Kétezerkettőben az elcsalt tavasz előre megtervezett jövő idejében mindent befed a választás kiszámított szabadsága. Önkényesen keveredik bele a napnyugtába forduló közönybe, a jóhiszemű emberi tévedésekbe, hánytatóan bonyolulttá és mocskossá tesz mindent, ami kapcsolatba kerül vele.
Egy férfi és egy nő áll a mező szélén, arcukon kitágult az erőszak, a fenyők felett forduló madarakat figyelik. Mögöttük egy katonai dzsip és egy busz várakozik.
Késnek, mondja a nő, a türelmetlenség magáévá teszi a hangját.
Nyugodjon meg, miniszter asszony, nemsokára megérkeznek, mondja Berkesi. A férfi szemének ráncketrecei mögött egy sakál árnyéka hízeleg.
Még ne szólítson így, kéri a nő, majd ha kineveztek, csak a választások után.
Ahogy kívánja.
Miért nem hívjuk fel őket?
Nem biztonságos.
Lehallgatják?
Valószínűleg.
Akkor hogyan szokott beszélni velük?
Vannak összekötőink, minden nap átjön valaki a határon, aki átadja az üzenetet.
Megbízható?
Az ő emberük.
A nő erőltetett mosolya még ellenszenvesebbé teszi halotti maszkját.
A sporttelep biztonságos?
Teljesen. Mindenki nekünk dolgozik, a környékbeli két tanyán is.
Az élelmezés sem kelthet gyanút senkiben?
Terv szerint elő van készítve minden. Nyugodjon meg. Senki sem fog hiányt szenvedni semmiben.
Nem szeretnék panaszt hallani a vendégeinktől. Hosszú távú együttműködésre gondoltunk.
Tudom, bólint Berkesi, engem is így tájékoztattak.
Melyik csoportjukat küldik ide?
Kipróbált és összeszokott kommandót várunk, néhányan már voltak bevetésen nálunk, körültekintően készítették fel őket, van közöttük olyan, aki magyarul is beszél.
Talán ismeri őket?
Már találkoztam az egyikkel Közel-Keleten.
Maga ezt nem pénzért csinálja, ugye?
Ezt a szolgálatot lehetetlen megfizetni, legfeljebb azokat, akik végrehajtják a parancsainkat.
Hisz benne?
Miben?
Az ügyben.
Ez nem hit kérdése. Sokkal inkább a létszemléleté.
Azért biztos, hogy magának is megvan az ára.
Mint mindenkinek, bólogat Berkesi, aki a baloldalt szolgálja.
Régóta szolgál velünk?
Olyan családba születtem, ahol a hovatartozás és a hűség sohasem lehetett kérdéses, aztán felvettek a terrorelhárítókhoz, rögtön az első alakulat létrehozásakor, bizonyára ismeri a múltamat.
Olvastam az anyagát. Soha semmit nem bízott a véletlenre. Ha nincs az a négy év, nyilván töretlen és kivételes a karrierje, mondhatni példátlan a fegyveres erőknél.
Nyilván igen, Berkesi hangjában öntelt cinizmus nyílik, gesztusai sürgős elégtételért kiáltanak: idén minden másképpen történik… a választók akaratából.
Elérkezett az ideje, bólogat a nő.
Mind a ketten megfordulnak, felfelé néznek.
Készülő vádalkukból rögtönzött tervek húzódnak körbe, elrákosodott ígéretek fedik őket, a jelenre nehezednek, megtömik aljassággal, kiásott pincék penészes magányával.
Kétfedelű repülőgépek érkeznek.
Fáradhatatlanul erőszakos hangjuk a feltámadó szél erezetébe kapaszkodik, felerősödik, visszafordul, összezsugorodva egybeolvad a nyugalom szemcséivel. Hazug, kimódolt távlatok keletkeznek, egymásba vannak gabalyodva.
A gépek kék-fehér, hitelekből megvásárolt egyensúlya idegen árnyalatokkal keveredik. A kiterjesztett szárnyak hatalomra vágynak, kiéhezettek, önteltté teszi őket kiterjedésük többirányúsága.
A gépek leereszkednek a fűre, egyre lassabban futnak, imbolyogva megállnak. Kinyílnak az ajtók, kisportolt férfiak ugranak a fűre, elindulnak Berkesiék felé.
Berkesi és a nő megkönnyebbülve áll, kötelező mosollyal várják a vendégeket. Terrorhoz szokott, egyforma arcok közelednek feléjük, pórusaik a szabad levegő életteli nyomásában kitágulnak, elvirágzanak.
Szögesdróthajú, fiatal férfi lép a nő elé, angolul beszél, Berkesi tolmácsolja a mondanivalóját:
Köszönjük, hogy vártak bennünket. Sajnos nem tudtuk pontosan tartani az időt, a szerbek miatt manőverezni kellett, mondja ünnepélyesen, hangosan.
A nő magyarul köszönti a férfiakat: Uraim, kedves barátaink! Magyarország leendő liberális miniszterelnöke és baloldali kormánya nevében üdvözöljük önöket hazánk földjén. Megkülönböztetett szeretettel és figyelemmel vártuk érkezésüket abban a reményben, hogy az elkövetkezendő időszakban küldetésük segít elérni céljainkat, melyek közösek. Érdekeink ugyanazok, le kell váltanunk a jelenleg uralkodó rezsimet. Ehhez kérjük az önök páratlan tudását a baráti segítségnyújtás jegyében. Gondoskodtunk róla, hogy otthon érezzék magukat Magyarországon, amely örökké hálás marad szolgálataikért.
Miután a rögtönzött köszöntőnek vége, Berkesi szűkszavúan üdvözli a szögesdróthajú férfit.
Örülök, hogy újra látlak, Júda. Induljunk, gyertek, szálljatok be a buszba!
A pilóták a gépek mellett maradnak, mondja Júda, tankolás után visszafordulnak.
A nő Berkesire néz: mondja meg, hogy gondoskodunk róluk is, küldünk nekik valami harapnivalót. Megérdemlik.
Kiváló pilóták, folytatja Júda, jók az idegeik, mindig velük repülünk.
A férfiak könnyedén elindulnak, a busz ablakai tükrözik mozgásuk vadállatiasságát, lépéseik megtaposott testrészek kínszenvedő emlékét őrzik.
Júda Berkesi mellett megy, a parancsok beleépültek az arcába, nem határolható el tőlük. Nem különösebben vesz tudomást a nőről, csak az illem kedvéért néz néha rá is, mialatt Berkesihez beszél.
Időközben megváltozott a kiképzési terv, mondja Júda.
Berkesi rutinosan fedi el a nő elől valódi érzéseit, arca továbbra is nyugalmat tükröz, visszakérdez: hogyhogy?
Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy szükség van valakire a ti részetekről is. Valakire, aki az általunk kiképzett csapatokat vezetni fogja.
Berkesi kezet csókol a nőnek, megvárja míg elhelyezkedik a dzsipben, azután felszáll a férfiak után a buszba. Az országútig egymás után halad a két jármű, azután ellenkező irányba folytatják útjukat.
(Részlet a Pokoljáró című készülő regényből.)
