2007.03.09. 

Csendes csodák

Hűvösvölgyi Ildikó a hitről és a szeretet erejéről

 -Énekel, táncol, tanít, prózai –és pódiumelőadásokon lép fel. Örökölte valakitől a színház szeretetét, illetve a művészi adottságokat?

 -Igen. Anyukámtól és apukámtól is. Egy Őrszentmiklós nevű kis faluban nőttem fel – jelenleg Őrbottyánnak hívják – ; anyukám tanítónő volt, aki szerette a táncot, nagyon szépen énekelt és színjátékokat is rendezett. Apukám ugyan számviteli területen dolgozott, de nagyon szépen hegedült. Tehát mind a kettőjükben megvolt a művészi hajlam. S az egy nagyon nagy dolog, hogy felismerték bennem: szép hangú, tehetséges kislány vagyok, tele exibicionizmussal. Örökké énekeltem, táncoltam. Nem, hogy nem tiltottak el a művészettől, hanem segítettek nekem: még kislány koromban bejártam Pestre zongorázni. Ők hoztak-vittek egy-egy zeneóra alkalmából. Amikor 14 évesen felvettek a Konzervatóriumba, felköltöztünk Budapestre.

 -Elvégezte a Konzervatórium zongora-ének szakát. Mégsem operaénekesnek –bár elénekelte a Varázsfuvola Papagenáját és Mozart: Bastien és Bastienne c. operájából Bastiennet alakította –, vagy zongoraművésznek tanult tovább, hanem felvételizett a Színművészetire. Saját elhatározásból, vagy tanárai tanácsára?

 -Nagyon határozott kislány voltam. Később az ember azért bölcsebb lesz és kételkedőbb. Akkoriban tudtam, hogy a színpad felé kell „elindulnom”. Aztán, hogy milyen formában, azt hozta magával az élet. Hamarosan kiderült a Konzervatóriumban, hogy egy nagyon erős zongorista gárda indul majd útjára. Együtt jártam Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és Schiff Andrással. Tudtam, hogy én, mint zongorista labdába sem rúghatok, és bevallom nem is voltam eléggé szorgalmas. Később, amikor elkezdtem énekelni, s kiderült, hogy szép hangom van, szerepeket kaptam a Pinceszínházban. Tizenhatéves koromtól Fábry Edit tanított énekelni a konziban, aki azt mondta nekem: belőled biztos musical-színésznő lesz, ezért tanulj meg táncolni is. Akkoriban Magyarországon igen kevés musicalt játszottak. A My feer Ladyt és a West side storyt, tehát az ún. klasszikus musicaleket. Fábry Edit küldött el Jeszenszky Endre balettmesterhez, jazztánc-tanárhoz. A tánc tanulásának nagyon nagy hasznát vettem későbbi tanulmányaim során és a Macskákban. Nem mondanám, hogy bárki is irányított volna, hanem határozottan mentem végig a kijelölt úton. Szenvedélyesen szerettem a verseket. Nem kérdeztem meg senkit, hogy mit ajánl nekem, hanem nagyon sokat olvastam Kosztolányit, Weöres Sándort, Illyés Gyula-verseket és Shakespeare-szonetteket. Amit Őrszentmiklóson elmulasztottam – hiszen tudjuk, hogy egy főváros- centrikus ország vagyunk, s aki nem Budapesten él, kevesebb lehetőséget kap –, azt lassan bepótoltam. A fővárosban tárult ki előttem a világ. Megismerkedhettem a színházi és művészeti élettel.

 -Életrajzát olvasva meglepődtem, hogy „csak” két színháznak volt eddig a tagja. Sok színész évente váltott a vidéki és fővárosi teátrumok között. Nem szereti a változatosságot, vagy pedig ennyire hűséges típus?

 -Inkább az utóbbi az igaz. Ezt nagyon jól látja. Azt hiszem, ha az ember elsőre megtalálja a választottját – legyen az színház, vagy társ az életben – akkor ahhoz hűséges marad. Nagyon hamar „megtaláltam” a férjemet, s most már 30 éve élek együtt Kisfaludy András dokumentumfilm-rendezővel. Ő a régi, legendás Kex együttesnek volt a dobosa. Én már abból a korából ismertem, de csak később hozott minket össze a sors. Nagy szerencse, hogy mind őt, mind a Madách Színházat szinte elsőre „megtaláltam.” Abban az időben nem volt olyan „divat”, mint most, hogy amint valami nem tetszik az embernek, vesszük a kalapunkat és továbbállunk. Továbbállunk házasságból, kapcsolatból, színházból, munkából. Ma már teljesen természetes, ha nem találod meg a számításodat, akkor mész, addig, amíg el nem érsz mindent az életben. Sőt mára kinyílt a világ. Mi annak idején egy zárt országon belül éltünk, három évente lehetett szó egy külföldi útról. Nagy dolog volt, amikor Párizsba mehettünk nászútra 1977-ben. Visszatérve a kérdéséhez: a hűség és a biztonság irányítja életemet. Azt gondolom, hogyha egy nő megtalálja a társát, a hivatását és a munkahelyét, akkor buta dolog változtatnia. Főleg, ha gyermekei is vannak. Az a biztonság, az a szeretet, és az az otthon, ami fontos szerintem egy nőnek, az nekem megadatott. Egy idő után azért láttam, hogy a Madách Színházban 1976-tól 1983-ig, tehát a Macskák bemutatójáig egyáltalán nem számítottak rám. A Macskák volt az én kiugrásom. Addig is tudtam énekelni és táncolni, csak nem kaptam olyan szerepeket, hogy mindezt a közönség felé megmutathassam. Soha nem voltam erőszakos természetű, olyan, aki veri az asztalt, hogy: ide nekem ezt a szerepet, mert ha nem, akkor elmegyek, hiszen sztár vagyok. Valójában sztár voltam akkor, csak nem tudtam róla. Akkoriban rengeteg tv-játék készült, nem úgy, mint ma, s azokban nagyon sokszor játszottam főszerepet. Onnan ismernek az emberek. Ha elmegyek a Turay Ida Színházzal vidékre, jönnek az autogramkérők, s érzem a közönség szeretetét: sokszor, ha belépek a színpadra, taps fogad. Ez számomra felemelő érzés.

 -Tudtommal művésznő több operettben is játszott. Kálmán Imre Bajadér c. művében van egy kuplé, melynek kezdő szövege így hangzik: „Szép primadonna, csodál a világ”. Mennyire fontos Hűvösvölgyi Ildikónak, hogy csodálják, rajongjon érte a közönség?

 -Nem, nekem sose volt fontos, hogy csodáljanak. A lényeg: szeressenek. Ez többet ér a díjaknál. Természetesen egy ideig bántja az embert, hogy miért nem kapta meg azt a Jászai-díjat, hiszen már a Macskáknál „megérdemelte.” Csak hát nem voltam felterjesztve, mert még nem tartott ott a Madách színházi ranglista. Itt is egy hierarchikus rend van, amiről akkor még nem tudtam. Úgy gondoltam, az a dolgom, hogy játsszak, s ha az alakításaim jók, akkor majd díjazza a szakma. Soha nem voltam olyan színész, aki mindent megtesz azért, hogy a szakma elismerje. Nem jártam partikra, nem igyekeztem senkinél sem bevágódni. Számomra ezek nem voltak lényeges dolgok. Hanem az volt a fontos, hogy becsületesen elvégezzem a munkámat, hiszen szenvedélyesen szeretem mesterségemet, – amikor letettem a lantot, hazamentem a családomhoz. Soha nem érdekelt a külcsíny. Persze jól esett, amikor régen szerelmes és autogramkérő leveleket kaptam. Most már azok írnak csak, akiknek tényleg fontos az, amit csinálok. A Bartók Rádióban vezetem a Muzsikáló délután c. műsort, s ezzel kapcsolatban is nagyon sok pozitív telefont és levelet kapok a hallgatóktól. Megköszönik a kapott információkat és az elszavalt verseket. Tehát igazi mesterségbeli elismerésekben van részem.

 -Művésznőnek van egy önálló estje, egy Reményik Sándor-összeállítás, Csendes Csodák címen. Miért pont Reményik? Egyfajta hiánypótlásból?

 -Reményiket is a Jóisten hozta elém. A Rádióban a különböző zeneművekhez mindig kiválasztottam egy-egy odaillő költeményt. Kezembe került egy istenes verses összeállítás, s egyszer csak Reményikhez jutottam. Éreztem: ehhez az emberhez nekem közöm van. Később hozzájutottam a 2000-ben megjelent „Reményik Sándor összegyűjtött versei”-hez. Akkoriban nem volt olyan sok színházi elfoglaltságom, így volt időm kiválasztani azokat a költeményeket, amik hozzám szólnak, amiken keresztül szólni tudok az emberekhez. Egy egész évet erre a munkára szántam. Végül összeállt az a 32 versből álló est, melynek 2003-ban volt a bemutatója. Négy év alatt az ország különböző helyszínein megfordultam ezzel az összeállítással; a legnagyobb boldogságot pályámon ettől az esttől kaptam. Reményiknek nem csak az istenes, hanem a filozofáló, bölcselkedő verseit is beszerkesztettem a „Csendes csodákba.” A mindennapi életünk kis helyzetire adnak választ ezek a költemények.

 -A címadó versből idézek: „A mindennap kicsiny csodái/Nagyobb és titkosabb csodák.” Milyen hétköznapi, kis csodákat él meg a művésznő?

 -Olyanokat, amiket sokszor észre sem veszünk: felkelünk, egészségesek vagyunk, van családunk, s tudunk reggelit, ebédet adni nekik. Olyan furcsa dolog, hogy mindig nagyon nagyra vágyik az ember, s irigykedik másra: „az ő élete mennyivel jobb, neki milyen sok díja van.” Ez a magatartás egyfajta őrült hajszába kényszeríti az embert. A mindennap piciny csodáinak kéne örülni, annak, ami velünk történt, a mi életünkben. Gondolkodjunk el azon, hogy te mit tudsz adni a másiknak. És itt a „másiknak” szócskán van a hangsúly. Egyszer csak eljut az ember oda, hogy a saját élete nem annyira fontos, mint a másiké: a társáé, a gyermekéé, vagy a növendékeié. Ez adja az igazi boldogságot. Ha ideáig el tudunk jutni, akkor az egy hatalmas dolog. Főleg a színészeknél, mert végül is ez egy eléggé önző foglalkozás. Biztos, hogy kezdetben bennem is több volt az önzésből, mint most. Később elcsendesedik az ember, és egy másik életszakaszba ér, ahol más dolga. Jelenleg nem esek kétségbe, ha nem mindig szerepel nevem a plakáton, vagy ha nem írnak rólam állandóan az újságok. Látja, mégis csak „megtalált” ön is, s mások is érdeklődnek – nem csak bemutatók alkalmából – személyem és munkám felől. Tudomásul kell venni, hogy minden életkornak megvannak a maga szépségei. Eljutunk egyszer oda, hogy nem csak befogadók, de átadók is vagyunk. Számomra csodálatos, hogy anyukám és nővérem pedagógus mesterségét tudom folyatatni. Boldog vagyok, hogy elindult a Musical Műhely, ahol egy új metódust tudok bemutatni. Elmondhatom tanítványaimnak: saját tapasztalatom alapján, hogy képzelem el a zenés mesterséget. És megismertethetem növendékeimmel a klasszikus zenét, amit a mai fiatalok nem igazán kedvelnek. Így nem tudják, hogy milyen értékeket hordoz. Meg kell érteniük, hogy alapvető klasszikus műveltség és énektudás nélkül nem lehet belőlük musicalszínész. Mindezt úgy kell feléjük közvetíteni, hogy játéknak fogják fel. Ehhez nagyon sok türelemre és szeretetre van szükség. Az önzést el kell felejteni a tanításból!

 -Tavaly nyáron olvastam: doktorálásra készül. Gratulálhatok már?

 -Még nem. Másodikos vagyok. Beszélgetésünk előtt a Színművészetin voltam angol órán. Az én generációmnak még nem tanítottak a középiskolában két idegen nyelvet, és a nyelvvizsga sem volt feltétele a felvételinek. Nekem akkor a magyar nyelv volt fontos, azt gyakoroltam, az volt az én szerelmetes nyelvem. Oroszul pedig annyira tanultam meg, amennyire muszáj volt. Az angol nem volt akkor kötelező, de nem is mehettünk nyugatra, hogy gyakoroljuk az idegen nyelvet. Most be kell pótolni az angolt és a németet is, s az együttgondolkodást a különböző művészeti ágakról. Három éves a Színház- és Filmművészeti Egyetem DLA (Doctor of Liberal Arts) képzése, s ha sikerrel veszem az akadályokat a szabad művészetek doktora leszek. Ma már, ha valaki tanítani, vagy rendezni akar, akkor ez a fokozat szükséges hozzá. Nekem Weöres Sándor a szívem csücske, s disszertációmra készülve, költészetén belül azt vizsgálom: a magyar zene, a népdal, és a különböző zenei formák, hogyan jelentkeznek nála. Weöres költeményeinek dallamvilága a magyar népzenében gyökerezik. Az is izgat: szabad-e ezt a „zeneköltészetet” még megfejelni zenével? Hiszen Weöres a legtöbbet megzenésített költőnk. Nehéz téma, de megírásához van még időm. Mindenesetre a következő önálló estemet Weöres költeményeiből fogom összeállítani.

 -2005-ben fellépett Debrecenben a reformáció napján, és más protestáns kulturális rendezvényekre is elhívják. Bár sokan azt mondják, hogy a vallás magánügy, mégis megkérdezem: Hűvösvölgyi Ildikó hívő, keresztyén ember?

 -Igen. Nyakas kálvinista vagyok. Ezt még Őrszentmiklósról hoztam magammal. Anyukám párttag volt – falusi értelmiséginek akkoriban muszáj volt belépni az MSZMP-be – ,de templomba is járt. Ezért nem tudtam nyilvánosan konfirmálni, ami nekem egy nagyon nagy bánatom volt. Hiszen a legalaposabban én ismertem a Bibliát, legjobban én fújtam a kátét, a zsoltárokat legszebben én énekeltem De nem állhattam ki az Úr asztala elé. Amikor osztálytársaim hitet tettek, fenn sírtam a karzaton. Amikor felnőtté válunk, akkor értjük meg igazából, hogy mit jelent a hit. Alapvetően az ember tele van bűnös gondolatokkal. Reményik Sándor ezt is csodálatosan fogalmazza meg. Azt írja: a filmre vennék mindazt, ami egy nap az ember lelkében kavarog, az a sok rossz: akkor látnák, hogy milyen sötét az ember. De azt is: milyen szép, és hogyan tusakodnak benne az ördögök és az angyalok. Miután mi reformátusok nem gyónhatunk, olyan a Reményik-est számomra, mint egy gyónás. Én ezeket a gondolatokat a hazáról, Istenről, természetről mind átszűröm magamon, és úgy mondom el, hogy annak, aki meghallgatja, de nekem is komoly katarzist ad. Ha nincs meg a hit, az a fénysugár, ahová fel lehet nézni, ahol megtisztulhat az ember, ahová „lerakhatja” bűneit – akkor nem is tudom, hogy lehetne élni. Az igazi nagy emberek, mind hívő emberek voltak. Ez biztos nem véletlen. Ma olyan világban élünk, amikor minden a hit és az értékek ellen munkál. Nem támogatják az egyházakat, sőt keresztbe tesznek nekik, ahol csak tudnak. Ha tehetnék, akkor megtiltanák a még a hittanra járást is. Pedig különösen fontos ebben az információ-dús és felhígult világban, hogy az ifjúságnak legyen irányadó fénysugara.

 -A Döglött aknákban Paálné szerepét alakítja. Nem csodálkozott, hogy egy 17 éve szilenciumra ítélt író darabját műsorra tűzte a Turay Ida Színház?

 -Egy színésznek, ha nem rendező, és nem színházigazgató, akkor kevés beleszólása van abba, hogy milyen műveket játsszon egy adott teátrum. Természetesen csodálkoztam, és örültem is, hogy bemutatjuk ezt a darabot. Nem is értem, hogy eddig miért nem volt műsoron. Illetve értem, csak föl nem foghatom, hogy miért nem tudják sokan különválasztani az irodalmi értéket az író politikai munkásságától, annak megítélésétől. Amikor főiskolára jártam, még láttam a Major- Kállai- produkciót. Emlékszem sokat nevettünk rajta, persze akkor még nem értettem a darab politikai üzenetét. Az én szerepem kicsi, de fontos a darabban, hisz a kommunista káderhez hozzátartozik ez a feleség. Paálné ugyan papírforma szerint nem az én szerepem, de imádom a végletes figurákat. Most is mindent megteszek – hajban, ruhában, sminkben – hogy azonosuljak ezzel az ellenszenves, lestrapált káder-feleséggel, de úgy, hogy a néző szánja is, meg mosolyogjon is rajta. Ami a Döglött aknákban még izgalmas, hogy szituációi, mondatai ma is élnek. Minden darabbeli kijelentés mára hatványozottan igazzá vált. Ez a tragikomédia egy alapmű, nem csak azért, mert a két pólusról szól, hanem, mert világosan bemutatja: az emberek alig változnak, csak a világ változik körülöttünk. El lehet mondani: lubickolnak a színészek a Turay Ida Színház Döglött aknák előadásában. A közönség a különböző poénokra pedig attól függően reagál, hogy milyen emlékeket őriz a szocialista múltból.

 Medveczky Attila