A társadalom átalakítására tett kísérletek a XX. században valódi lehetőséget kaptak. A fausti civilizációban a társadalom – és az ember – teljes átalakításának gondolata először 1789-ben, Franciaországban kapott megfelelő támogatást, de szerencsére rövid időn belül elbukott. Ennek köszönhető, hogy a XIX. század a soha nem látott technikai és tudományos fejlődés százada lett. A XX. században a nagy francia forradalom által elvetett mag egyre erőszakosabban tört utat. A kollektív tudatalatti, valahogy addig próbálgatja az ötletet, amíg végérvényesen ki nem derül róla, hogy hülyeség, hogy a nagy átalakítás a társadalom létét veszélyezteti.
Bármennyire meglepő a kommunizmus és a szocializmusok – ideértve a nemzeti szocializmust is – gyökerei a guillotine-ok árnyékában keresendők. Sőt a szocializmusok nagy és végül győzedelmeskedő ellenfele a liberális demokrácia is a bestiálisan legyilkolt francia arisztokrácia vérén sarjadt. (Csak érdekességként figyeljük meg, hogy miközben bármely népirtást csak szörnyülködve és sötét, nyomasztó megjelenítéssel dolgoznak fel a művészetek, addig a francia arisztokrácia és sok ezer más ember 1794-es és azt követő tervszerű lemészárlását valahogy elnéző kedéllyel kezelik.) A nagy francia forradalom, a maga őrületével, tehát mintaként szolgált a XX. századi társadalomátalakító kísérletekhez. Mi magyarok, ebből hármat a saját bőrünkön is éreztünk. Az egyik, az Adolf Hitler szellemi alkotásaként megszülető nemzeti szocializmus ugyan minden tekintetben hatékonyabb volt a többi kísérletnél, de semmivel sem emberségesebb. A nemzeti szocializmus a maga német hátterével, a kollektivizmus új működő rendszerét alkotta meg, de a végső cél megfogalmazása az emberi gondolkodástól és annak legmagasabb megnyilvánulási formájától, az erkölcstől teljes mértékben idegen. Ennek megfelelően el kellett bukjon, akárcsak a kommunizmus, mely ugyan lényegesen több áldozatot szedett és ráadásul lényegesen rafináltabb és kegyetlenebb módszerekkel pusztított, ugyanakkor földrajzi és időbeni kiterjedése lehetővé tette, hogy a mai Nyugat és elsősorban Nyugat-Európa vezetői között szép számmal akadjanak, akiknek Sztalin vagy Mao rendszere valahogy mégis elfogadható.
A két nagy diktatórikus rendszer után, a harmadik, a második világháború után kiteljesedő és a ’80-as évek végére végső formáját megtaláló liberális demokrácia gyökereit szintén a levágott arisztokrata fejek között kell keressük. A liberális demokrácia sokáig tűnt az egyedül üdvözítő társadalmi berendezkedés alapjának. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy – gyökereinek megfelelően – nem elégszik meg azzal, hogy a társadalmat alkotó emberek számára az élhető szabadság kereteit meghatározza, hanem alapvetően kívánta megváltoztatni az emberi gondolkodás, viselkedés és értékválasztás szabályait.
A liberális demokrácia és a mögötte álló erők – legalábbis a meghatározó csoportok – valódi céljait a Henri Bergson által kitalált, majd Karl Popper által kiteljesített nyitott társadalom (open society) elmélet mutatta meg. Egyben megelőlegezhetjük a felvetést, hogy a liberális demokrácia sírját is megásta.
A nyitott társadalom lényege, hogy leszámol minden „törzsi” jellegű együvétartozással, azaz a történelmi fejlődés eredményeként létrejövő zárt társadalommal, és lényegében minden szempontot az egyén szintjére visz le. Azaz a társadalom, mint egység a továbbiakban egymástól teljesen független egyénekből, individuumokból áll. Ezek az egyének szabadon dönthetnek arról, hogy éppen melyik csoport, melyik társadalom részei akarnak lenni és az államnak (vagy államoknak) éppen az a leglényegesebb feladatuk, hogy ezeknek az egyéni döntéseknek a lehetőségét megteremtsék. Ha a másik oldalról nézzük, az államok feladata nem más, mint hogy lebontsák azokat a zárt, a születés, vallás, kultúra vagy nyelv alapján létrejövő nagy egységeket, melyek az egyént megakadályozzák, vagy akár csak zavarják abban, hogy szabadon járja át ezeket a csoportokat. Azaz végeredményben nem utal másra, minthogy a nemzeteket eredeti jellegüktől meg kell fosztani és a nemzetközösség fogalmából az önvédelmet, az együvétartozást ki kell zárni.
Karl Popper legismertebb tanítványa Soros György, aki Popper elméletét meghaladva az eredetileg politikailag semleges gondolatot a politika és a gazdaság szintjére emelte. Soros elméletében a nyitott társadalom megteremtésére aktív szervezeteket kell létrehozni, melyek megakadályozzák, hogy az állam, hagyományos – szerintük mágikus, törzsi eredetű – korlátozó és védő tevékenységét folytathassa.
Ha Bergson, Popper és Soros személyes motivációját nézzük, akkor a nyitott társadalom elmélete mögött meghúzódó pszichológiai tények nyilvánvalóak. Mindhárman közép- és kelet-európai zsidó családok leszármazottai. A Frankfurttól Kijevig terjedő jiddis közösség, melynek gazdasági jelentősége és szerveződése a XIX. század hatalmas fejlődésének eredményeként jelentősen megnőtt, már egészen korán szembetalálkozott egy komoly problémával. Mégpedig, hogy Európában a XIX. századra jelentős múlttal és nemzeti együvétartozás érzésével rendelkező államok találhatóak. Ezek az államok meglehetős intenzitással védték saját nemzeti érdekeiket, mivel az államok létezésének alapját egyre inkább a mögöttük álló nemzet és nem – mint korábban – néhány nagyhatalmú arisztokrata család és hadseregeik befolyása adta. A nemzetek alapját adó közösségeket a többé-kevésbé egy nyelvű, egy kultúrájú és egy területen élő csoportok jelentették. Ezek a népek abban az értelemben valóban zártak voltak, hogy a legtöbbször védték érdekeiket a többi csoporttal szemben és sokszor gazdasági és közigazgatási egységet is alkottak. A hirtelen megnövekedett jelentőségű és létszámú jiddis közösségek rendre további térnyerésük gátját látták ezekben a csoportokban. Erre a hagyományos jiddis körökön belül két válasz született: az egyik a beolvadásban látta a további lehetőséget, míg a másik válasz a radikalizálódásban látja a megoldást. Azonban a teljes asszimiláció nem mindenkinek sikerült, ráadásul éppen a nemzeti szocializmus megjelenése, a zsidóságot korlátozó és végül eltűntetni szándékozó programja fordította meg sokaknál az asszimilációs folyamatot. Ennek tükrében tulajdonképpen érthető, hogy Bergson, Popper vagy Soros le akarja bontani a hagyományos, nemzeti alapon szervezett államok kereteit, csak éppen egyáltalán nem biztos, hogy a társadalmakat alkotó népek ugyanezt akarják.
És a liberális demokrácia legnagyobb ellentmondása éppen ez. Nem abból indul ki, hogy az adott társadalom milyen, mit akar, hogy a többség milyen politikai utat akar választani, hanem azt nevezi meg a szabadság, a demokrácia és az egyenlőség alapjának, ha a többség azokat az értékeket fogadja el, melyet az elmélet meghatároz. Ha a többség akarata ettől eltér, akkor azt önkényesen antidemokratikusnak, szabadságellenesnek minősíti, még akkor is, ha alapvetően elfogadja, hogy a szabadság és a demokrácia lényege éppen az, hogy a társadalom a többség által meghatározott utat szabadon járhassa be, és ne egy szűk csoport határozza meg az irányt, ahogy ez korábban a feudalizmus idején történt.
A második Orbán-kormány ellen felsorakozó és azt mindenáron megdönteni akaró had Bergson, Popper és Soros emlőin, illetve utóbbi pénztárcáján nevelkedett. A liberális demokrácia és azon belül a nyitott társadalom elmélete oly mélyen beléjük ívódott, hogy sokuk valóban őszintén csodálkozik rá a magyar társadalomra: Hogyan lehetséges, hogy még mindig Orbánt támogatja?
Az Orbán-kormány nem tesz mást, mint hogy elfogadja a magyar társadalmat olyannak, amilyen. Ez a liberális, korábban persze sokszor sztalinista, maoista, majd csak ezután liberális oldalról teljes mértékben érthetetlen. Hogyhogy nem utálja az embereket? Hogyhogy nem érzi szükségesnek bizonyos társadalmi rétegek kiirtását, elszegényítését, vagy éppen átnevelését? Hogyhogy nem látja a „mitikus, törzsi zárt társadalom” elpusztításának szükségszerűségét az új, szebb jövő felé? Hogyan fogadhatja el a keresztény alapokat, a katolicizmus Európát hatalommá szervező, majd háttérbe szoruló infrastruktúráját és a protestantizmus újító, munkaközpontú, a hatalmas ugrásszerű fejlődést megalapozó etikáját?
A teljes érthetetlenség mellett természetesen az érvényesülés lehetőségeinek – tegyük hozzá egészen minimális – korlátozása is növeli a dühöt. A nyitott társadalom felkent papjainak teljes mértékben elfogadhatatlan, hogy az állami források nem állnak teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül a rendelkezésükre. Akárcsak a nyitott társadalom elméleti alapjait, a pénzekhez, javakhoz és érvényesüléshez történő szabad hozzájutást is evidenciának, egyfajta szerzett jognak tekintették. Ezt a jogot most, a többségi társadalom helyeslése mellett némileg korlátozták.
A liberális demokrácia elméleti modellje recseg-ropog. Éppen a fent leírt ellentmondás miatt vált hiteltelenné. Így elmondhatjuk, hogy a Nagy Francia Forradalomban gyökerező mindhárom társadalomátalakító kísérlet megbukott. A nemzeti szocializmus 1945-ben, a kommunizmus és a szocializmus 1990-ben, a nyitott társadalomelmélettel fertőzött liberális demokrácia – legalábbis Magyarországon biztosan – 2010-ben.
