Minden lehetőséget elbágyaszt a szálkás álmatlanság, az összevissza rajzolt fény, a kierőszakolt nyugalom utáni vágy nehézkessége. A valóság elmenekül az emlékképek szabálytalan ütései elől, mocskos ingét a szokványos égre teríti, átpréseli magát a tündértelen édenen, gyermekkori látomásaihoz vonszolja kiapadt folyómedrét, a felhőket leradírozza az égboltról, a vonat ablakára tapadt szürkeségből mérget kever, lekényszeríti a kérdezés és válaszolás jogához ragaszkodó elme nyelőcsövén, az egymáshoz látogató szorongások útvonalán romos és elhagyott állomásokra érkezik.
A vonat kiszámítottan, tekintetbe véve minden fát, kanyart, jelzőoszlopot, alagutat, küszködve hajdan megtett utak könnyedségével, kényszeredetten küzd a távolsággal.
Nézem a menetirányból szembe rohanó kertes házakat, a kapájukhoz tapadt, háztájiba feledkezett asszonyokat. Elhízott, nehézkes lovak, megkeményedett sorsú parasztok bámulnak be az ablakokon, amikor fékezünk a vasúti átkelőnél. Elmagányosodott árokpartok mutatják, merre fekszenek az elrabolt földek. Ostoba tekintetű állatok legelnek a réteken, pásztoraik hasukat süttetve méláznak a fűben.
Mindent elnehezít a megrekedő hőség, szemcséi vastag rétegekben telepednek a folyékony levegő aljára.
Felállok a helyemről, hogy kimenjek a folyosóra. Lehúzom az ablakot és kihajolok, élvezem az arcomba csapódó darabos levegőt. Már nem kell elviselnem a kánikulában átizzadt ruhák savanyú szagát, eltartom magamtól a múltat, engedem, hogy a napfény körülszurkálja a szemem, a fény belefolyik nagyra tátott számba.
Ismeretlen testek osonnak el mögöttem a folyosón, néha meglöknek, amiért bocsánatkérően szabadkoznak, de van, aki annyit sem mond, hogy pardon.
Szúrópróbaszerűen, elvétve talál el egy-egy elkésett érzés. Mindegyiket engedem továbbhaladni, tudom, úgyis egymásba torlódnak, körülményesen összetapadnak, és elnyűtt rétegeket alkotnak tudatomban.
*
A falu utcáin fekete műanyagkukák és piros színű szemeteszsákok hevernek a kapuk előtt, az elhasznált és újrahasznosíthatatlan idő meseszerűen kering a házak körül, a templom elnémult magánya lehúzódik a Balaton partjára, de képtelen felemelni magához a nyaralók pogány élni akarását.
Egy szekér vonul a templom mellett, a klaffogó patájú lovak sörényéből száll a por, árnyékuk osztatlan vaskossága rácsodálkozva ismer magára a ragyogó napfény mivoltában.
Újonnan vakolt, eladó házak, ágaskodva isszák egymás elől a fényt, értékük elveszítette valóságát a jelzálogkölcsönök lábjegyzeteiben.
Az útkereszteződésben pléhkereszt áll, megszakadtak az önfeledt figyelem órái, Jézus már régen feladta, hogy tizenkét apostola felfogja mondanivalóját, fájdalmas arccal keresi a szavakat, amelyeken közvetlenül szólíthatná meg az asszonyokat, akik mindig kicserélik a lába alá helyezett befőttesüvegben a mezei virágokat.
A sóhajok azonban a zálogházak elnéző nagyvonalúságáért fohászkodnak, szekrények fogasain lógó, elnyűtt kabátok zsebeiben keresgélnek kenyérre, tejre váltható bankjegyek után, megtapintják a holnapután kiszámíthatatlanságának erezetét.
*
Az erődtemplomtól szomorú, megtanult utcákon kapaszkodom felfelé a szülői házhoz.
Elfeledett lábnyomokon lépdelek, elhajolnak előlem a fák, kiürített szekrények sóhajtoznak az udvarokon, savanyú, penészvirágos pincék felett járok, vadrózsák nőttek föléje, gyökerüket a múltba vájva sóvárognak.
Gondolataim legmélyén megcsókolnak a szüleim, pedig a testem tüskés és hideg, mint a drótkerítés. Parázna, kigombolt háromszögű térre érkezem, a Szent Ignác katolikus templom harangja ráborul az égre, hangját a fájdalom kiméri a szemközti italbolt pultját támasztó munkanélküliek között.
Egyszer csak ott állok a megereszkedett tetejű ház előtt, és nem akarom elhinni, hogy megérkeztem, tenyeremből eszik az öröm, letakarja az időt, rálép a madármintás falvédőre.
Az idő megszámlálhatatlan homokszemek szomorúságával pereg. A házban elhagyott bútorok csodálkoznak rám, majd visszabújnak szürke porból vont takarójuk mögé. Ürességük szánalomra méltó, elhagyott lelkek módjára kapaszkodnak a fénytelen, légüres térben.
A falakon bonyolult ábrák a repedések, az elfelejtett emlékek képei léghajó módjára úsznak a múltból a jelenbe, csöndből gyúrt érzések mentén újjászerveződnek és megkerülik a kertet, átfutnak a ház felett, kinyitják a cseppekben könynyező vízcsapokat, szájon csókolják a gazzá vadult fűszálakat, felemelik helyükre a beomlott köveket, ingerülten szállnak harcba a darázsfészkek zűrzavarával, leolvassák az üzenetek szintjét, járhatóvá teszik az ösvényeket, megforgatják az agyagos földet, együtt sírnak a lehullott levelekkel, belemosolyognak a délután arcába.
Egy falra akasztott, bekeretezett fényképről az édesanyám lépked felém a hűvös, esti szél mögött. Megszárította arcát a téglaszürke emlékezet, lehajtja fejét, áttűzi mosolyát a homlokomra.
A feltörő érzelmek megfosztják értelmétől az üzenetet, melyben az agyonmosott kötények elnagyolt virágait kényes macskák tépkedik, az álomrétek felett költöző madarak repülnek át, mindig maguk után hagyva az elolvashatatlan üzenetek sokértelműségét.
Rámutatnak a valóság harapásaira, a kemény, hordozható erőszak mögül előretörő fenevadakra, akik elől nem menekülhet senki. Kiszabadítják a hazugság keresztre feszített testét, bekötözik gyulladt sebeit, a farizeus simulékonyság eltéveszthetetlen aljasságát. Nem lehettem ott az útkereszteződésnél, hogy korbáccsal tartsam vissza a ragadozók, gőgős vérszomját. Tükrök mozdulnak el, a párhuzamos folyosók börtöncellái közé bosszúvágyként ékelődik be a fájdalom. A bonyolult természetű fenevadak nem felejtettek még el, érzékelhetően, megfigyelhetően kínálom fel magam a hatalom tébolyult hóhérainak, hogy egyszer és mindenkorra közösen tegyük fel a pontot pokoljáró száműzöttségemre.
(Részlet a Pokoljáró című készülő regényből.)
