Függetlenség

2008.06.06.

A mai ökumenikus helyzetkép néhány szempontja - Tóth Károly elnöki beszámolója

Mindenekelőtt azt szeretném előrebocsátani, hogy nem a szorosan vett naptári évben végzett munkáról adok csupán jelentést, mivel az elmúlt évben közgyűlésünket különböző gyakorlati okoknál fogva majdnem pontosan egy évvel ezelőtt - május 21-én - tartottuk. A folyó évből eltelt már közel öt hónap és ökumenikus fáradozásunk folyamatossága elengedhetetlenné teszi, hogy ezt az időszakot is számításba vegyük.

A világkereszténység legfrissebb adatai

Az ökumenikus helyzetfelmérés jobb megértése érdekében szükségesnek tartom, hogy a legfrissebb és leghitelesebbnek tekintett adatokról tájékoztatást nyújtsak és felvázoljam, mi értendő - legalábbis statisztikailag - a világkeresztyénségen ma. Ennek az évnek az elején jelent meg a nagy tekintélyű "Világkereszténység Enciklopédiája" (David B. Barrett által szerkesztett és a nyugati országokban közismert sorozata: "World Christian Encyclopedia") legfrissebb vaskos kötete. Ebből a hihetetlenül részletes és nagy műből kiderül, hogy ma már 2 milliárd 200 millióra tehető a Földön élő keresztények száma. Ezzel a kereszténység a világ legelterjedtebb vallásává vált. Ezen belül a római katolikusok a legnagyobb számú felekezet 1 milliárd 119 millióval. (A muszlimok már azzal dicsekednek, hogy több száz millióval még ennél is többen vannak.) De a leggyorsabban növekvő keresztény csoportok, az ún. "független keresztény közösségek", akiknek a száma már túllépte a félmilliárdot. A klasszikus protestáns egyházak a harmadik helyen állnak (386 millió), őket követik az ortodoxok (220 millió), majd az anglikánok (77 millió). A reformátusok 77, az evangélikusok 75 millió hívet tartanak nyilván. A baptisták (70) és a metodisták is (42), a szabadegyházak pedig több mint 14 millióan vannak. Az enciklopédia azt is tudtul adja, hogy Európában él a legtöbb olyan keresztény, aki valamelyik felekezethez tartozónak vallja magát. Az is kiderül belőle, hogy ma már 39 ezer különböző keresztény felekezet alakult ki a világon és 3 millió 700 ezer a helyi gyülekezetek és keresztény közösségek száma. Jogos a kérdés, van-e eredménye a látható egységet célul kitűzött modern ökumenikus mozgalomnak? Különösen, ha arra gondolunk, hogy az Egyházak Világtanácsának 349 tagegyháza van ugyan és mégis a világkereszténységnek csupán egynegyedét, közel 600 millió keresztényt képviseli. Ha ehhez hozzávesszük az elmúlt hat évtizedben kialakult szerteágazó konfesszionális világszervezeteket (református, evangélikus, baptista, metodista stb.) és az egyéb ökumenikusnak tartott struktúrákat, mint a Bibliatársulatok Világszövetsége, a Keresztény Ifjúsági Egyesület és mások, akkor valóban igazat kell adnunk annak a megállapításnak, hogy mára a modern ökumenikus mozgalom egy "átláthatatlan, bonyolult labirintussá vált". És még ekkor sem említettük, hogy e szerteágazó felekezeti bonyolultságot tovább színezik a különböző lelkiségi-kegyességi mozgalmak, mint a fundamentalisták, az evangelikálok, a karizmatikusok csoportjai. (Csak Magyarországon 168 felekezetet, vallást tartanak nyilván.)

II.

Megvalósítható-e az egyházak látható egysége?

A hat évtized alatt létesült "modern ökumenikus mozgalom" olyan "sikeres lett", hogy elérkezett egy történelmi korszak végéhez vagy egy újnak a kezdetéhez? Joggal állapítható meg, hogy az ökumenikus mozgalom "a gyors sikereinek lett az áldozatává". Ma már mindenki, aki bármilyen szintű összefogásról, együttgondolkodásról és együttműködésről beszél, az "ökumenikus" jelzőt találja a legalkalmasabb kifejezésnek. A kérdés ezért, amit az ökumenikus teológusok közösségeivel egyetértve fel kell tennünk: lehet-e vagy éppen kell-e az ökumenikus mozgalom csődjéről, széthullásáról, végéről beszélni? Vagy éppen ellenkezőleg, egy olyan csodával állunk szemben, amely kötelezővé teszi Isten tetteinek magasztalását, és ami nem zárja ki, sőt egyenesen megköveteli a hat évtized alatt elért eredmények, változások rendszerezésének fő vonalai felvázolásának a kísérletét.

Az alapító atyák majd a nyomdokukba lépő ökumenikus nemzedékek célja az informatika és a mobilizáció világforradalmának globális követelménye nyomán az lett, hogy Krisztus egyháza látható egységének megvalósítását változatlanul célként tűzték ki. Napjainkra azonban kiderült, hogy ezzel a mércét igen magasra helyezték, olyan célkitűzést állítottak az egyházak elé, amely Isten időszámításának a miénktől eltérő "teljes másságával" nem számol. Ahogy a 90. zsoltár találóan tanítja: "mert ezer esztendő annyi a szemedben, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel". A fő kérdés most az, hogy van-e, lesz-e ereje a kereszténység közös hitének azt a feladatot felvállalni, hogy minden elválasztó különbség, ellentét és feszültség ellenére belátja, hogy több a közös, mint az, ami elválasztja a keresztényeket egymástól. Két nagy feladat áll az ökumenizmus előtt úgy, mint az egységkeresés új követelménye: próbálnia kell közös választ keresni és találni annak a meghatározására, hogy mit kell érteni a Szentírás fényénél az "egyház" alatt? Továbbá, hogy mi értendő a hat évtized során elvégzett teológiai kutatások, dialógusok fáradozásai alapján a látható egység kifejezésen? Hogyan lehetett volna e hat évtized alatt ebben a labirintusban egyenes utakat vágni?

Ki kell mondani a fentiekkel egyidejűleg azt, amit úgy is lehetne felfogni, hogy az "ökumenikus elégedetleneknek" a hangját ütjük meg és elfeledkezünk arról, hogy a római katolikus egyház a többi felekezettel együtt az elmúlt évtizedek alatt, különösen a 20. század második felében, korábban soha el nem képzelt teológiai változásokon ment át, mind hitéleti, mind gyakorlati vonatkozásban. Sajnos úgy tűnhet, hogy az egyházak a maradandóság és a változtathatatlanság jelképei. Ez főleg azért van így, mert nem ismerjük eléggé - még kevésbé azok, akiknek nem fő feladata az egyházi és a teológiai munka szoros figyelemmel kísérése - a jelentős eredményeket. Így pl. a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) legfontosabb határozatait, dekrétumait éppúgy, mint a felekezeti hitvallásokhoz ragaszkodó és a belőlük következő hagyományok szerint élő protestáns felekezetek szemléletváltozásait.

Csupán mindennek egyetlen vonatkozását emelem ki első helyen. A II. Vatikáni Zsinatnak azt a konstitúcióját, ami "a népek világossága" elnevezés alatt ismeretes (Lumen Gentium). A szakteológusok szűk körén kívül a megértés könnyebbé tétele kedvéért azt hangsúlyozom, hogy a reformáció egyik újítása éppen abban állott, hogy a hitvallási iratok élesebb vonalat húztak Isten látható és láthatatlan egyháza között. Ahogy az egyik református hitvallási iratunk a II. Helvét Hitvallás írja: "Szétválik ugyan az egyház különféle részekre, vagy megjelenési formákra nem azért, mintha önmagában megosztott, vagy meghasonlott volna, hanem inkább azért, mert a benne lévő tagok különböző állapota miatt mutat ilyen különbséget. Az egyik ugyanis a hadakozó, a másik a diadalmaskodó egyház. Amaz még e földön lakozik, a másik pedig már nem itt él..., de azért ez a kettő közösségben, vagy kapcsolatban van egymással... Az egyház láthatatlannak is nevezhető, nem mintha azok az emberek lennének láthatatlanok, akikből áll ez az egyház, hanem azért, mert a mi szemünk előtt el van rejtve, egyedül az Isten előtt ismeretes, és mint ilyen kivonja magát az emberi megítélés alól". A fentiekben gyökeres fordulatnak nevezett változást a római katolikus egyház azáltal tette meg, hogy a II. Vatikáni Zsinat során (első renden a Lumen Gentium okmányban) élesebben tesz különbséget a "földön zarándokló Isten népe, a látható egyház és a mennyei dicsőségben tökéletessé váló egyház között... A zarándokló egyház ennek a világnak mulandó alapját hordozza és maga is ott él a teremtmények között". Az egyik nagy nehézséget e zsinati dokumentum értelmezésében az okozza, hogy a diadalmas mennyei egyház és a zarándok egyház kapcsolatát nem határozza meg elég világosan. Ennek az eredménye sok esetben az, hogy az emberi gondolkodás gyengesége és gyarlósága és kísértései miatt a diadalmaskodó egyház és a zarándok egyház képe összevegyül, mintha Isten zarándok népére már kisugározna a mennyei dicsőség fénye vagy fordítva, a láthatatlan mennyei egyház teljes egysége már megvalósulhatna a földi bűnök okozta ellentétek közepette is - rövid idő, pár évtized alatt. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezzel a kulcskérdéssel tudtommal eddig még egyetlen felekezeti dialógus sem foglalkozott, pedig ez az egyik olyan teológiai terület, ahová lenyúlnak a katolikus és protestáns ellentétek és különbözőségek gyökerei.

III.

Új egységmodellek

Ezek után nagyon röviden utalok még arra, hogy milyen főbb "egységkoncepciók, modellek" alakultak ki az elmúlt 60 év során megvalósult sokrétű egyházközi dialógusokban.

1. Az európai protestáns egységképnek felelhet meg az európai evangéliumi (protestáns) egyházak közösségének nevezett Leuenbergi Konkordia, amit 2004-ben a jobb érthetőség kedvéért másként nevezik "Európai Evangéliumi Egyházak Közössége" (GEKE) megjelölés az új címe. Ez az egyetértés, amit már évtizedekkel ezelőtt (1973) a kontinens 104 evangélikus, református és metodista egyháza aláírt, köztük a magyar evangélikusok, reformátusok és a metodisták is, kimondja, hogy egyházak mindazok a közösségek, amelyek teljesen egyetértenek az evangélium értelmezésében. Továbbá elismerik az egymás által kiszolgáltatott sacramentumokat, megvalósítják a teljes szószéki és úrvacsorai közösséget, valamint a szolgálatok (diakónia) egységét. Ugyanakkor nem tekintik a tagegyházak hitvallásait érvényteleneknek. Ezt az egységmodellt "a megbékélt eltérések és a differenciált különbségek paradigmájának" nevezzük. A hitelvek, valamint a hagyományos formalitások többé nem elválasztó másságok, hanem megbékélt különbségek. Lényeges a közös tanítás: pl. "az egyedül kegyelemből hit által történő megigazulásról", a nyelvi megfogalmazások, a liturgiai és etnikai szempontok csupán differenciált eltérések.

2. Persze ez az egységmodell még korántsem felel meg a római katolikus elvárásoknak, mert a II. Vatikáni Zsinatnak megfelelően római katolikus testvéreink továbbra is hangsúlyozzák, hogy a reformáció egyházai "nem teljesen, hanem csak részben tagjai az egyetemes apostoli egyháznak". Ezért válthatott ki igen nagy ellenkezést a legkülönbözőbb protestáns felekezetekben az egész világon, sőt bizonyos meglepetést a római katolikus ökumenikus teológusok között is az, hogy XVI. Benedek pápa, illetve a Római Tanítói Hivatal az elmúlt év július 10-én közzétette "Válaszait némely egyházra vonatkozó kérdésre", amelyek szerint az elszakadt egyházak és keresztény közösségek a katolikus tanítás szerint "tulajdonképpen nem egyházak". Ennek az ekleziológiai különbségnek a hangsúlyozása már a nagy jubileum évében, 2000-ben is érezhető volt a "Dominus Jesus tanítás" közzététele után. De bármilyen jogos is az egyes felekezeti egyházak tanításainak félreérthetetlen kifejezése, a megfogalmazás hideg zuhanyként hatott és megzavarta az egységtörekvéseket.

3. Főleg azért, mert ez a megnyilatkozás ellentmondani látszik az ökumenizmus dekrétum tanítása szerinti katolikus tennivalók felsorolása első helyén álló feladatnak, miszerint "küszöböljük ki azokat a szavakat, állításokat és cselekedeteket, amelyek az igazságot és a méltányosságot sértve nem felelnek meg különvált testvéreinek helyzetének és csak megrontják a velük való kapcsolatainkat". Úgy tűnik, mintha a II. Vatikáni Zsinatnak a dokumentumai az eddigiekhez képest más értelmezést kapnának, azaz egy újfajta hermeneutikai változtatás kezdődött volna el. Ami azért különösen veszélyes, mert azzal a lehetőséggel fenyeget, hogy ily módon megnyitja az utat egy új kontravers teológia előtt, amely a reformáció és az ellenreformáció (16-17. század) hitvitáit jellemezte. Annál is inkább veszélyes lehetőség ez, mert ha az egyik, bár a legnagyobb keresztény felekezet úgy véli, hogy saját felfogása, ekleziológiája az a mérték, amelyhez minden "elszakadt egyház vagy keresztény közösség" alkalmazkodni köteles, akkor őket is előbb-utóbb megkísérti az önmaguk ekleziológiájának meghatározása. Ez egy félelmetes visszazuhanást okozna, ami tulajdonképpen nem jelentheti már a másság iránti tiszteletünket.

4. Egy további egységkoncepciónak lehet minősíteni azt a kísérletet, amit a kommúnió, a közösség teológiájának nevez az ökumené. Ez egy további irányzatává válhat a kereszténység egysége felé vezető útnak. Azért is, mert nem valamelyik konfesszió ekleziológiáját tekinti olyan mércének, amelyhez a többi felekezetnek egyházértelmezését mérni kell, hanem a különböző egyházaknak Jézus Krisztusban való részesedése fokát tartja a mértéknek. A kommúnió (görögül "koinonia") felfogás szerint ez közösség létesítését jelöli a helyi és felekezeti egyházakon belül éppúgy, mint egyetemesen éspedig nemcsak a tagok egymáshoz való testvéri kapcsolatát illetően, hanem valamennyi tagnak az egyház fejéhez való viszonyát. A helyi közösség, a gyülekezet és a közösségek közössége (akár területi, nemzeti vagy univerzális téren) nem ugyanaz, mint a közösségek közösségének a megléte, mert az feltételezi, hogy mindegyiknek egymáshoz és az egyház Urához való testvéri kapcsolata erősödik. Maga Ratzinger bíboros is - mielőtt pápává választottá k - ehhez a felfogáshoz nagyon hasonló közösségi ekleziológiai elképzelést vázolt fel a II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló tanításáról közzétett írásában. Persze könyvében sok olyan tételt is hangoztat, amelyek a részegyházak közösségét nem a protestánsokhoz hasonló módon értelmezi, de mégis nem a római katolikus egyház ekleziológiáját, hanem a Krisztushoz való viszonyukat teszi a keresztény közösségi egységmodell alaptételévé. Így nem tagadja XVI. Benedek pápa sem "az elszakadt egyházak (hiányos) közösségét a római katolikus egyházzal".

5. Az új római katolikus egyházfő és a II. Vatikáni Zsinat óta kialakult egységkoncepció egy fokozatosabban érzékelhető vonásokat tartalmazó irányzatát a Pápai Egységtanács elnöke, Walter Kasper bíboros neve fémjelzi. Josef Ratzinger és Walter Kasper ekleziológiája között már a Vatikáni Zsinatot követően árnyalati különbségek érzékelhetők voltak. Az ő felfogását a "lelki egység" kialakulásának további erősítése jelenti. A kommúnió, a spirituális, az előbbiekben jelzett egységkoncepciók fontos változata, mivel hatalmas lépések történtek mindkét részről. A keresztény együvé tartozást, az elmúlt években a számos helyen megjelent, "ökumenikus türelmetleneknek" is nevezhető szinte tömeg megnyilvánulásai teszik különösen előremutatóvá. Mert azt senki sem tagadhatja, hogy - a világnak különböző részein mindenféle politikai, társadalmi különbségeket félretéve - különösen az ifjúság körében olyan ökumenikus alkalmakra került sor, amelyek az egymással szembenálló dogmatikai, konfesszionális különbségeket áthidalva gyorsabban akarják lehetővé tenni a keresztények lelki egységének manifesztálását, ami az együttes bibliaolvasásokban, imádságokban és sok minden egyéb, az ellentmondásokat és eltéréseket maga mögé utasító eseményekben tükröződik. Ez a Walter Kasper bíboros által képviselt teológia már megnyitotta a további változtatások előtt az utat, de úgy, hogy minden felekezet a közös feladatokra irányítja a figyelmet: így a római katolikus egyház ekleziológiája kiegészíthető a reformáció Ige teológiájával, másrészt pedig az ortodoxia szakrális hangsúlyának erősödésével és a meglévő hitbeli egység gazdagságát fejezik ki. Az ilyen kommúnió - közösség - nem a felekezeti gyülekezetek összessége, sem nem a kölcsönös elismerésé. Olyan feladat, amely mindegyik féltől további erőfeszítéseket igényel. Meghagyná a nemzeti, etnikai valóságot, de a péteri szolgálat tényleges hatalmi gyakorlása nélkül. De megvalósítható-e ez az elképzelés? A kérdésre a választ az ökumenikus mozgalom paradigma váltása és a következő szakasza adja meg.

A fentebb röviden jellemzett egységmodellek előre vetítik a fennálló különbségeken átívelő krisztusi közösség növekedését, amelynek legfőbb jellemzője lesz a Krisztusban megélt teljes egyházi közösség. Ezért nagyon fontos mozzanata a keresztény teljes egység felé vezető útnak, mert - ahogy egy ökumené szakértő megállapítja - "a teljes egyházközösség eléréséig az egyházak és keresztények közötti minden lehetséges közösségi formát gyakorolni kell, hogy legalábbis töredékesen kifejezésre jusson és megvalósuljon a láthatatlan és a látható egyház egysége".

IV.

A konkrét munka főbb pontjai

Miután az eddigiekben vázlatos összefoglalást próbáltam arról a szerény munkáról adni, amit az Ökumenikus Tanulmányi Központ végez, most a konkrét munka sarkalatos pontjait ismertetem.

1. Igen fontos feladatunknak tartjuk a világkereszténység fontosabb eseményei nyomon követését. Ebben kiemelkedő szerepet játszik a Vatikán sokszor meglepő fordulatainak az ökumenizmus szellemében megkísérelt elemzése. De idetartozik az ortodox egyházak új helyzetének felmérése éppúgy, mint más nagy vallások jobb megismerésére való törekvés. Ezért tettük közzé az iszlám vallásról készített tanulmányunkat (Confessio, 2008/1. szám). Természetesen idetartozik Kína éppúgy, mint a Latin-Amerikában különösen gyorsan növekvő ébredési mozgalmak, pünkösdisták, evangelikálok, karizmatikusok, fundamentalisták stb. teológiai gondolkodásának mélyebb megismerése is.

2. Különleges kihívást jelentett az Ökumenikus Tanulmányi Központ számára az a felkérés, amely a múlt év második felétől kezdve ennek az évnek az első hónapjáig szinte teljesen lekötötte erőinket. Johannes Raunak, a volt NSZK államelnöknek, református világi keresztyénnek prédikációs gyűjteménye fordítása és kiadása. Remélem, e munka bonyolultságát elképzelheti mindenki, mert nemcsak tükörfordítás történt, hanem olyan német nyelvű anyagot kellett magyarra áttenni, amelyben a politikai nyelvezet különlegesen vegyült a teológiával, az irodalommal és helyenként az egyes német tájszólásokkal. Nagy segítséget jelentett e munkában, hogy dr. Szentpétery Péter vállalta a szöveg lektorálását. A kötet jelentőségét növeli, hogy magyarul "A Biblia és a politikus" című írás a Biblia Évében jelent meg nálunk. Hálás köszönet illeti Bölcskei Gusztáv püspököt, a Református Zsinat lelkészi elnökét és a Magyarországi Református Egyházat, hogy felkarolta ezt a vállalkozást. Az, hogy Johannes Rau özvegye személyesen eljött és a zsinati teremben szólt hozzánk a Rajnai Ev.-Ref. Egyház küldötteivel együtt, megerősítette további ökumenikus kapcsolataink szükségességét.

3. Bár külön rövid jelentést is hallott a közgyűlés az immár 19 éve folyó ökumenikus zarándoklatainkról, annyit mégis megjegyzek, hogy majdnem húsz évvel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy ezek a "Jézus nyomában" bibliai utak a Szentírásban olvasható történetek helyszíneivel való ismerkedések, a látás és az átélés igehirdetései kiváló ökumenikus alkalmakká lesznek. Ebben az évben külön jelentőséget kapott ez az évek óta folyó ökumenikus fáradozás azzal, hogy az annyit szenvedett választott nép nagy küzdelemben és sok áldozattal ugyan, de hazája fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte az elmúlt napokban. Ezúttal is kifejezem köszönetemet Gimesi Jánosné rendkívül türelmes és áldott munkájáért.

4. Munkánk még folytatódik, bár a személyi feltételek egyre nehezebbek. A központunk munkatársainak száma tovább nem csökkenhet. A 6 személyből 4 nagymértékben részidős kisegítő éspedig a könyvelőnk, az idegen nyelvű levelezőnk, takarítónk és a zarándoklatokat szervező vezető Gimesi Jánosné lelkésznő is. Tanulmányi csoportjaink feldolgozandó témák szerint alakulnak és dolgoznak. Sajnos baráti társaságunk oszlopos tagjai közül is sokan már eltávoztak az örök hazába. Ami az anyagi feltételeket, a pénzügyeket illeti - bár erről külön jelentések készültek, és kiosztásra is kerültek - hangsúlyozni szeretném azt, hogy a Szentírás igazsága újra bebizonyosodott, hogy "ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja" (Mt 6,34).

5. Szomorú kötelességem végül azokról megemlékezni, akiket Isten elszólított közülünk: Fülei Szántó Endréné, Olga ez év elején súlyos betegség után elhunyt. Kiváló angol, német, francia nyelvtudásával sokat segített. Adorján József testvérünk is a Budapest-Északi Református Egyházmegye tiszteletbeli esperese, korábban aktív tagja volt tanulmányi csoportunknak. Hálát adunk nemcsak az ÖTK-ban, hanem a Magyarországi Református Egyházban végzett szolgálataiért, mert velünk együtt hitte és tudta "hogy ha a földi sátorunk összeomlik, van az Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk" (2Kor 5,1).

Budapest, 2008. május 22.

(Forrás: reformatus.hu)