekre szükség lesz. Az Orbán-kormány három éven át nagyon fegyelmezetten vitte a fiskális politikát. Az utolsó 14-16 hónapban viszont kinyitotta a csapokat. Jöttek a választások. És a 2002-es választás egy teljes gazdasági katasztrófát okozott, mikor a két nagy párt egymást felülígérve, javaslatokat és ajánlásokat tett. Ami még rosszabb, hogy a Medgyessy-kormány felelőtlenül szórta a pénzt. Tehát itt a költségvetési fegyelem, mint olyan, teljesen szétesett 2002 után. Erre a Nemzeti Bank nagyon kemény monetáris politikával válaszolt, ami nem javított a helyzeten.
- Adóváltoztatásokkal lehetne változtatni?
- Az állandó adóváltoztatás  - már 18 éve csináljuk ezt - nagyon rossz szokás, önmagában egy destabilizáló tényező. Minden adóvita mögött valamiféle osztályharc húzódik meg. Ez így van Amerikában, Angliában és így van itt is. Az adóvita egy kemény gazdasági érdekvita a különböző gazdasági, társadalmi szereplők között. Ez erről szól. A mostani adójavaslatok zöme - beleértve a Fidesz javaslatait - elsősorban a multikat és a gazdagokat segíti. Nekik jó az idáig elhangzott javaslatok zöme. Teljes tévhit, hogy ezek a javaslatok gazdaságélénkítő hatással bírnának. Ha netán az Országgyűlés ezeket a javaslatokat megszavazná - tehát az élőmunkabér teher, járulékok csökkentése, a vállalati adócsökkentés, amit most az MDF előterjesztett stb. -, ezzel elsősorban a jobban szituált rétegek érdekeit szolgálná, gazdaságélénkítő hatás nélkül.
- Ön azt nyilatkozta, hogy a külföldi tőkének nem érdeke, hogy felzárkóztassa a leszakadt térségeket. Akkor mi értelme volt a beengedésének?
- A rendszerváltás hajnalán a magyar közgazdász társadalom szinte 100 százaléka azzal volt elfoglalva, hogy honnan fogjuk előteremteni azt az óriási mennyiségű tőkét, ami a felzárkózáshoz szükséges. Ennek nyomán kiala-kult egy olyan magyar gazdaságpolitika, aminek a legfőbb célja az ország tőkevonzó képességének a felerősítése. S ez a mai napig így van. Tehát a magyar gazdaságpolitikában - és ez minden pártra vonatkozik, és ezért mondom azt, hogy mindenki benne van ebben - minden párt olyan gondolatokkal és javaslatokkal áll elő, amelyek véleménye szerint az ország tőkevonzó képességét javítják. Ennek következtében a 90-es években nagyon is jött a tőke, és mi nagyon úgy éreztük, hogy micsoda "bezzeg" ország vagyunk, jön a rengeteg tőke. Igen ám, de a tőke nem azért jön, hogy nekünk segítsen, a tőke nem egy jótékonysági intézmény, a tőke azért jön, mert a saját érdekeinek az idejövetel megfelel. Volt és van Magyarországon egy képzett munkaerő réteg. Sajnos nem nagyon nagy, de van. Ezt a külföldi tőke elszippantotta, kiemelte a magyar gazdaságból, és áthelyezte az ő nemzetközi termelő, szolgáltató hálózatába. Aki ezeknek a feltételeknek nem tudott megfelelni, mert nem volt meg a képzettsége, vagy a képessége, vagy akármilyen okból kifolyólag, az leszakadt. Tehát ők olyan követelményekkel álltak elő, amelyek az ő gazdasági érdekeiknek megfelelnek. Kialakult egy nagyon súlyos társadalmi szakadás, ami alapjában véve abból áll, hogy van egy réteg, amelyik megfelel a külföldi tőke elvárásainak, és immáron inkább a külföldi tőke érdekeivel, kultúrájával, életfelfogásával azonosul. Van egy másik réteg, amelyik ezt nem tudja megtenni. Ez leszakad, és az első réteggel már nem is áll párbeszédben. Ennek a mechanizmusnak a mentén szakadt ketté az ország. Ebben az országban senki nem gondolt arra, hogy mi az a nemzetgazdasági politika, amit folytatni kell, hanem mindenki a külföldi tőke után szaladt. Alap közgazdasági tétel, hogy nem érdemes olyan irányba, és olyan iparágakba, tevékenységekbe fektetni, ahol a gazdaságnak nincs valamiféle kitapintható komparatív előnye. Tehát Norvégia ne próbáljon datolyatermeléssel foglalkozni, mert nem fog menni. Európában nálunk van a legjobb vízellátottság, és az egyik legjobb termőföld állapot. Vízből van négyféle: ott van a termálvíz, a gyógyvíz, az öntözővíz és az ásványvíz, az ivóvíz négy kiváló formája. És a termőföldből bőségesen van kiváló minőségű. Nekünk ez a komparatív előnyünk. Ebből a két tényezőből lehetne felépíteni egy olyan gazdaságot, amelyik versenyképes. Ehelyett 18 év alatt teljesen szétvertük a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart. A rendszerváltás előtt az élelmiszeripar és a mezőgazdaság a GDP 20%-át képezte. Ma 4% körül vagyunk. Magyarországnak nincs élelmiszeripara, az élelmiszerimport több mint kétszerese az élelmiszer exportunknak, piacainkat alapjában véve elveszítettük, és egy harmadik világbeli mezőgazdasági nyersanyagtermelővé süllyedtünk. Ami a legveszélyesebb, és a legkiszolgáltatottabb helyzet. 

Oláh János József

< Előző		Következő >