Függetlenség

2007.01.12.

A doni katasztrófa

1943. január 12-én a II.világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, közel 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. 140-150.000 ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Csak az ő szavaik meghallgatása, soraik elolvasása után mondhatunk ítéletet.

"Én túléltem, de a szüleim nem... "

Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány - elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában. Én túléltem a háborút és a hadifogságot, de drága szüleimet elvitte a kaszás.

Horváth B. József - Mátraderecske

Hadifogoly Híradó (HH) 1995/10.

Mi történt a doni hadifoglyokkal?

Mint kassai légvédelmi tüzér, 1942-ben kerültem ki az orosz frontra, és 1943. január 18-án estem hadifogságba... 12 napi gyaloglás és 18 napi vasúti szállítás után értük el a 150-180 kilométerre lévő tambovi gyűjtőlágert! Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50%-a meghalt vagy megőrült: nem bírta ki az embertelen körülményeket. A 30 nap alatt csak néhányszor kaptunk enni - szárított kenyeret és sózott halat -, de vizet alig... Lágerünk egy tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végén nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak, szalmazsák vagy pokróc nélkül... A következő napok egyikén fürödni mentünk egy üres barakkba. Két liter vizet kaptunk fejenként. Jégcsapok lógtak a mennyezetről... Napi 20 dkg kenyér volt a legfőbb táplálékunk... A halottak száma naponként 150-200 főt tett ki: közös sírba kerültek anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak köztük magyarok, németek, olaszok, románok. 1943. március 28-án egy csoporttal elvittek az Ural északnyugati részére, ahol még kemény tél volt. Itt is erdőben laktunk, és ugyanúgy aratott a halál, mint az előző helyen... Júniusban a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzésének köszönhetően tovább szállítottak Brovszk városába, ahol mintegy ezren, valamivel jobb körülmények közé kerültünk. Felerősödésünkért a lágerparancsnokot tették felelőssé.

Ludányi Imre - Lőrinci

HH 1992/1.

A túlélőket csak májusban regisztrálták!

A Dontól való visszavonulásra 1943. január 10-én kaptunk parancsot. 8 nap múlva, január 18-án estünk fogságba Minszk város környékén. Az első éjszakát hullák között, piszokban töltöttük egy hangárszerű épületben. Másnap, 19-én mintegy 10 000 főt elhajtottak. Visszamaradtunk úgy 80-an, akik fizikailag rossz állapotban voltunk. Mi temettük el a hullákat. Március közepén mi is útra keltünk. Öt nap után szerelvényünk a nyílt pályán megállt, összegyűjtötték az útközben elhunytakat és valahova elvitték. Újabb utazás, újabb temetés következett. Nyilvántartásba vétel sehol! Csak 1943 májusában kerültünk olyan lágerbe, ahol felvették személyi adatainkat, és még ujjlenyomatot is vettek.

Giczi János - Kővágóörs

HH 1992/1.

Fogságba esés a Sztrij (Ukrajna) körüli harcokban

Főhadnagyként 1944 elején behívót kaptam, és bevonultam a Sopronba áthelyezett 4. honvéd gyalogezredhez. Június 20-án indultunk a frontra, 23-án érkeztünk Sztrijbe. Innen továbbmentünk Sztaribochorodzsánba, ahol néhány napig tartalékban voltunk. Századunkat azonban rövidesen riasztották, és egy géppuskás század kíséretében elindultunk az orosz támadás feltartóztatására. A katonák puskánként 40 töltényt kaptak, de lőni nem tudtak, mert az elavult mannlicher puskáink használhatatlanok voltak a berozsdásodott zárdugattyúk miatt. Otinija térségében, Cleboika községben beérkeztünk az első vonalba. Előttünk az oroszok, és a "senki földje" az előző ütközetekből visszamaradt temetetlen hullákkal. Napokig idegesítő csend honolt, majd június 23-án hajnalban megindult az orosz támadás. Az órákig tartó tűz alatt zászlóaljunkban óriási zűrzavar keletkezett. Mindenki rohant a bunkerekbe. Aki nem jutott be, elesett. Az oroszok tűzhengere néhány óra múlva túlhaladt rajtunk. Aki életben maradt, annak a szabadsága veszett el. Még aznap 10 órakor fogságba estünk Otinijánál.

Gedai Károly - Budapest

HH 1994/6.

Fogadtatásunk Sztálingrádban - 1945. június vége

Az útvonal: Focsani-Konstanca (hajóval) -Novorosszijszk (vasúton) -Krasznodar-Sztálingrád. A vasúti szállítás után egy borzalmasan lerombolt helység állomására érkeztünk. Kitámolyogtunk a vagonból, de egyeseket le kellett emelni, majd a földre fektetni. Halvány fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Egy munkás kinézetű civil haladt el csoportunk előtt, tőle érdeklődtem a helység neve iránt. Elég cifra kísérő szavakkal nyomban megkaptam a választ: - Sztálingrád - mondta, majd köpött egyet és a város felé mutatott. - Látod? Míg fel nem lesz építve, addig nem mentek haza. Itt fogtok megdögleni mindannyian. - Köpött még egyet, és továbbment... Rövid, mintegy 15 perces menet után egy teljesen üres táborba érkeztünk, valamennyien a földre zuhantunk, annyira gyengék voltunk. Valamiféle főtt levet osztottak, utána feküdtünk tovább a földön. A latrinán nagy volt a forgalom, mert sok volt köztünk a hasmenéses. Őket egy közeli kórházba szállították... Az első éjszakát a szabadban töltöttük. Másnap egy romos fürdőépületből kialakított körletben helyeztek el bennünket. Ez lett a kb. 1500 német és magyar hadifogoly otthona néhány évre, a 7362/1-es számon. Mindannyiunkat karanténba zártak, mert több emberen a vérhas és tífusz tünetei mutatkoztak... Jó ideig munkába menet az utcán is gyűlölt ellenségként fogadtak. Főleg a gyerekek és a fiatalok hangos fritz-fasiszt jelzőkkel illettek, és jókora tégladarabokkal dobáltak, a közelállók le is köptek bennünket. A felnőttek közül többen bottal ütlegeltek.

Takács Péter - Debrecen

HH 1992/1.

A magyar honvéd és a hadifogság

Hadifogságból hazatérésünk után az illetékes hatóságok sokszor tették fel nekünk a kérdést: miért nem álltunk át, miért nem adtuk meg magunkat? A válasz nagyon egyszerű: a frontra küldött magyar katona haza akart menni, lehetőleg épségben, hogy továbbra is gondoskodni tudjon a családjáról. Gondolataiban csak a hazafelé vezető út jelent meg, és nem a hadifogságon át vezető kerülő. Amíg a legkisebb reménysugár is felvillant a sikeres küzdelemre, a katona kitartott esküje mellett, és bízott a honvédség és szövetségesei sikerében. Amikor a bekerítés, a kitörések kudarcai teljesen kilátástalan helyzetet teremtettek, a hősi halál helyett megadta magát a sorsnak. Voltak olyan katonák, akik bedőltek a szovjet propagandának, és kényszerűség nélkül is átálltak. Ezek zöme politikai megfontolásból tette. Egy bajtársam mesélte nekem az alábbi esetet. Egyik társa magával hozta a frontra apja igazolását, ami szerint ő 1919-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált, és tagja volt a Kommunista Pártnak. Bizalmasainak ezt meg is mutatta, és nem leplezte átállási szándékát, ha arra mód nyílik. Budapesti gyerek volt, aki a visszavonulás következtében közeledve a fővároshoz, le is lépett. Többé senki sem látta. A magyar katonáról alkotott pozitív élményem hosszú frontszolgálatomon alapszik. Katonai pályafutásom alatt kétszer kerültem ki a keleti frontra. Először 1942. november 2-i behívásom után, a 41. debreceni honvéd gyalogezreddel a megszálló erőkhöz, ahonnan leszereltek, majd 6 hét múlva 1944. május 1-jén ismét bevonulva, az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd ezredéhez. A Kárpátokba kerültem, a Tornyai-hágó-Wiszkow-Ludwighofka-Dolina szakaszra. Hadseregünk, miután Kolomea térségében vereséget szenvedett, az Árpád vonalig húzódott vissza. Itt a front megmerevedett és közel másfél hónapos állóharc alakult ki. Ekkor már az 1941 június-novemberi sikeres gyorshadtesti hadműveletek emlékeit az egyre csökkenő bizakodás váltotta fel. Románia 1944 augusztusi átállása után, magyar területre visszahúzódva, már csak elkeseredett és kilátástalan utóvéd- és halogató harcokat folytattunk. Bajtársaink zömében azonban fel sem vetődött a megadás, az átállás, az önkéntes hadifogságba kerülés gondolata. Alakulatunk észak-magyarországi visszavonulása jól illusztrálja azt a helyzetet, aminek következménye a hadifogság lett. Ezredünk 1944 szeptembere végén Munkács előtt, a Latorca melletti Kustánfalván pihenőben volt. Délután 5 órakor egy oldalazó partizántámadást kaptunk, amely a még kitűnő erőben lévő ezredünket néhány perc alatt széjjelszórta. Az ezred gyakorlatilag megszűnt létezni. Ekkor olyan, mindannyiunkat megrázó esemény történt, ami leleplezte a szovjetek átállásra buzdító propagandájának hazug voltát. A 11/1. zászlóalj géppuskás rajparancsnoka, megunván a kilátástalan harcokat, rajával együtt átállásra határozta el magát. Ebben segítségére volt a hozzá beosztott ruszin katona. A 12 fős raj megadta magát. A szovjetek azonban nem tudtak mit kezdeni velük: fogolyőrzésre, róluk való gondoskodásra nem voltak berendezkedve. Hátrakísérés közben néhány géppisztolysorozattal egyszerűen kivégezték őket. Ezt a tényt akkor tudtuk meg, amikor egy sikeres ellenlökés közben megtaláltuk a holttesteket. Ez nyomós érv volt, hogy a végsőkig kitartsunk. Miután ezredünk gyakorlatilag megsemmisült, átkerültem a 16. hadosztály páncélvadász rohamzászlóaljához, amely jóformán használhatatlan, első világháborús ócska karabélyokkal felszerelt alakulat volt. Ez azonban nem akadályozta meg a parancsnokságot, hogy bevessenek bennünket: először Kisbáriban és a Bodrog környékén, majd visszavonulások és halogató harcok után a füzérradványi Károlyi kastély almáskertjében. Innen is kiűztek bennünket. Pálházán keresztül Nyíri községbe érkeztünk, ahol végetért katonai pályafutásom, mert bekerítve, néhány százan 1944. december 17-én hadifogságba estünk. Rövid időn belül szembekerültem az első győztes szovjet katonával.

Takács Péter - Debrecen

HH 1997/3.

Fogságba esés Kárpátalján... Borzalmak Minszkig

Még tartott a háború - 1944 októberében kerültem fogságba. A szovjet katonák leszereltek bennünket, olyannyira, hogy még a fehérneműnket is elvették. Akik ellenkezni vagy netán szökni próbáltak - lelőtték. Hideg, télies időben kísértek Ungvárra. Közben hullott a nép, mint ősszel a legyek. Ungváron éppen a bankból szórták ki az orosz katonák a magyar pénzt, és taposták nagy élvezettel. Amit sikerült elérnem, felkapkodtam - kaptam is érte a puskatussal. Mégis megérte, a későbbiekben tudtam még vásárolni néhány szem krumplit, néhány eső kukoricát. Ungvárról menet civil polgárokat is tereltek közénk. A szolyvai híd fel volt robbantva, befogtak a helyreállítására. Szállásunk a szabad ég alatt, ellátás semmi! Aki szökni próbált, kutyákkal fogatták el, és úgy húzták, mint a dögöt. Ha valaki netán megütötte a kutyát, az megmarta. Ezért féltünk a szökéstől. Nappal dolgoztunk, éjszaka órákat ácsorogtunk a sikertelen számlálások miatt. Eső, havas eső esett ránk. Aki a drótkerítést átlépte, lelőtték. A hiányzókat a polgári lakosságból pótolták. Létszámunk mégis egyre kevesebb lett, sok volt a halottunk. A tűzrakást megengedték ugyan, de mi nem mehettünk a közelébe, melléje orosz katonák feküdtek le. Aki közülünk megközelítette őket, arra rálőttek. Gömbfákat, rönköket kellett cipelnünk, amikor az éhség és a gyengeség miatt mozogni is alig tudtunk. Egy alkalommal - ellenőrzés során - egy tábornok kijelentette: senki sem szólhat semmit, nem lehet panasza, mert "fronton vagyunk, akár ki is végezhetnek bennünket"... Hatalmas, hosszú és mély gödröt ásattak velünk, fölé rakva a gömbfákat, a gallyakat és egy réteg földet. Ez lett a szállásunk. A víz becsorgott, a ruhánk megfagyott, mozgás közben valósággal belevágott a húsunkba, a kicsordult vérünk is megfagyott. Létszámunk rohamosan csökkent. Az egyik napon több három- és öttonnás teherautó érkezett. Valósággal feldobáltak bennünket a gépjárművekre. Átmentünk az Uzsoki-hágón, miközben megcsúszás miatt többször le- és felszállítottak bennünket. Aki meghalt, az árokba dobták. Az utazást mindössze öten éltük túl, ennyien érkeztünk meg a minszki kórházba.

Franta László - Budapest

HH 1996/6.

Találkozás a bátyámmal

Mint leventét, 1944 novemberében behívtak katonai kisegítő szolgálatra a 205/3. légvédelmi üteghez Dunaföldvárra. Eleinte a konyhán dolgoztam. Amikor egy decemberi reggelen az ütegállásba vittem ki az élelmet, a falu szélén egy páncéltörő ágyút láttam, tüzelőállásban. Közelebb érve, óriási meglepetés ért, mert az ágyúnál szolgálatot teljesítő katona a bátyám volt. Igazi meglepetés és öröm volt a találkozás, mert hónapok óta semmit sem hallottam felőle. Én azt terveztem, hogy alakulatommal nyugatra megyek. Bátyám erről lebeszélt. Mezőfalván kaptam egy civil ruhát, amibe átöltöztem. Közben egy éjjel átvonult rajtunk a front, és bátyámmal együtt orosz fogságba estünk. Másnap a falu szélén egy hosszú épület falához állították a népet, szembe a golyószórót, és elkezdődött a zabrálás.

Jó ruháinkat levettették, és kaptunk helyette nyári zsávolyruhát. Így maradtam decemberi hidegben nyári katonaruhában. Egyik napon - hideg, esős időben - elindultunk. Dunaföldvárra érve az egyik gazda, Barbora József présházába szállásoltak el. Az ott talált hordókat megcsapoltuk és a borral melegítettük magunkat. Különösen az oroszok ittak sokat, hamar be is rúgtak. Könnyen megszökhettünk volna, de hittünk az ígéretnek, hogy hamarosan ellátnak igazoló írással, és mehetünk haza. Innen Bajára, majd Temesvárra mentünk. Kegyetlen telet töltöttünk el embertelen körülmények között az itteni táborban. Hideg, éhség, betegség - vérhas, tífusz - kínzott, gyötört és ritkított bennünket. A hullákat napokig nem szállították el. 1945 tavaszán, az egyik napon, amikor este a munkából hazatértünk, a lágert üresen találtuk. A foglyokat kiszállították a Szovjetunióba: bátyámat és földijeimet is! Minket is elvittek előbb Szegedre, majd Szabadkára. Nyár közepén jártunk, amikor összetereltek bennünket, kivittek a vasútállomásra, és Voronyezsbe szállítottak.

Nagy János - Budakeszi

HH 1995/6.

Délvidéki magyar hadifogoly voltam...

A darnicai 2. számú táborból 1948 novemberében váratlanul hazaindítottak néhányunkat. Kijevben 50-60 fő csatlakozott hozzánk. Személyvonattal az odesszai előkészítő és megfigyelő táborba utaztunk, majd onnan 1948 decemberében megérkeztünk Máramarosszigetre. Az a remény, hogy innen továbbutazhatunk, hamarosan szertefoszlott. Majdnem két évet töltöttem Máramarosszigeten, csak 1950. október elején szabadultam... Mi történt? A táborban főleg Jugoszláviában élő magyarok voltunk. Vissza akartunk menni szülőföldünkre. Értünk is jött egy jugoszláv küldöttség, hogy hazavigyenek. Dolgavégezetlenül távoztak. Az orosz táborparancsnok kijelentette: vagy eljövünk Magyarországra, vagy visszavisznek a Szovjetunióba! Mintegy 90 fő Magyarországot választotta. 1950. október 10-én érkeztünk Debrecenbe. Innen Dunapentelére kerültünk, az ottani építkezésre, ahonnan lassan szétszóródtunk, és mindenki járta a maga útját. Nekem sok kellemetlenségem volt jugoszláv állampolgárságom miatt. Gyakran voltam zaklatásoknak kitéve: álltam rendőri megfigyelés alatt, voltam "Titó láncos kutyája". Mindezeket átvészelve, az 1951-52-es tanévben - 28 éves koromban - befejeztem a gimnázium félbeszakadt 4. osztályát (utolsó éves gimnazista voltam, amikor fogságba estem), és Tatabányán érettségiztem. Később elvégeztem a Pedagógiai Főiskolán a matematika-kémia szakot, és 1984 január 1-jével mentem nyugdíjba.

Bácskuti László - Tatabánya

Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége (VHBSZ) gyűjtemény 254/1992.

Fogságba kerülés 19 évesen Budapesten

Még 19 éves sem voltam, amikor 1945. január 6-án leventeként hadifogságba estem Zuglóban, a Danuvia Fegyver- és Lőszergyárban. Mint 1926-os születésűt, behívtak katonának, és ide osztottak be honvédelmi munkára. A jászberényi táborban töltöttem be 19. évemet, ahonnan Ceglédre kerültem, majd a Szovjetunióba szállítottak. Focsanin és Konstancán át végül is Rosztov elővárosa, Batajszk lett a végleges helyem. Nem volt nagy láger, létszáma 520-560 fő körül mozgott. Kezdetben nagy nehézségeken mentünk keresztül. Silány koszt, hiányos öltözet és sokszor elviselhetetlen hideg gyötört bennünket. Egy idő után javult helyzetünk."

Ács Károly - Felsőnyék

HH 1994/8.

Kitörési kísérlet után fogságba

Huszadik születésnapomat 1944 októbere elején ünnepeltem, de amikor kiléptem az EMKE kávéházból, nagy légitámadás kezdődött. Szerencsére túléltem. November közepe táján falragaszok adták tudtul, hogy 16-tól 50 évesig a férfi lakosság azon része, mely nem tölt katonai szolgálatot, köteles jelentkezni az illetékes kerületi elöljáróságoknál. Így lettem a m. kir. honvéd munkászászlóalj munkaszolgálatosa. Mátyásföldön tankcsapdákat, lövész-futóárkokat ástunk, majd a front közeledtével Pestre kerültünk. Utolsó szálláshelyünk az akkori Fővámház épülete volt. Itt hallottuk a hírt, hogy a munkaszolgálatos századokat Németországba viszik további szolgálatra. Ezt mindenképpen el akartam kerülni, pesti szüleimet és Budapestet nem akartam elhagyni. Hamisított katonai engedéllyel "kint maradtam", azaz katonaszökevény lettem. Másnap találkoztam egyik egyetemista barátommal, aki hívott, hogy álljak be alakulatába, a II. Egyetemi Rohamzászlóaljba. Megtörtént. Az alakulat a Szerb utcai egyetemi épületben volt elszállásolva, az akkori viszonyokhoz képest jó körülmények között. Amikor az orosz csapatok elérték a körutat, harcbavetés nélkül átvonultunk Budára a Ferenc József hídon, amelyet még azon az éjszakán felrobbantottak a németek. Budán már folyamatosan bevetettek bennünket egészen a február 12-i kitörési kísérletig. Az I. zászlóaljat már korábban szétverték. A kitörésben magam is részt vettem. Szinte minden második bajtársam odaveszett. Vérző, élettelen testeken keresztül menekültek vissza az életben maradottak, köztük én is. Másnap, február 13-án már tudtuk, hogy minden elveszett. Sorsunkba beletörődve, egy falat kenyér és a mielőbbi hazamenetel ígéretének reményében vártuk mielőbbi szabadulásunkat. Ehelyett azonban Rimnicu Sarat, Tecuci, Constanca, majd Novorosszijszk, aztán a Kaspi-tenger melletti 328-as hadifogolytábor lett a vége.

Bizony Ottó - Budapest

HH 1997/2.

Fogságba esés Budán

Egyetemistaként az 1944. őszi mozgósítási parancsra vonultam be. Budapesten a Keleti Károly utcában volt a körletünk, a Marczibányi térre és Szentendrére jártunk kiképzésre. Parancsnokságunk a harctól való távoltartásunkra, illetve átmentésünkre törekedett, a háború utáni időkre. Ez a próbálkozás mindaddig sikerült is, amíg a harci cselekmények el nem érték a Várat. Ekkor a német parancsnokság utasítására mind gyakrabban osztották be alakulatunkat a védelmi harcokra. 1945. január 25-én robbanólövedéktől fül- és nyaksérülést szenvedtem a Törökvész utcánál. Elsősegélynyújtás után a HM segélyhelyére kerültem, ott estem fogságba 1945. február 12-én. A segélyhelyről az oroszok az alagúton át a Vérmezőre hajtottak bennünket, együtt a kitörés után a Várban rekedtekkel. A kijáratnál elvették tőlünk látható értékeinket: órát, gyűrűt, bőrmellényt stb. Majd géppisztolyos katonák kíséretében, romokon és az utcákon heverő halottakon keresztül egy budafoki gyárba, onnan Csepel-szigeten és Horthyligeten át Solt érintésével Dunatetétlen pusztára gyalogoltattak. Útközben tovább folyt a zabrálás. Megszabadítottak pokrócainktól, csomagjainktól, egyesekről még a csizmát is lehúzták.

Gyergyai Miklós - Vác

HH 1994/1.

Sikertelen szökési kísérletek

Budán estem szovjet fogságba 1945. február 13-án mint a pécsi m. kir. Kinizsi Pál 11. honvéd tábori tüzérosztály 2. ütegének őrvezetője, a Budafoki út 42. alatt. Ebben az épületben tartózkodott Viharos őrnagy pécsi gyalogos csoportja. Velük egyesültünk. A szovjetek a nagytétényi hizlalda központi épületében szállásoltak el bennünket. Azonnal dolgoznunk kellett. Én egy hadtápalakulathoz kerültem, amelyik a Székesfehérvárnál harcoló orosz csapatokat látta el... Székesfehérvárra kerültem 1945. április 4-én, ahonnan 3 nap múlva megszöktem. Többedmagammal a Bakonyba menekültünk, és az iszkaszentgyörgyi, a berhidai és a várpalotai erdőkben bujkáltunk. Ám a szovjetek ismét elfogtak, Érdre vittek, ahol a vasútállomáson napi 16 vagont kellett megrakni a harctéren elhagyott hadianyaggal, többek között a Velencei-tóból kihúzott német harckocsikkal... Ismét Székesfehérvárra vittek 1945. április 24-én, a Blaha Lujza szanatórium épületébe. Innen két hét múlva továbbszállítottak, de a vagonzárat elfűrészelve, Martonvásár előtt ismét megszöktünk. Három nap múlva megint elfogtak, bevagoníroztak, Temesváron és Konstancán keresztül a Krím félszigetre, Szevasztopolba szállítottak. Ide május 5-én érkeztünk meg.

Porrogi István - Pécs

HH I/1.

A Balaton körüli harcokban 1944-45 telén

Ítéletidő, hatalmas hóvihar tombolt Szentmihályfa-pusztán. Alig lehetett látni. Felderítőink jelentették: orosz harckocsik és katyusák gyülekeznek, tőlünk kb. másfél kilométerre. Erős aknavetőtüzet zúdítottunk rájuk. Közben az ezredparancsnokság hívta a zászlóaljparancsnokságot helyzetjelentés végett: senki sem jelentkezett. Mi tovább tüzeltünk. Úgy látszik, hogy a szovjetek ezt már megelégelték, rázendítettek ők is. Jött az áldás mindenfajta fegyverből, még a harckocsikból is. Szaporodott sebesültjeink száma, de halottunk ekkor még nem volt. A távbeszélő-összeköttetés továbbra sem működött. Ekkor már gondoltuk, hogy valami baj történt. Nemsokára megtudtuk, hogy kihasználva a rossz látási viszonyokat, éjjel a szovjetek a hátunk mögé kerültek, és elfogták a zászlóaljparancsnokot. Tehát bekerítettek bennünket. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá vált, de azért nem adtuk fel. Abban reménykedtünk, hogy a sűrű hóesést kihasználva, kicsúszhatunk a gyűrűből. Nem sikerült. Dél körül mi is fogságba estünk. Behajtottak bennünket egy nagy uradalmi istállóba, ahol úgy-ahogy elláttuk sebesültjeinket. Ezt nagyon jól tettük, mert fogvatartóink nemsokára elkobozták kötszereinket is. Délután, úgy két óra körül, a hóvihar elcsendesedett, sorakoztattak bennünket, aztán elindítottak hátrafelé. Ezzel elkezdődött 1424 napig tartó hadifogságom.

Kantó Imre-Csorna

HH 1994/1.

Fogság karácsony előtt

A Balatonnál 1944 telén ismét tüzelőállásba kerültünk, de ekkor már nem sikerült hatásos ellenállást kifejtenünk, mindig tovább kellett vonulnunk. Székesfehérvárra kerültünk, ahol karácsony előtt pár nappal a szovjetek körülzártak bennünket, és mi megadtuk magunkat. Így estem fogságba az ünnepek előtt két nappal. Székesfehérváron két napra bezártak különböző garázsokba. Innen aztán eltereltek hosszú sorokban Seregélyesre. Útközben még láttam egy árokparton a mi 7.5-ös lövegünket. Az új helyen egy uradalom istállójában kaptunk szállást. Pár nap múlva innen is továbbmentünk. Sárbogárdon gyalogoltunk át, amikor ránk köszöntött az új év: 1945.

Szatmáry Károly - Temesvár

HH 1994/8.

Folyamőrök fogságba esése gyalogosként

Dunaföldváron a m. kir. folyamőrezred IV. zj. 4. szd. tagjaként részt vettem az angolok által éjjelente a Dunába dobott mágneses aknák kirobbantásában 1944 májusától októberig, a mintegy 100 kilométer hosszú Duna-szakaszon. Október elején, miután a szovjetek elérték a Duna vonalát, megváltozott a feladatunk... A dunaföldvári szigetet védő határvadászokat láttuk el élelemmel, kötszerekkel stb. November 17-én bevetettek bennünket a Mecsek előterében, Zengővárkonynál... 29-én az orosz túlerő miatt megkezdtük a visszavonulást a Hidasi-Nagymányok-Szászvár-Lengyel-Kisvejke útvonalon. Alakulatunk az utóbbi faluban esett fogságba... Lefegyverzés és információgyűjtés után egyesítettek bennünket egy már elfogott kisebb csoporttal, majd Bonyhád-Dunaszekcső-Mohács útvonalon Nagybaracskára kísértek. Itt két új őrt kaptunk... Jól jártunk velük. Az egyik egy fiatal 23 éves ukrán szakaszvezető (Vaszilij), a másik egy rang nélküli, ázsiai arcvonású katona. Mindketten igen rendesen viselkedtek velünk szemben. Az ukrán vallásos volt. Kereszt vagy más vallásos jelkép előtt levetette sapkáját és keresztet vetett. Menet közben láttunk egy folyamőrruhás halottat, megengedték, hogy eltemessük. (Nevét, címét feljegyeztem, hozzátartozóit értesítettem a sírhely pontos leírásával.) Az úton a lakosság étellel, itallal kínálgatott bennünket. Őreink nem zavarták el őket, amint ez máshol számtalanszor előfordult. Ők átvetették az adományokat, és szétosztották közöttünk. Vaszilij egy feltört lábú foglyot felültetett a lovára, és ő jött gyalog. Baján vagonokba dugtak bennünket, és vittek Temesvárra.

Kolozsváry István - Cegléd

HH 1993/2.

Fogságba esés sebesültszállítás közben

A szovjet hadsereg támadása 1945. március 19-én éjjel indult meg. Először védőállásba küldtek, majd Kéthelybe mentünk, csatlakozva egy 60-70 főből álló német csoporthoz. Velük együtt egy dombon beástuk magunkat. Ekkor már 3 napja nem ettünk. Pár óra múlva a németektől megkaptuk a visszavonulási parancsot. Azonnal elindultunk, azonban Sávoly község közelébe érve, szomorúan vettük tudomásul, hogy megelőztek bennünket: tőlünk mintegy 150-200 méterre szovjetek vonultak be a faluba. Bennünket észrevéve, géppuskatűzzel üdvözöltek, megsebesítve két magyar és egy német katonát. Segítségükre siettünk, el akartuk szállítani őket, de az ellenség megakadályozta: 40-50 méter szállítás után a három sebesültet letetették velünk, minket pedig bekísértek a faluba. Ezzel megkezdődött 42 hónapos szovjet fogságom.

Soós Jenő - Üllő

HH 1994/4.

Apa és fia együtt esett fogságba. A ló nem felejt

Apámmal együtt honvédségi alkalmazottak voltunk a HM-hez tartozó Kincstári Gazdaság nevű szervnél. Apám parádés kocsis volt. Két szép lipicai lovat hajtott: Mosolyt meg Katót. Már a Dunántúlra települtünk át, amikor 1944 novemberében további visszavonulásra kaptunk parancsot. Ausztriáig azonban nem jutottunk el, mert 1945. április 1-jén fogságba estünk Szentgotthárdnál. Először a hintót vették el tőlünk a két lóval. Amikor a két ló átment a kapun, szomorúan apámra néztek - mintegy búcsút véve tőle. Soha nem felejtem el ezt a megrendítő látványt. Utánuk mi, emberek következünk. Motozás és zabrálás következett, majd elindítottak bennünket a Zalaegerszeg-Ságod-Tapolca-Nagyvázsony-Veszprém útvonalon. Azt mondták, majd Székesfehérváron kapjuk meg az elbocsátó papírt. Létszámunk közben 1000 főre szaporodott. A fehérvári táborban vérhasjárvány tört ki, sok halottat hagyva maga után. Április utolsó napjaiban bevagoníroztak, apámmal egy vagonba kerültünk. Romániában az egyik vasútállomáson megengedték, hogy kiszálljunk. Az egyik közeli vagonban kukoricát fedeztem fel, és a vagon nyílásán kikapartam magamnak egy zsebre valót. Közben észrevettem, hogy lovak vannak egy másik vagonban. A nyíláson benéztem, és úgy rémlett, hogy a mi lovaink is köztük vannak. Gyorsan szóltam apámnak, aki a nevükön szólította őket: Mosoly, Kató! A két ló, megismerve apám hangját, visszanyerített. Ő könnyes szemmel odament hozzájuk, hogy személyesen még egyszer elbúcsúzzon tőlük. E megrázó jelenetnek ma is élő tanúi vannak. Apám betegen jött haza Focsaniból 1945 nyarán. Én mint OK-s 1945 szeptemberében 18 évesen jutottam haza az Azovi-tenger partjáról.

Horváth János - Székesfehérvár

HH 1993/3.

Tragikomédia

Az alábbi történetet D. S. tartalékos utász főhadnagy mesélte el nekünk a valgai tiszti hadifogolytáborban. A visszavonulás során D. S. alakulatával Ausztriába került. Vele tartott felesége is. Alakulata 1945. május 9-e után felbomlott, két tiszttársával és feleségükkel felültek egy szekérre és hazaindultak. Sopronnál lépték át a magyar határt. A városba érve találkoztak egy zászlóssal, aki a Sopronkőhidán székelő orosz parancsnokság felkeresését ajánlotta igazolási papír megszerzése érdekében - ez szükséges a zavartalan hazatéréshez. Az ajánlat szerint cselekedtek, elmentek Sopronkőhidára. A három férfi leszállt, odamentek a kapuban álló őrhöz. Az barátságtalanul elzavarta őket. Nem hagyták magukat lerázni, a kaputól tisztes távolságban lehasaltak az útszéli árok partjára, és várták az őrségváltást. Az új őrnél ismét szerencsét próbáltak. Eleinte ő is elutasította őket. Erre előhúztak egy doboz cigarettát, átadták az őrnek, remélve, hogy erre megpuhul a kemény szíve. Nem tévedtek. Az őr elfogadta, bár értetlenül és csodálkozva nézett rájuk. Végül is vállán rándítva, kinyitotta a kaput és beengedte a három magyar tisztet. Amikor jobban szétnéztek, akkor látták megdöbbenve, hogy egy hadifoglyokkal zsúfolt lágerbe kerültek. D. S. barátunk hosszú hónapok, sőt még 1 év múlva is munka közben fel-felsóhajtott: csak azt szeretném tudni, vajon az asszony még mindig ott vár-e a fa alatt, a szekéren a kőhidai úton? A belénk nevelt becsületesség, a tiszti szóba vetett feltétlen bizalom így lett fájó komédia a tragédiából.

Ladocsa György - Szeged

HH 1996/5.

Fogságba esés harc nélkül

Siklósról 1944. szeptember 12-én vonultam be önként a 8/3-as Kiegészítőbe, a gyalogsághoz. Felszerelésem után Nagyárpádra kerültem katonai kiképzésre, innen november elején a visszacsatolt Baranya-háromszögbe, a Duna-parti Kiskőszeg falu mellé. A Dunát vigyáztuk, én golyószórósként. November közepén hadállásunkat a szovjet erők áttörték, és bekerítettek bennünket. Mi koromsötétben, éjjel, egy óra tájban jutottunk ki a gyűrűből. Kakasszó után mentünk, és így értünk Frigyesföldre. Innen tovább meneteltünk a Keskend-Hercegszőlős-Pálmonostora útvonalon. Az utóbbi helyen egy laktanyában pihentünk meg. Hamarosan innen is folytattuk a visszavonulást Beremend-Siklóson át Sellyére. Itt értesültünk Pécs november 29-i elestéről. Továbbfolytattuk utunkat nyugat felé, nem akartunk a szovjetek fogságába esni. Csömödéren a visszavonulókból megalakult a "Mura" ezred Háhn Artúr ezredes parancsnoksága alatt. Elöljáróm volt: Tura főhadnagy századparancsnok, Horlung Vilmos zászlós szakaszparancsnok, Vízvári tizedes rajparancsnok. Én, körülbelül százhatvanad magammal a 7. századba kerültem. December végén háromnapos menet után a muraközi Légrád faluba érkeztünk. Feladatul kaptuk a határőrség megerősítését és a falu rendjének fenntartását. Itt másfél hónapig tartózkodtunk a legnagyobb békességben a lakossággal. Február 22-én hajnali 2 órakor riadóztattak bennünket, és továbbvonultunk a Zala megye déli részén fekvő Dobriba és Tornyiszentmiklósra. Itt az őrszolgálat ellátása és járőrözés lett a feladatunk. Vigyáztunk az olajkutakra. Nappali szabad időmben segítettem a lakosoknak gyümölcsfákat tisztogatni, kertészkedni. Itt ért bennünket húsvét keddjén, április 3-án a szovjetek újabb támadása, és délután 5 óra tájban mindannyian fogságba estünk.

Stramó József - Pécs

HH 1998/2.

Hadbírósági eljárás - szerencsés szabadulással

Az oroszok áttörése után 1944 késő őszén Újkígyóson gyülekeztünk mint alakulatunktól elszakadt katonák. A lakosság rejtegetett minket, nehogy a ruszkik kezébe kerüljünk. Én azonban minden áron haza akartam menni, és az egyik hajnalon útnak indultam. Szerencsésen átjutottam a Körös hídján, majd a műút mentén levő kukoricaföldeken mentem tovább. Püspökladány és Nádudvar között haladtam, amikor szükségletem végzése közben megállt az úton egy sárga hintó, rajta két orosz katona. Kérték az irataimat, elvették a fényképezőgépemet, amit haza akartam vinni - ez lett a vesztem. Kísérőim leadtak egy jegyzőkönyvet parancsnokságunknak, ami szerint engem tűzharcban ejtettek fogságba, és gyanús, hogy nálam fényképezőgép is volt. Kihallgatások következtek. Ezeken végül is "megállapították", hogy én kém, fotóriporter és partizán voltam. A vége az lett, hogy elvittek Szarvasra a törvényszéki fogházba. Másnap továbbkísértek Debrecenbe, további intézkedés végett. Itt nagy volt a káosz, és ilyenkor gyakran közbecsúsznak a gikszerek. Egyik társam tanácsára bementem egy olyan körletbe, ahol több száz ember tartózkodott, de még nem vették fel őket a névjegyzékbe. Ez volt a szerencsém! Amikor egy alkalommal beszóltak az ajtón, és név szerint kerestek, nem jelentkeztem. Eltűntem a szemük elől, és többet nem zaklattak hadbírósági ügyekkel.

Molnár József- Mezőkövesd

HH 1995/3.

A bolgárok fogságában Magyarországon

A szovjet csapatok 1945 március végére elérték Nagykanizsát. Ekkor Murakeresztúrra voltam kivezényelve, ahol erődítési munkálatokat végeztünk. Március utolsó napján, nagycsütörtökön szovjet gépek bombázták Murakeresztúrt (26 polgári áldozat volt), ezért én magam is, feleségemmel és 10 éves kislányommal Belezna községben akartam megvárni a front átvonulását. Ez másnap reggel megtörtént. Az egyik oldalon a visszavonuló németek, a másik oldalon az előrenyomuló bolgár hadsereg, mi a kettő között. Én a bolgároknak önként megadtam magamat. Többedmagammal Csurgóra szállítottak. Ez ifjúságom városa volt, édesapám volt az itteni állomásfőnök. Itt jártam gimnáziumba, itt érettségiztem - hadifogolyként kellett viszontlátnom. Családom több tagja, 6 éves kisfiammal együtt ekkor már Szombathelyen volt. Csurgón - láger hiányában - lakásokban helyeztek el bennünket. Én a sógorom ügyvédi irodájába kerültem. Másnap egy kiürített iskola tantermében hajtottuk le a fejünket a padlóra. Harmadnap vonultunk be a közben kijelölt táborba, a város északi peremén egy uradalmi majorba. Hamarosan megjelentek a tetvek. A három szobában körülbelül harmincan voltunk, a konyhában a bolgár őrszemélyzet tanyázott. Rangidős tiszttársunk Fodor Alajos alezredes volt. A tábor parancsnoka lett: Gagov Petár tartalékos kapitány, civilben plovdivi ügyvéd. Mind az őrszemélyzet, mind a parancsnok rendesen viselkedett velünk szemben. Szép időben a kertben olvasgattunk, társalogtunk, egyesek kártyáztak. Nyugalmunkat semmi sem zavarta. A láger tiszti része be sem volt kerítve. A Marjás patakhoz is lemehettünk fürödni, az őrök csak messziről integettek. Látogatókat fogadhattunk: egyik ismerősöm rendszeresen ebédet is hozott. Csak egyszer kaptunk orosz látogatót, két zöldsapkás katonát, meg egy rossz arcú civilt, el is vittek közülünk néhány embert. Helyzetünkre jellemző volt, hogy egy alkalommal a kislányom egész nap és éjjel is velem lehetett a táborban. Gagov kapitány két vasárnap délután a csurgói cigányokat is berendelte hozzánk szórakoztatásunkra, sőt Lesz János esperes plébános úr is misét tarthatott számunkra. A kapitány egy alkalommal a fogorvoshoz is elkísért. Feleségem közben intézte kiszabadításomat. A megye főispánja közreműködésével a bolgár parancsnokság 1945. június 14-én elrendelte elbocsátásomat. Azt hiszem, ez a hadifogság meglehetősen eltért sok ezer magyar társam hadifogságélményétől.

Schlegel Oszkár - Budapest

HH 1998/4.

(forrás:Itthagy-lak)