Az önmegrablás borzalmainak páratlan szorítású együttélési formái, parázna, félig gombolt alkui horpadt bádogbögrékben adagolják ki a fájdalmat. A jelzálogkölcsönökkel előkészített, számítógépeken hamisított történelmi mítoszokkal kikényszerített megszállás vérző lábnyomokon halad előre; rosszul van tőle a jóhiszemű hit, a tisztesség eltorzul lánctalpai idegen dübörgésében, a hónapos szobákban kifosztásra ítélt családok reszkető arcai némán fordulnak magukba, imáik már alig érik el az Istent, nincsen többé adószedő, aki ne lenne tüskés és hideg, mint a Megváltó homlokán vérző töviskorona.
A két torony önkezű lerombolása óta egyre csak izmosodik a siratófal. A hazugságról hazugságra előkészített sajtóterror, fullasztó nyomása alatt hitetlen fogyasztókká alázott agymosottak tudomásul vesznek minden megelőző háborút, beletörődve fogadják el életük korlátozásait, a rabosítástól kezdve a különadókig mindenbe belenyugszanak, mert elhiszik, hogy nekik csakis így jó, és mindez békeharc, nem hódítás és leigázás. A terrorizmus kiváltó okait megszüntetendő kiszámított erőszak szétömlik az égen és farizeus módon önmagát értelmezi.
A még nyugodt mezőkön megpihen a lélek, szép, szertelen növények ölelik körbe, tekintetüket az örökkévalóság felé fordítva fohászkodnak a túlélésért, a megtört szeretet szemében szigonytól sebzett halak úsznak, parázna hatalomvágy borul a szélre; a jajkiáltások még álomittasan ülnek a földön, még el vannak kábítva, pedig a megfizetett hamis próféták már megérkeztek és tenyérből etetik a félelmet. A letagadott, de diaszpórában titkosan örökké szerveződő, a modern élettel látszólag betemetett életforma hatalommegszerző módszereit már reinkarnálták: életerősebbek és hatásosabbak, mint valaha. A kikényszerített rend a népek és nemzetek önkéntes vakságáig és önemésztéséig terjed, saját vérét sem sajnálja ontani örök létéért, fedezetlen bankjegyekkel, vérváddal kizsarolt törvényekkel takarja le az önvédelemből ellene forduló tradíciót, minden szabad és önrendelkezési jogot, rálép az oroszlánszívűek arcára.
Az ember hiába tud és hisz Krisztus feltámadásában, mert kufárok kezében vannak a trezorok kódjai, a megalkuvás kötvényei, és a kahal metszőkései.
Berkesi és Júda a meredek ösvény végéhez ér, megáll, már megszokták, hogy a mindent tudó lehallgató szél felborzolja idegszálaikat, ismét megvetik lábukat a hazaárulás hídján, a fák engedelmesen állomásoznak előttük, minden pontos, akár egy helyesen tájolt térképen. Réveteg arcok és rajzolatok lebegnek szemük előtt, hasztalan igyekezetük és megfelelési kényszerük megnyúlik a látóhatárig, a látványosság ízű jelen, hideg bizonytalanságot szül a két férfiben. Tolató, vágánytalan szerelvényű testek ütköznek egymásnak, megszenvedett mozdulataik elhatárolják magukat a jól kiképzettek magabiztosságától. Túledzett, darabos akarásuk kérdőjeleket ír homlokukra.
Berkesi és Júda eleinte szótlanul figyeli, ahogyan a két húsz fős alakulat gyakorlatozik, hozzáértő tekintetük azonnal észreveszi a hibákat; az egyik csoport símaszkot visel, jóformán fegyvertelen, vízzel töltött műanyag palackokkal támadja a pajzzsal és gumibottal védekező, sisakos csapatot, akiknek felszerelése a készenléti rendőrökére emlékeztet.
Mozgásuk hullámzó, egymásba olvadó, eltörten egyenes, túlságosan megrendezett, indulatosan csúszkál ide-oda az áramütött erőszak egyenetlenségében; verejték cseppek úsznak a földön, megtömik idegenszívű üzenetükkel a teret. Az elfalazott kiáltások, a fűre ülepedett bakancsnyomok némán örvénylenek. Kifordult szárnyatlan árnyékok lebegnek felettük, érintésük egyberajzolt és leigázó.
Júda arcának megfigyelhető résein keresztül minden megvetés megmutatkozik, a kegyelem legkisebb formációja is eloson róla.
Berkesi kifejezéstelen arccal szemlélődik az eltúlzott rohamok felett, elárult társai hiába sorakoznak a múlt határmezsgyéjén, emlékük arccal lefelé temetve nyugszik tudattalanjában.
Sakálok repülnek feléjük, lilulásig szorított nyakak jóleső íze után kívánkoznak. Még hasztalan kutatják az elgyötört testeket, még beváltatlan ígéret körülöttük a magyarok vére, a gumibotozás hidegen puffogó bizonyossága.
A távolban süllyedni kezdenek az erdők, kőfalak nőnek helyettük, szögesdrótot okádnak a megszállók demarkációs vonalai.
Nem lesz nehéz gatyába rázni se ezt a csapatot, se az országot, gondolja Júda. A már javában tartó megszállásra kiválóan alkalmas a magyarság, annyira végzetesen fogyatkozik és öregszik, s népének aligha lehet beleszólása saját sorsának alakításába, kiszolgáltatott a nagyhatalmi játszmáknak, már úgyszólván minden vagyonát elvesztette vagy felélte. Társadalma eladósodott, tehetetlenül nézi, ha egyáltalán felfogja, miként árusítják ki földjét hol sunyin, hol nyíltan, de mindig kegyetlenül céltudatos eszközökkel. A magyar nem más, mint egy komor tragédia halálraítéltje, még vánszorog sorsának egyre halványuló ösvényén, de nem tudja hová. Nem a saját életét éli, hanem azt, amelyet betelepedettek rákényszerítenek és ezért még hálás is.
Az elrabolt tájra réveteg jövő vetül, lovasrohamok hangját lobogtatja a viharos szél, mindenki életnagyságú céltábla, aki nem hajlandó jóllakni a hazugság élettelen testrészeivel.
(Részlet a Pokoljáró című készülő regényből.)
Borbély László
