Társalkotóm a természet

Aki fatuskókat, ágakat, fűcsomókat emel művészi rangra

Nagyon szeretem az ősi művészeteket, így a sumér-akkád-ot, egyiptomit, a kükladikus korszakot. A kükladikuskultúra a Kükládok szigeteinek bronzkori kultúrája, melynek emlékei szinte az egész Mediterráneumból előkerültek. Tehát nagyon kedvelem a régi korok egyszerű, geometrizáló, roppant tömör formavilágát.

Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója 1961-ben született Kézdivásárhelyen. 1976 és 1980 között a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban (3. számú Ipari Líceum) tanult, majd 1984 és 1988 között a Jászvásári Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait. Mestere Kosztándi Jenő, Kosztándi Katalin, Vetró András és Vetró Artúr, Gergely István volt. Lemhényben nőtt fel, 1990-től Sepsiszentgyörgyön él. 1988-1989-ben a piski Marmosin márványfeldolgozóban dolgozott. 1990 óta a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Képtárának (ma Gyárfás Jenő Képtár) alkalmazottja, majd vezetője, 2007 óta a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány, a Magyar Művészeti Akadémia levelező, majd 2013-tól rendes tagja. Díjak, ösztöndíjak: 1987 Diákfesztivál, II. díj, Marosvásárhely; 1998 Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szolnay Sándor díja; 2011 Pro Cultura Hungarica; 2014 Magyar Köztársaság Tisztikeresztje. Egyéni kiállítások: 1991 Kézdivásárhely, Céhtörténeti Múzeum; 1991 Sepsiszentgyörgy, Új Galéria; 1994 Veszprém, Várgaléria (Albert Leventével); 1994 Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum Képtára (Kocsis Rudolffal és Bara Barnabással); 1995 Detroit Institute of Art (Amerikai Egyesült Államok); 1997 Sepsiszentgyörgy, Művelődési Felügyelőség; 1999 Brassó, Reménység Háza; 2000 Csíkszereda, Kriterion Galéria; 2003 Bukarest, Magyar Kultúra Háza (Vinczeffy Lászlóval); 2006 Maszk, Balatonfüred, Kerek Templom Galéria; 2006 Hamburg (Németország), Kultur-Kontakt-Zone, Westwerk Gallery; 2007 Budapest, Ferencvárosi Pincegaléria; 2007 Révkomárom, Duna Menti Múzeum; 2008 Győr, Xántus János Múzeum; 2008 Szigetvár, Dzsámi Galéria; 2008 Kaposvár, Kaposfüredi Galéria; 2009 Szeged, Belvárosi Galéria; 2010 Bálványok- Sepsiszentgyörgy, Gyárfás Jenő Képtár,; Kézdivásárhely, Incze László Céhtörténeti Múzeum; 2011 Bálványok- Gyergyószentmiklós, Tarisznyás Márton Múzeum, Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum, Csíkszereda, Kriterion Galéria; 2016 Bálványok- Forrás Galéria, Budapest.

Művei között vannak úgymond klasszikusnak mondott figurálisok, míg elvontak, abszraktok is. A téma határozza meg a stílust, az irányzatot? Vagy az, hogy az adott szobor autonóm, vagy köztéri?

Kölcsönhatásról beszélhetünk. Alapkoncepcióm, hogy ne uraljam teljes mértékben az anyagot, nem akarom meghatározni előre, hogy mi legyen a fában, kőben. Kicsit hagyom „beszélni” a fát és a követ is. Tehát sokszor a fa eredendő anyaga, például, ha üreges, vagy ha szépen ágazik, az már önmagában is inspirál valamilyen kompozíciót.

Képzőművészek arról nyilatkoztak lapunknak, hogy már a fákban, kövekben is felfedeznek absztrakt formákat. Ön is tapasztalt ilyet?

Igen, mert sokszor szinte hozzá sem kell nyúlni az anyaghoz, mert annyira tökéletes formákat lehet találni a természetben. Műtermem tele van ilyen alakzatokkal. Szeretem az erdőt járni, s ha meglátok valamilyen érdekesebb formát, s ha az a tárgy nem nagy, nem túlzottan súlyos, akkor beviszem a műterembe.

Ha észrevesz egy ilyen természetes alakzatot, akkor máris szinte látja maga előtt az alkotást, vagy pedig félrerakja, és lassanként születik meg a mű?

Mint említettem, kölcsönhatásról kell szólni, mert szeretek sorozatokban gondolkodni. Pályafutásomnak voltak olyan sorozatai, amelyeket 10-15 évig is végig vittem. Utalok a honlapomon látható Halmokra, a Múmiákra, a Hősre, vagy az Üregesre. Ezek mind sorozatok. És olyan gondolatok, melyek hosszú, több éven át – megszakításokkal – foglalkoztatnak. Ha pedig találok egy gyönyörű fát, vagy egy érdekes követ, akkor lehet, hogy az éppen illeszkedik az adott sorozatba. Ez a keresés is azt mutatja, hogy szeretem az alkotást „szabadon hagyni”, hogy ne legyen szolgai viszony köztem és az anyag között.

A környezetszobrász

Autonóm szobrai közt megtalálhatók a tájba illesztett environmentek és installációk. Az előbbi környezetszobrászatot jelent?

Szabatos magyar kifejezéssel valóban környezetszobrászatot jelent az environment. Az a lényege, hogy a művész nem egy posztamensre tervezi a munkáját, hanem megpróbálja a teret kiállított tárggyá avanzsálni. Azért a kedvenc műfajom, mert hatalmas szabadságot teremt.

Egy ilyen alkotás létrehozása bizonyára nagyobb teret követel.

Természetesen. Úgy hozta a sors, hogy 16 évig egy hatalmas kert tartozott a műtermemhez, s ott volt erre lehetőségem. Újabban pedig van egy falusi házam, jó nagy kerttel, így megint tudok ebben a műfajban gondolkodni.

Ha valaki meg szeretné tekinteni ezeket a különleges alkotásokat, akkor becsönget a házába, és ön végigvezeti a kerten?

Erre is van példa. Hiszen ezeket a műveket nem lehet elvinni kiállításra. Sok munka ezek közül nem is létezik, hiszen mikor elköltöztem előző műtermemből akkor a környzetszobraimat nem tudtam magammal vinni Csak fénykép őrzi emléküket.

A nagy meleg, vagy a zord tél is megárthat az environmenteknek?

Legalábbis formázza azokat, bár az igaz, hogy a gyeppel borított szobraimat nyírni is kellett. A kisgyerekek pedig tudtak rajta mászkálni, szaladgálni. Csodálkozik? Ezek nem olyan múzeumi, üvegbe zárt műtárgyak, amelyekhez nem szabad hozzányúlni- mint például abban a múzeumban, aminek én vagyok a vezetője. A műveimnél viszont ezt a tilalmat önhatalmúlag feloldottam.

Nem is sajnálja, hogy mondjuk egy jégeső tönkreteszi a környezetszobrát?

Nem sajnálom, sőt! A Forrás Galériában lévő legutóbbi kiállításomon olyan szobrokat mutattam be, melyeket tudatosan kint hagytam a kertben, hogy az eső, a hó, a szél színezze, eddze azokat. Szeretem azt, amikor a természet dolgozik. Tehát a természet az alkotótársam. Nagyon tisztelem Assisi Szent Ferencet, aki a Napot és a Holdat is testvérének nevezi. Az ember magára hagyva vakoskodnék. De a Nap, a Hold, a csillagok világosságot gyújtanak a sötétségben. Sajnos ma már nagyon kevesen követik ezt a filozófiát.

Assisi szentjéről térjünk rá a Bálványok sorozatára. Ismerek olyan művészt, aki latin-amerikai bálványokat fest meg, rajzol le. Önnél mit értsünk bálványok alatt?

Ebben a sorozatban van egy csipetnyi irónia is, amellett, hogy nem vagyok bálványimádó. Tudja, olyan vidéken élek, ahol van olyan település, hogy Bálványos, Bálványosváralja. A történelmi források szerint ezen a területen tértek meg a legkésőbb azok, akik vonakodtak, vagy nem is akartak a Szent István-i úton haladni. Nem ítélem őket. Viszont ma is léteznek bálványok, és a magyarság régmúltjához is kapcsolódnak. Emellett nem szeretnék már-már giccsbe hajló „szkíta-hun művész” sem lenni, ami nem jelenti azt, hogy nem érdekelnek a hagyományok.

Nagyon szeretem az ősi művészeteket, mint amilyen a sumér-akkád.

Mégis megigézte másodéves egyetemistaként a sumér-akkád művészet.

Az ősi művészetekhez vissza lehet térni, vagy a szellemiségük a meghatározó?

Nem az a lényeg, hogy teljes mértékben visszatérjünk ezekhez a kultúrákhoz, hanem megismerésük által próbáljunk eljutni korunkba. Amennyiben egyes szobraim ezt a sumér-akkád műveltséget sugallják, annak örülök, de sajnos korunkra jellemző az elmagányosodás, a kiüresedés, és „hegyes csápokat” növesztünk, melyekkel próbálunk védekezni, lidérceink vannak. Nem véletlenül, hogy egyik szobrom címe Lidércek, a másiké Tündérek. Tehát ezt a fantomvilágot is ábrázolom. Egyik látogatóm a vendégkönyvbe beleírta, hogy kis rezignációt érez a szobraimban, és ez így is van.

Az nem zavarja, ha egy látogató teljesen mást lát bele nem egy figurális, hanem egy kissé elvont alkotásába?

Nem, mert a mai művészet abban különbözik a régmúlt korokéitól, hogy nem akarja egy irányba terelni a befogadó figyelmét. A jelen művészete szabadon engedi az asszociációkat, ezért csak örülök annak, ha valaki felfedez egy alkotásomban olyasmit, amire nem is gondoltam. Miért sértődnék meg ezen? Jó, ha a nézők fantáziájára kihat a szobrom, és nem azt közvetíti feléjük, amire a címben próbáltam utalni. Nem vagyok ilyen szempontból rátarti.

Erdélyben és a Székelyföldön hogyan lehet a hagyományt és a modernitást összeegyeztetni úgy, hogy a néző ne sétáljon el egy mai alkotás előtt, arra gondolva, ezt úgysem értem?

Nagyon nehezen lehet ezt elérni, mert Székelyföld szellemiségében konzervatív térség. Ezzel még nem is lenne baj. Tisztelni kell a hagyományainkat, de legalább meg kéne kísérelni megérteni, befogadni az újat. Hiszen a művészet folyvást megújul, s majd az utókor eldönti, hogy egy bizonyos irány, stílus helyes volt-e, vagy sem. A képzőművészet sem maradt meg a gótikánál, a reneszánsznál, s az újítókra sokszor ferde szemmel néztek. Természetesen nem minden jó, ami új, de legalább meg kéne ismerni azokat, mielőtt véleményt mondunk róluk. Ez az oka annak, hogy az autonóm, el nem kötelezett munkáimból idehaza nagyon kevesen vásároltak, viszont Nyugaton – Amerikában, Japánban, Svájcban, Dániában - , annál többen.. Székelyföldön főleg a figurális munkáimat rendelik meg, az írókat, költőket, prófétákat, főpapokat ábrázoló bronz mellszobrokat.

Meg lehet erőszakosan változtatni egy szemléletmódot?

Nem, és nem is törekszem erre.

Ráadásul olyan, magukat művésznek kinevező emberek is vannak, akik az absztrakt mögé bújva blöffölnek.

Nagyon tetszik az észrevétele. Mivel már leáldozott a régi, szigorú kánon korának, sokan visszaélnek ezzel a helyzettel, és azt hangoztatják, olyan magas szinten vagyok az absztrakt művészetemmel, hogy nagyon sokat kell gondolkozni azon, hogy megértsed azt. Távol áll tőlem ez a magatartás, nem is értek vele egyet.

Maradjunk a kisplasztikáknál. Említette, hogy a természet adja az ihletet, és a kölcsönhatást. Emellett a jelen és a közelmúlt története, a válságok, a háborús helyzetek is hatással vannak önre, s művészetére?

A napi politikai csatározások nem ihletőim, de például a délszláv válság inspiráltak. A délszláv válság életérzése robbantotta ki belőlem a Gyárfás-kertben megszülető Halom és Múmiák sorozatot, amelynek darabjait már csak fotók őrzik. A marosvásárhelyi véres események is erősen hatottak rám.. Azt szeretném, ha műveimben kissé általánosabban, oldottabban legyenek benne a korunk nehézségei, viszontagságai, keseredettségei, vagy éppen a reménye.

Térjünk rá a megrendelésre készült, figurális szobrokra, mondjuk a Márton Áront ábrázolót. A püspök alakját többen megmintázták. Mitől válik mégis ez egyedivé, Vargha-szoborrá?

Érdekes kérdés, mert mikor megkaptam a megrendelést, mellszobrot akartak. A kanonok úrnak, a megrendelőnek elmondtam, hogy sok mindent olvastam Márton Áronról, és nagyon puritán ember volt. Végrendeletében azt hagyta meg, hogy gyalulatlan csíki fenyőből legyen a dísztelen koporsója. Azt is megtudtam, hogy nyaranként a lugasában tartózkodott, s egy fonott székben ült, miközben elmélkedett. A püspök egyszerűségét egy mellszoborban nem tudtam volna jól kifejezni. Úgy képzeltem el, hogy ül egy nádszéken a templomkertben, és csendesen meditál. A megrendelőnek ez nagyon tetszett, azt mondta, felnyitottam a szemét, és összegyűlt a pénz, az egész alakos ülő alakra. Hogy ez a szobor mennyire Vargha Mihályos, azt döntse el egy kívülálló, mert erre nincs rálátásom, túl közel vagyok a kérdéshez.

Mennyire törekszik arra, hogy köztéri szobrait annyira elfogadja az adott közösség, hogy azok mondjuk találkozási pontok legyenek. S ne valami elzárt, megközelíthetetlen emlékművek?

Szerintem ez minden szobrász álma, de erre nem lehet törekedni, hanem az élet hozza. A kisbaconi Benedek Elek-szobrom pont egy óvodával szemben áll, s mikor már a Nap melegíti a bronzot, a kicsik odabújnak a szoborhoz, úgy melegednek. A kisgyerekek ott ülnek Benedek apó ölében, ami a szobrásznak jól eső érzés.

Nagyon meg kellene változnom ahhoz, hogy Amerikában legyek művész, és én ezt a változást nem akarom

Több mint negyven köztéri alkotást készített eddig, melyek többségében Erdélyben láthatók, de találkozhatunk velük Lengyelországban, Argentínában, Kínában és az Amerikai Egyesült Államokban is. Ez hogyan is történt, mondjuk felkérte egy pekingi vezető?

Három hónapig voltam tanulmányúton az USA-ban, s azok a szobrok akkor készültek felkérésre. A magyar állam is felkért, hogy a lengyel Stary Saczban készítsem el Szent Kinga portréját egy székelykapu tükörtáblájára. Ugyanígy fából készítettem el Argentínában Czecz János – az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornokának, az argentin hadsereg kiemelkedő szervezőjének - portréját. A magyar Külügyminisztérium pedig felkért, hogy Kínában készítsem el Hugyecz László építész mellszobrát.

A külföldi tanulmányutakon tapasztaltak hatottak művészetére?

Amikor az USA-ban tartózkodtam, akkor döbbentem rá, hogy ez nem az én világom, hanem haza kell mennem Erdélybe. Nem akartam kint maradni, de ott tudatosult bennem, hogy nagyon meg kellene változnom ahhoz, hogy Amerikában legyek művész, és én ezt a változást nem akarom. Úgy éreztem, hogy a szívemet is ki kell cserélnem. Amiket kint láttam, azokból azért próbáltam tanulni. A Skandináv-országok művészetét, különösen a finnekét nagyon is vonzónak és inspiratívnak éreztem. Nagyon sok rokon vonást fedezek fel a finn művészetben. Lehet, hogy most csodálkoznak, de a román és a délszláv népek művészeti világával is azonosulni tudok.

Ha visszatekintünk ifjú korára, volt olyan mester, vagy mestermű, aki/ami miatt úgy határozott, hogy ezt a hivatást választja? Hiszen a képzőművészet berkein belül nem mindenkinek sikerül elérni a célját.

Gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni, majd később festeni. A szobrászat csak kicsit később jött az életembe. Ennek egyik oka, hogy a szobrászat nem hazudik. A szobor hátsó részét is meg kell mintázni. Míg a rajz, a festmény kétdimenziós, így a perspektívát is hazudja, vagy imitálja. A másik ok a hősiesség; az élt bennem, hogy a szobrász egy nagyon erős ember, aki az ég és a föld energiáit egyesíti. S hihetetlen nagy energiát kell kifejtenie közlendője elmondásához. Ez a kihívás ragadott meg.

1984-ben vették fel a Jászvásári Képzőművészeti Egyetemre. Amikor ezt olvastam, elcsodálkoztam, mert ahány erdélyi képzőművésszel beszélgettem, mind azt mondták, hogy Kolozsváron végeztek.

Azt, hogy Jászvásárra vettek fel sorsszerűségnek is nevezhetem, de adminisztratív okok is közrejátszottak. Amikor felvételizhettem volna, Kolozsvárott az ottani jó tanárokat hirtelen nyugdíjazták, s megszüntették a szobrászati szakot. Döntenem kellett, hogy vagy felhagyok a szobrászattal, és Kolozsváron más szakot választok, vagy elmegyek felvételizni Jászvásárra, vagy Bukarestbe. Tanáraink toleránsak voltak. Jászvásáron mintha könnyebb lett volna „idegennek” lenni, mit Kolozsváron magyar nemzetiségűnek. Hiszen úgy éreztem magam, mintha külföldön lennék, mert az egy teljesen más világ, mint Erdély.

Kitartó ember, hiszen negyedszerre vették fel.

Igen, szoktam mondani, hogy a mai világban minden nagyobb városban van szobrász -szak, csak Erdélyben legalább három, s így ma már könnyebb bekerülni a tehetségeseknek. Ha a fiam szobrász szeretne lenni, akkor 40-50 helyre kéne pályáznia. A mi időnkben viszont 3-4 hely volt országos szinten. Kitartó vagyok, de, hogy negyedszerre vettek fel, ennek ez az oka. Ez nagyon szomorú világ volt, sok pálya kettétört, mert nem volt többekben erő ennek a kálváriának a végig járásához.

Aki a kondukátor portréját elkészítette, utazhatott külföldre, kapott megrendeléseket

Milyen volt akkor a szobrászok anyagi és társadalmi megbecsültsége?

A Ceauşescu-diktatúrában akárcsak Magyarországon a tiltott-tűrt-támogatott rendszer volt. Aki a kondukátor portréját elkészítette, utazhatott külföldre, kapott megrendeléseket. A többieket tűrték, vagy tiltották. Nálunk is voltak avantgárdok, de ők a tiltott kategóriába tartoztak bele. Szüleim nem örültek neki, hogy ezt a pályát választottam, a buktatók miatt, mert írogattam, vonzott a néprajz, a történelem. Nem tudtuk, hogy valamikor is összeomlik az a rendszer. Annyira megragadott a szobrászat, hogy kitartottam mellette, s a mai napig nem bánom.

Diploma után hol helyezkedett el?

Ez úgy működött, mint Madách Tragédiájának falanszter-jelenetében, ahol Michelangelo széklábakat farag. Bennünket elnöki rendelettel leküldtek a dél-erdélyi Piskibe, egy vasúti gócpontra. Aki nem így tett, azt megfosztották művészi jogaitól, nem állíthatott ki. Egy márványfeldolgozó gyár munkása lettem, mintákat faragtunk, tanoncokat tanítottunk be. Azért volt ennek is hozadéka, mert kipróbálhattuk az Erdélyben fellelhető összes kő-és márványfajtát. 1990 után felmondtunk mi székelyföldiek, és én hazatelepedtem, a Székely Nemzeti Múzeum Képtárának alkalmazottja, majd vezetője lettem; évente számos kiállítást szerveztem, rendeztem.

Az igazgatói állás mellett marad ideje az alkotásra?

Arra törekszem, hogy a családommal való törődés és a múzeumi munkám mellett legyen erőm és ihletem ahhoz, hogy a „nagy szerelmemnek”, a szobrászatnak is éljek.

Ha jól tudom, a képtárban bevezette az interaktív foglalkozásokat, módszereket.

Igen, mert meg kell felelni a kor kihívásainak, de nem mindegy, hogyan: minőségileg kell. A hagyományoknál sem szabad teljesen leragadni. Hiszek abban, hogy létezik egy magas szintű európaiság, bár ezt a fogalmat erősen lejáratták. A székelyekről az a kép alakult ki, hogy állandóan faragják a kopjafát, és népi viseletben táncolnak. Ha jól belegondolunk, ez nem is lehet így. Tisztelhetjük őseink érétkeit úgy is, hogy közben lépést tartunk a világgal.

Medveczky Attila