Pünkösd és ünneprontás

2010. május 23. vasárnap, 07:09
Nyomtatás

Szabó Lőrinc, a XX. század egyik legeredetibb, új versmondatot alkalmazó költője, felvidéki származású ember volt. Az édesanyját szólította meg, aki nem mozdulván szülőföldjéről, csak akkor került vissza Budapesten élő fia országába, amikor a bécsi döntés után az Ipolyság felszabadult. A vers kimondatlanul is pünkösdi hangulatú, de nemcsak ezért közöljük most, hanem válaszul arra az eszement akadékoskodásra, és a felvidéki magyarság megfélemlítési kísérletére, amellyel a szlovák kormány meg akarja akadályozni, hogy magyar polgárai kettős állampolgárok legyenek.

Ez a konok ellenszegülés, minden európai norma áthágása minden ésszerűséggel szembemegy. A két állam a schengeni határon belül található, egy közös szövetségi rendszer tagja, ezen belül egy visegrádi együttműködés alkotóeleme. Nincs semmi indok az esztelen magyarellenes keménykedésre. Nem történik semmi különös, ha néhány ezer vagy tízezer magyar kiváltja magyar állampolgárságát és magyar útlevéllel is utazik. A választási kampányra való hivatkozás pedig egyenesen ostoba. Nagyon sötétnek kell lenni abban az országban, amelyben ezzel a brutális magyarellenességgel kampányolni lehet. A vers mindenekelőtt szép és igaz. Az Ipolyság a magyar kultúra, a magyar népdal egyik forráshelye. Európában található.

 

Cs. I.

 Szabó Lőrinc:

AZ IPOLY ÜNNEPÉN

 

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz

szíved átdobog a fiadéba. Sírj

és ne szégyeld, hogy itt talállak

térdreborulva a rádiónál:

 

én még nem tudtam sírni, de könnyeid

látva elöntött a zokogó öröm:

te voltál az igazi költő

abban a nagyszerű pillanatban.

 

Mikor húsz évet visszapörölve oly

sok balszerencse s annyi viszály után

először mond most újra boldog

hálaimát ez a meggyötört nép.

 

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem gyengeség

sírása, ez már isteni fájdalom,

a tisztulásé, gyógyulásé, –

s milliók szíve dobban össze

 

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől

friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,

azon a tájon éltem első

siheder éveimet, a szomszéd

 

Kürtös patakban törtem a nádat és

ha jött az árvíz, deszkatutaj repült

velem a túlsó part virágos

rétje fölött a hegyek felé: most

 

épp onnan int a teljesedő remény,

onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és

mint trombitán, lobog a hangja

csontomon és húsomon keresztül.

 

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon

rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,

és mireánk, hogy újra merjük

hinni, csinálni a jobb világot.