avagy mit tett a Szolidaritás Lengyelországban, és mit tesz itthon?
Régen mutatta meg egy egyszerű tv-híradó olyan jól a valóságot, mint legutóbb vasárnap. Előbb vezető hírként lement a bejátszás a kelet-európai átalakulás egyik legendás alakjáról, a gdanski hajógyár villanyszerelőjéről, Lech Walesáról. A lengyelek nemzeti hőse a minap ünnepelte 70. születésnapját, ez indokolta, hogy a híradóban is megemlékezzenek személyéről, ténykedéséről. Elhangzott, hogy Lech Walesával az élen, olyan szakszervezeti összefogás jött létre 1980-ban Lengyelországban, amelyet a vaskalapos, Brezsnyevéket mindenben hűen kiszolgáló Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) vezetése is kénytelen volt elismerni és bevonni a munkásokat érintő tárgyalásokba. Ez volt a Szolidaritás. Ismét lett ok a reménykedésre, ismét lehetett hinni abban, hogy egyszer talán véget ér az embertelen, és működésképtelen rendszer. A korabeli, nyugati sajtó megfogalmazása szerint Lech Walesa ténykedése megrengette a kommunizmust, egyben pedig meggyújtott egy halvány reménysugarat a szovjet-blokk többi államában is.
Kevéssel a Walesa-bejátszást követően jöttek a hazai tudósítások, benne az élen egy tüntetés képsoraival. A Szolidaritás – na nem a lengyelországi, hanem a hazai, amely bitorolja az eredetinek a logóját – tartotta ezt a szóban forgó megmozdulást a budai Vár tövében. A felheccelt érdeklődők előtt megtartott esemény fő attrakciója az volt, amikor egy gigantikus nagyságú, hungarocellből elkészített szobrot Kónya Péter, Bajnai Gordon és Dopeman – mint a baloldali ellenzék vezető személyiségei – hívei egyesült erővel ledöntöttek. A hungarocell olyannyira nem bírta a honi ellenzékiek nekifeszülését, hogy a műszobor feje leszakadt, amelybe Dopeman a jelenlévők őszinte csodálatát és elismerését kivíva, még jókorát bele is rúgott. A szeánsz végeztével a szobor maradványait végighurcolták a fél városon, obszcén kifejezéseket skandáltak, majd legvégül feldarabolták és megskalpolták a még megmaradt szobordarabokat.
Látva a képsorokat, az jutott eszembe, hogy itt bizony szemernyi új sincs a Nap alatt. Bajnainak és bandájának eszmei és szellemi elődei minden esetben hasonlóan kezdték közéleti ténykedésüket. Szobrokat döntögettek vagy akár mást is, például templomokat. Mesélhetne erről a magyarság lánglelkű püspöke, Prohászka Ottokár, akinek a Károlyi-kertben álló szobrát 1947-ben döntötték le, s akinek szobordöntögetői között maga Faludy György is ott tevékenykedett. De említhetjük a Regnum Marianum templomot is, a Városliget szélén, amelyet meg „minden magyarok atyja”, Rákosi elvtárs döntetett le.
De ha még ennél is korábbra tekintünk vissza az időben, akkor a helyzet még riasztóbb. Első hazai színre lépésük ugyanis 1919-re, az I. világháború utánra datálódik. Miután ekkor szobor nem nagyon maradt a megcsonkított hazában, ezért az élőkön „gyakoroltak”, azokon, akik másként mertek gondolkodni, mint ők. A hírhedt „Lenin-fiúk” 133 napos rémuralma alatt több mint 500 volt a halálos áldozatok száma, vagyis átlagban napi négy magyar ember életét oltották ki a proletárdiktatúra jegyében.
Bajnaiék tehát most nem tettek egyebet, mint világosan és közérthetően jelezték: készek folytatni eleik kedves hagyományait. Egyelőre még csak hungarocellből készült szobron élik ki elfojtott gyilkos ösztöneiket, de nem kérdés, hogy ha úgy adódna, nem állnának meg a szobrok fejének rugdosásánál.
Nekünk ezért nem árt figyelni és ismerni a történelmet. Mert amíg Lech Walesa és az ő Szolidaritása Lengyelországban megrengette a kommunizmust, addig nálunk a Kónya-, Bajnai- és Dopeman-félék Szolidaritása visszahozhatja a kommunizmust, annak minden testi, lelki és szellemi szennyével és szörnyűségével együtt.
Feltéve persze, hogy hagyjuk…
Kovács Attila
