2006.12.29. 

Csinibaba

(Tímár Péter filmje)

A két ünnep közötti időszakban a televíziók általában olyan filmeket adnak, amik már bebizonyították, képesek az embereket leültetni a képernyő elé. Ezek közé tartozik a közszolgálati tévében látott Csinibaba című film is. Tímár Péter alkotását a 28. Filmszemlén, 1997-ben láthatta először a közönség, és megosztott első díjat kapott. Az egyiket Janish Attila Hosszú alkony című filmje, a másikat a Csinibaba kapta. Már jóval a bemutató előtt folyt a hírverés: előre táplálták a néző agyába, ez neked készült, ezt megérted, nincs benne semmi komoly, semmi megerőltető, semmi politika, hozzád, a te színvonaladhoz mértük.

A Csinibaba története 1962 augusztusának utolsó napjaira tehető, öt évvel a forradalom leverése után, amikor még százak sínylődnek a börtönökben, a Kádár-rezsim legitimációját jelentő U Thant ENSZ-főtitkár látogatása előtt járunk. Ekkor rendeztek először Ki mit tud?-ot, aminek első helyezettje kiutazhatott Helsinkibe. A lepusztult háztömb lakóit lázba hozza ez az esemény, mindenki készül rá, és titokban reméli, ő mehet ki Nyugatra, sőt végleg ott maradhat. Ennek a lakónegyednek a felügyeletét az ősbolsevik, ősbuta, egyébként roppant kedélyes ávós, Simon papa látja el. Ő vigyáz a rendre, a fiatalokra, az öregekre, ő a ’Párt szeme mindent lát’ típusú káder, akinek minden gondra-bajra a szemináriumokon meg a Szabad Nép félórákon tanult megoldása van csak: automatikusan a borbélyhoz küldi a népet. Ezt a bunkó fazont személyesíti meg Gálvölgyi János. Simon bácsi rendet tart, semmiféle lazaságot nem tűr meg, éberen őrködik, és szemmel tartja a nép vagyonát.

A filmben olyan jópofán folyik az élet, a szakik dolgozgatnak a gyárban, amiért csak fizetgetnek nekik, számolgatják a Kicsit szomorkás a hangulatom máma zenéjére és szövegére a forintjaikat. A gyerekek vágyainak netovábbja egy fürt banán bekebelezése. A lányok mórikálják magukat, játszanak a fiúk szívével, bolondoznak az idősebb gavallérokkal. Még egy mutogatós alak is föltűnik, és táskája tartalmával riogatja a gyanútlan járókelőket. A film végén kiderül, mit mutogat: a népharag által ledöntött Sztalin-szobor egyik ujját kínálgatja, ami megszólalásig hasonlít a szexboltokban kapható női vibrátorokhoz. A mozikban a rothadó kapitalizmus szellemi termékét, a Dolce vitát vetítik, ami fenekestül fölforgatja a fiatalok lelki nyugalmát. A Csinibabában csak érintőlegesen kap helyet ennek az időszaknak a szennye, mert nem ezen van a lényeg, hanem a nevettetésen, a gegeken. Bizony kesernyésen mosolygunk számos olyan jeleneten, amin inkább sírni lenne kedvünk, és nem röhögni. Ezek közé tartozik az a rész is, amikor Ernesztin, az egykori ávósnő és Simon bácsi még 1962-ben, Kádár népköztársaságában sem tud megszabadulni az ex munkahelyén, a nevelőintézetben bevett szokásától, ugyanúgy járőröznek és vigyáznak a közrendre, mint Rákosi Mátyás népi demokráciájában. A nagy humorizálásban elsikkadnak az olyan mondatok, mint például: milyen érzés úgy levelezni, hogy nem írhatod meg, amit szeretnél, mert fölbontják a leveleidet? Kényszeredetten bazsalygunk a Bambi-ivástól megmámorosodó ifjakon, akik ugyanolyan feldobva érezték magukat, mint a Coca Colától meg a Pepsitől fetrengő amerikai társaik. A radarként figyelő, hangulatjelentést körmölő pártaktivista hangja is alig hallható ki a nagy heherészésből. A katonai szolgálat alól kibújó fiúkon is csak a szánkat húzzuk el. A gyári lopások is csupán jó heccnek tűnnek, amikor mindenki mindent ellopott, úgynevezett szocialista megőrzésbe vett. Erre mondta Kádár az ő nagy bölcsességében: úgyis az országban marad. Mindent összevetve: a Csinibabában a korai Kádár-kor igazi arca nem látható, csak a derűsre sminkelt álarca.

Ha a mai tízen- és huszonévesek megnézik ezt a filmet, akkor olyan kép alakul ki bennük, hogy nagyszüleik milyen kedves, humoros, aranyos időket éltek meg akkor, 1962-ben, mert csak énekeltek, mulatoztak, egyszóval: pompásan elvoltak. Ez a legveszélyesebb és legaljasabb a Csinibabában, mert ezt a velejéig romlott, züllött kádári kötélkort viccesbe csomagolva adja be és elő, mintha az nem lett volna olyan sötét és borzalmas. A szerecsenmosdatás tipikus példája ez a film, mert utólag teszi szalonképessé, elfogadhatóvá azokat a gyűlöletes éveket. Azt sugallja a film, hogy akkoriban akadtak ugyan hibák, amik még csak hibáknak sem számítanak, legföljebb szeplőknek, de az egészet, úgy ahogyan volt, némi kis ügyeskedés, umbulda, svindli árán el lehetett fogadni, átélni és megérteni.

Ha ezt a filmet harminc évvel ezelőtt rendezte volna meg Tímár Péter, akkor bátran mondhatnók: ez jó mulatság, férfimunka volt! De a döglött oroszlánba hatalmasakat rugdosni nem nagy dicsőség, nem kell hozzá különösebb bátorság. Az viszont, hogy Tímár Péter olyannak tünteti fel ezt a boldogtalan korszakot, mint amilyen az a valóságban nem volt, ez finoman szólva hamisítás, magyarán mondva: hazugság. Kikérjük magunknak, hogy hülyének nézzenek bennünket, mintha elfelejtettük volna a valós történéseket, a félelmeket, és megelégszünk egy ilyen giccses, gyönge, félrevezető utánzattal, mint ez a csúnya Csinibaba.

Dr. Petővári Ágnes