Alföldi Róbert a közelmúltban Bécsben járt. A helyi Várszínház, azaz a Burgtheater meghívására érkezett az osztrák fővárosba, ahol előadást tartott a magyarországi kulturális állapotokról. Ha valaki számára ismerősnek tűnik a színház neve, az nem véletlen: ez az a teátrum, amely az elmúlt egy évben külföldi létére többször is kritikát fogalmazott meg hazánk kormányának kulturális döntéseiről. Hogy ki kérte vagy hatalmazta fel őket ilyesmire, az rejtély, mindenesetre a színház kötődéséről sokat elárul, hogy Alföldi Róbertet és Konrád Györgyöt kérték fel a magyarországi viszonyok bemutatására.
Talán nem is kell külön mondani, hogy az Alföldi által lefestett kép alapján fölöttébb lesújtó véleményt alakíthattak ki a sógorok a honi kulturális helyzetről. Alföldit ismerve persze nem is lehetett mást várni, az ellenkezője lett volna meglepő. Azon sem nagyon lehet csodálkozni, hogy a balliberális sajtó roppantmód „ráharapott” a témára, és egyre-másra jelentek meg a Burgtheatert magasztaló írások, valamint a hosszabb-rövidebb Alföldi-interjúk.
A dologgal nem is igazán Alföldi személye miatt érdemes foglalkozni, hiszen őt régóta jól ismerhetjük. A jelenség maga az érdekes, mert általa tisztán kiviláglik nem csupán Alföldi, de az egész balliberális tábor mélységesen képmutató viselkedése, miközben újra, immáron sokadszorra lepleződik le kóros felsőbbrendűségi kényszerképzetük, valamint a kirekesztésre való hajlamuk. Mert hiába akarják sokan megváltónak feltüntetni, korunk zsenijeként aposztrofálni Alföldit, ő valójában nem több, mint egy szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező, meglehetősen erős kulturális és politikai erőtér – a szélsőségesen liberálisok – egyik aktuálisan előretolt bástyája. Ezt igazolja minden egyes megnyilvánulása, így a bécsi is.
Alföldi Róbert ugyanis bécsi beszédében, valamint az azt értékelni hivatott interjúkban következetesen kiemelte, hogy itt (értsd: Magyar-országon) milyen nagyszerű volna élni, és alkotni, ha megvolna a művészek alkotói szabadsága. Ez azonban ma Magyarországon nincs meg, ami azért is elkeserítő Alföldi számára, mert ő a kommunizmus utolsó éveiben kezdte pályáját és állítása szerint akkor bizony őt soha senki nem korlátozta, és létezett művészi szabadság. Azt is elmondta Alföldi a Burgtheater hallgatóságának, hogy a jelenlegi hatalom nagyfokú gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a színházi alkotóktól, megkövetelve az egyféle, keresztényi világképet és a nemzet megmaradása szempontjából hasznos művészetet.
Elképesztő képmutatás érhető tetten ebben a szánalmas nyafogásban, miközben nagyon úgy tűnik, hogy Alföldi – fogalmazzunk nagyon finoman – egyfajta speciális amnéziában is szenved.
Az a tény ugyanis, hogy valakinek a teljes alkotói szabadság jusson eszébe az Aczél György és Lendvai Ildikó nevével fémjelzett, három T-s kultúrpolitikáról, több mint érdekes. Alföldinek persze nyilván meg lehet az oka pozitívan emlékezni az utolsó aczéli évekre, hiszen a ma már mindenki számára közismert keresztényellenes és nemzetietlen elköteleződését Aczélék éber szeme csakhamar kiszúrhatta, ami által érthető módon érdekükben állt, hogy engedjék érvényesülni a főiskoláról akkortájt kikerülő ifjú „titánt”.
Viszont Alföldinek ma sem lehetne a legcsekélyebb oka sem a panaszra, sőt kimondottan pofátlan dolog, hogy éppen az az Alföldi Róbert siránkozzon, aki az elmúlt években a Nemzeti Színház vezetése mellett több tucat vendégrendezéssel és ilyen-olyan televíziós, valamint közszerepléssel dicsekedhetett, ráadásul – saját bevallása szerint – a következő két évre(!) telve van a naptára a különböző hazai és külföldi felkérésekkel. Ha csupán csak a fele igaz volna a kormány állítólagos kultúrpolitikai elvárásainak, akkor Alföldi – és még sokan mások a „szakmából” – már régen nem tehetnék be a lábukat egyetlen állami fenntartású színházba se! Ám erről szó sincs. Ugyanúgy dolgozhatnak, mint korábban bármikor, amelyet éppen Alföldi telve lévő naptára bizonyít.
Ám ettől függetlenül el kell ismerni, hogy az alkotói szabadság hiánya tekintetében Alföldi Róbert nagyon is igazat mondott. Ugyanis tényleg nincs ma Magyarországon alkotói szabadság! Más kérdés, hogy nem a kormány kultúrpolitikája miatt nincs, hanem pontosan azok miatt, akiknek nevében Alföldi megnyilvánult.
Mert lehet-e alkotói szabadságról beszélni akkor, amikor fél évig megy a miniszterelnöki, meg európai parlamenti magasságokig felérő nemzetközi hisztéria egy kicsiny pesti színház igazgatói- és intendánsi kinevezése miatt? Lehet-e alkotói szabadságról beszélni akkor, amikor egy kitűnő, kortárs magyar dráma bemutatási terve akkora vihart szül, hogy a színidirektor személyes meggyőződése ellenére kénytelen visszavonulót fújni és lemondani a darab színpadra állításáról? Egy olyan igazgató, aki így járt, ezután vajon szabadon dönt-e arról, hogy miként állítja össze a következő évad műsortervét? Nem gondolja-e meg százszor is, hogy játszik-e még egyszer az állásával?
Lehetne még sorolni a költői kérdéseket, de nincs értelme, mert kézenfekvő a válasz.
Mindezek mögött a szélsőségesen liberálisok, és a mögöttük lévő hazai- és nemzetközi erőtér állt. Ebből következik, hogy az alkotói szabadság hiányának kérdését éppen Alföldi és az ő holdudvara feszegethetné a legkevésbé, hiszen ők idézik azt elő! Miként az is világos, hogy ők a liberálisok azok, akik bár a másság elfogadásáról papolnak örökkön, de ha valaki tőlük eltérően mer gondolkodni, akkor attól a hideg víz veri ki őket. Ők azok, a liberálisok, akik hangosan elítélnek mindenfajta megbélyegzést, miközben mindenkit megbélyegeznek – és ahol lehet indexre tesznek, szilenciumra kárhoztatnak –, aki valamiért nem elfogadható számukra. Ők azok, a liberálisok, akik nyitottságról, meg az újszerű gondolatok elfogadásáról beszélnek, miközben elképzelt, de nem létező szellemi felsőbbrendűségük miatt képtelenek nyitni a másként gondolkodók felé. Sőt nemcsak nyitni képtelenek, de a feléjük nyújtott kezet sem képesek barátilag megfogni.
Ennek aktuális példáját éppen a Burgtheater szállította. Bár a történtek után ezt senki nem várhatta volna el tőle, Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója mégis gesztust gyakorolt a liberális szellemiségű osztrák színház felé és meghívta egy tavaszi vendégelőadásra annak társulatát. Hogy mi volt erre a válasz? Kitalálják, gondolom: meghívás elutasítva! Indoklás: a magyarországi kulturális állapotok miatt a Nemzeti Színház invitálásának elfogadása rossz fényt vetne a Burgtheaterre.
Ennyit az alkotói szabadságról, valamint a liberálisok nyitottságáról.
K.A.
