2006.12.29. 

Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról

A vendégség a jóbarátságnak, vagyis az életközösségnek jele. Együtt eszünk, együtt élünk. Az Úrvacsora is életközösséget jelent Krisztussal. Nevezetesen három irányban. Közösség az élni akaró, életet megújítani és kiárasztani akaró Krisztussal. Együtt élni s egyet élni akarok veletek; önmagam életét, az erős, isteni életet vágyom átélni bennetek. Ez erős életnek nem fűzfákra akasztott lant a szimbóluma; nem idegen Eufrátok folyóvizét nézi; nem nyögés az éneke, hanem lélek, örvendező, öntudatos odaadás és vállalkozó szellem tölti el s lelkében fakadnak vizei, könnyeiben fürdik s önlelkének dagályán emelkedik. – Ezt az odaadást kezdem tisztuláson; ez a durva munka, mely az Isten gondolatait belém vezeti, ezt folytatom gyakorlati, hűséges szereteten, melyben átadom ugyan magamat, de ugyanakkor visszanyerem magamat. Odaadom lelkemet Istennek és erővel, lélekkel, érzéssel megtöltve kapom vissza. Istent élem át, hogy annál erőteljesebben s tevékenyebben éljek. Közösség a halálba induló Krisztussal. Beleszövődik az eucharistia szellemébe az árny, az árulás, az élet keserve, az olajfák árnyékában vért izzadó Krisztus képe, vérfoltok és kereszt. Ez temperamentuma az Úrvacsorának. A Mester, kit a kereszt hív, magához inti keresztre s szenvedésre még nem érett fiait. Bíztat; jertek közelebb; egy-egy hulláma kínszenvedésének végigsöpör lelkünkön s megborzaszt. Úgy ülünk körülötte, mint a vértanújelöltek a Kolosszeum padjain; le kell ereszkednünk nekünk is az arénára; minél inkább ereszkedünk, annál közelebb hozzánk a szenvedő Krisztus; megcsap és megittasít szelleme; a szeretet áldozatot hoz! Közösség a föltámadásra induló Krisztussal. Ha valaki meghalni készül szeretetből, annak nagyon kell élni, s aki nagyon él, az a halálban sem hal meg végleg. A szeretet nem halni tanít, s ha halált kíván, a több életért teszi. Himnusza az élet, virága az öröm és lendület. A halált tehát szintén az újjászületésért szenvedi. Meghalni Krisztussal, mindig újjászületést, különb életet, fölvirágzást, megújulást jelent. – Ez az önmegtagadás filozófiája; lefogni az életet, mint a hegyekről vágtató vizet, hogy magasabbra szökelljen. Mi a mélyebb és gazdagabb életet keressük, melyet a szentírás kifejezései ígérnek nekünk: ’’Lignum vitae, verbum vitae, corona vitae, panis vitae, semen vitae’’ s ennek nyitja az egyesülés Krisztussal. Ez egyesülésre figyelmeztet az eucharistiában a kenyér színe: egyetek, de vigyázzatok, hogy az evés csak jel, mely egyesülést sürget, egyesülést, hogy a lelkek egyesülni szoktak. Lelkek akkor egyesülnek, ha egyet gondolnak és egyet éreznek. Mi az Úrvacsora? A lelkek egyesülése a gondolatok közösségében, szívek összeforrása az érzelmek egységében. Az igazi szent áldozás Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való fölgyúladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajakon, beszéden, szereteten, életen, az egész életen, az egész emberen. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Úr Jézus gondolataival, hogy képét soha el ne felejtse. Megnyugtató és élvezetes kontempláció! Én nézem őt s ő néz engem. Il me vise et je le vise. Valahányszor ily megnyugodva nézzük az Urat, lelkünk egyesül vele és megpihen benne.

Nézzük a szentírásban a lélek megnyugvásának jeleneteit, valóságos, Úrvacsora-jelenetek. Ott ül Bethániában Mária az Úr Jézus lábainál. Ez is Úrvacsora. Nem evés, hanem egyesülés. Mária szeme az isteni Megváltónak nemcsak szemébe, hanem lelkébe is elmerül, a szerető lélek megpihen jegyesében. Pihenés a jegyesben, ez is Úrvacsora. – Térjünk be az első zöldcsütörtök estéjén az Úrvacsora termébe. Az aggódó gondolatok ott elcsitulnak és 11 lélek függ a Mesteren, ki értük imádkozik. Ez Úrvacsora. Nem a vacsora miatt, hanem a lelkeknek megnyugvása miatt, a Mesterben. – Nézzük a húsvét reggelét, ez Magdolnának Úrvacsorája. E kétkedő, reményeiben megtört lélek, hogyan tud egyesülni, hogyan tud megnyugodni a Mester gondolataiban, azokban a győzelmes gondolatokban. – Tekintsük meg a húsvét délutánján az emmausi tanítványok útját; két ember, akik lemondtak reményeikről; hogy gyúlad fel s hogy nyugszik meg azután két ily kislelkű szív a nagy lélek közelében. Ez is Úrvacsora. És a húsvét estéje az egész apostoli gyülekezetnek Úrvacsorája. Nyugodjunk meg szentáldozásaink alkalmával az Úr Jézus biztató, győzelmes gondolataiban. Derítsük föl világi nézeteinket, gondolatainkat, sokszor meghasonlott, önmagával nem bíró lelkünket Jézus szívén.

Az Oltáriszentség nemcsak azért nyugtatja meg lelkünket, mert gondolatainkat Jézusban megpihentetjük, hanem azért is, mert hitünket rendkívül megerősíti. ’’Est enim memoria mirabili-um’’. Hitünk az Isten csodálatos műveivel áll szemben. Nagy emlék, melyben megújul Krisztus megtestesülése és szenvedése. Nagy emlék, amelyhez, az emberi lelkeknek annyi csodálatos tünete, az aszkézis annyi titka, az elragadtatások fölséges sora fűződik. ’’Est fidei mysterium!’’ A hit titka. Csodák alkották, csodák kísérik e titkot. Ilyen a bolsanói csoda. A miséző pap kételkedett, vajon igazán van-e az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére és íme, Úrfelmutatáskor a bor a kehelyben piros vérré változott, felforrott, kiömlött s elárasztotta az oltárt; ennek emlékére építette IV. Orbán pápa a fölséges orvietoi dómot. De nem annyira ezek a csodák, mint inkább azok az eleven csodák, a bámulatos szentek, bizonyítják az Oltáriszentség valóságát, kik nem ettek más ételt, mint az eucharistiát s kik oly erősek voltak, hogy legyőztek mindent. – Legyünk mi is az eucharistia eleven bizonyítékai buzgó életünk által, melyet az Oltáriszentségből merítünk. Változzunk el tőle. A mi gondolataink ’’infirmae providentiae’’, gyönge, szürke gondolatok. Cseréljük ki azokat az Úr Isten gondolataival; az Oltáriszentségben, mint a tüzes bélyegzővel nyomja bele lelkünkbe. Mit menjek emberek után, akik ha nagy tehetségek is voltak, azzal a sóhajjal haltak el: „Több világosságot!” Ily lelki élet, akármily költemények fakadjanak belőle, akármily szobrot tudjon faragni, akármily színekben tudja rálehelni ideálját fára és vászonra, nekem nem imponál. Nekem az az élet kell, mely egész embert tud kialakítani. Végül a tiszta érzés ózonos atmoszférája kell nekem. Szívünket kétféle szeretet foglalja le: Charitas et cupiditas. A cupiditas az alacsony érzéki szeretet. Le kell foglalnom szívemet szent szeretetben, hogy az a másik mohó, ösztönös indulat csökkenjen bennem. ’’Nutrimentum charitatis et imminutio cupiditatis...; ubi charitas, ibi cupiditas non est.’’ Mihelyt a szeretet, a tiszta charitas kigyúlad, annak a másik lángnak tápja elfogy és a láng kialszik. ’’Castissima caro sopit concupiscentiam.’’ A legtisztább, a legszűziesebb test érintése a mi forró vérünk törvényét megtöri. Így kell áldozni, akkor az Oltáriszentség a gazdag életnek forrása lesz.

Kell áldozat s Krisztus az.

Kell, most és mindig, míg bűnös földön Istent engesztelők járnak. A Végtelent így kell imádni... megsemmisüléssel. Kezdet óta ez öntudat gyújtja meg a patriarkális oltárok tüzét; a teljes odaadást az elhamvasztás jelzi; a Golgotán pedig Jézus adja oda magát értünk teljesen egészen. Kiönti a lelkét, a vérét és új kifejezése lesz annak, hogy Isten az Úr és minden s hogy őt imádni és szeretni s megbántott Fölségét minden áron meg kell engesztelni. Ez Jézus áldozatának lüktetése; lángoló szíve végső megerőltetéssel lükteti az érzéseket az ő nagy, sebzett lázas, misztikus testébe.

Krisztus érző, imádó, engesztelő szíve a mi áldozatunk itt és most. Nehéz beletalálni magát ebbe a szegényes oltárok sokszor piszkos képei és összetákolt gyertyatartói alatt; könnyű volt a katakombák oltárain, hol a kővel letakart vértanú sírján állt a fakehely s mellette a kenyér. Nehéz beletalálnunk magunkat a hadaró, rongyos miseruhába öltözött pap mögött; könnyű volt a nikodémiai börtönben, hol a földreláncolt Lucián presbyter saját mellére tette a poharat és a kenyeret. Törj át hiteddel rongyon és látszaton; Krisztus van itt az áldozat érzelmeivel és ha beléje hatolsz, megcsap az a tüzes, vérpárás, sejtelmes, titokzatos légkör. Te hozd le a szent szívet a fáradt, lelketlen környezetbe.

Áldozat a mise annak a lengyel papnak, ki Szibéria ólombányáiban, láncos lábbal, darócban áll a csepegő sziklánál és így imádkozik a bor és kenyér fölött, hogy „Vedd föl, szent Atyám, mindenható Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot”; lealázva, megbékülve, keserű kényszer alatt jól tudja megérteni Krisztus szívét. A nagy Szenvedő drága és kedves lesz neki. – Szent volt az a mise, melyet az Ausztráliába deportált foglyoknak titokban, éjjel szolgáltak s halálbüntetés sem tartotta őket távol tőle; érezték, hogy nagy és szent, amit ily áron vesznek és hogy többe került Krisztusnak. – Szent volt a mise Hunyadinak, Skander bégnek, Szobieszkinek, mielőtt megütköztek; érezték, hogy hősies erőfeszítéseknek itt fakad krisztusi forrása. – Szent volt a mise XVI. Lajosnak, mikor fogságának utolsó éjjelén, két órakor mutattatott be! Reszketett a pap hangja, a csengettyű mintha halálharang lett volna s mily lemondással érezte a szegény király, hogy mi az áldozat. Ez áldozatot, a kenyeret, törik meg nekünk; e tüzes vérből, e keserves kehelyből juttatnak nekünk... ’’Az Úr halálát hirdetitek’’ ti misebemutatók, hogy ráképesítsétek magatokat hasonló áldozatra. Az ő emlékezete lelket éleszt; életét, érzelmeit folytatni késztet. A misében Jézusban elmerülünk és szeretetét s kegyelmét magunkkal visszük haza; kell, hogy megérezzék rajtunk a tömjén- s a mirha-illatot napközben.

(forrás: Jel)