A kutya vonítása elnyújtott kín a feszültség arcában; mintha egyre mélyülő gödröt ásna a védtelen, feltört udvaron, melyen a hosszúkás keréknyomok kataton egyszerűséggel követik egymást; nincsen se kihagyás se szünet, szorgalmas csaholás, körömtépő kaparás között lélegzik, csóválja a hangját, újrakezdi elölről a bánatát, harapások és nyúzások emlékéből származtatja hozamát.
A tanya eladott szabadság a tavasz eltékozolt mintái között. Zöld levelei, elhaló gyökerei összetapadnak, ölelkeznek egymás árnyékában, aztán visszafekszenek a cserepek alá.
Széthintett hamu, aranyra cserélt tradíció keveredik a délután testén.
Júda kilép a tornácra. A bronzból öntött sugarak utána folynak, derékig jár vétkeiben. Múltja omladozó falának támaszkodik.
Az udvar egymásba kapaszkodó fái átnyúlnak a kerítésen, az egyforma hosszú istállók szabályosan keresztezik egymást, az elhagyott ólak börtönszerű magányában ugrásra készen guggol a fájdalom.
Szüntelenül számítgatja erejét a nap, mintha szándékosan próbálkozna a nyárral, hogy elviselhetővé tegye a bukott angyalok csőrének kíméletlen támadásait, vitathatatlan erőszakosságát a megerőszakolt tavasz szeméremtestén.
Júda az udvarra lép, a lóistálló sarkánál vizelő férfihoz fordul:
Megmondtam, hogy hallgattassák el az a kutyát! Idegesít a vonítása.
A férfi megalázkodik Júda nyilvánvaló tekintélye előtt, kihúzza magát.
Bekötöttük az istállóba, azt hittük onnét nem fog kihallatszani.
Hányszor kértem, hogy intézzék el? Talán könyörögjek?
Nem fog többet vonítani.
Mit akar csinálni vele?
Bekötöm a száját.
Miért nem akarja felfogni, hogy mit akarok magától? Azt mondtam, hogy zavar a vonítása, tehát hallgattassa el.
Mindjárt idehívok még valakit.
Ne hívjon senkit, egyedül csinálja! Megértette?
Igen.
Szóval. Mit fog vele tenni?
Elengedem…, hadd menjen, amerre akar…, vagy elviszem magammal a legközelebbi tanyára…
Maga idióta?
Nem vagyok az. Engem kiválasztottak, akárcsak a többieket, kiképeznek bennünket, hogy…
Fogja be a száját! Aztán hallgattassa el a kutyát, de itt és most! Eszébe ne jusson elvinni bárhova. Visszaszökik.
Igaza van. Erre én nem is gondoltam.
Kicsoda maga? Úgy értem, hogy mivel foglalkozik?
Nincsen rendes munkám, bezárták a gyárat, ahol dolgoztam.
Maga sohasem válaszol arra, amit én kérdezek. Csak tetteti magát, vagy tényleg ilyen?
Ilyen vagyok.
Mit csinált a gyárban?
Segédmunkás voltam.
Mihez ért még azon kívül?
Semmihez.
Hogy hívják?
Apró Tamásnak hívnak.
Családja van?
Nincsen.
Hozzátartozói sincsenek?
Senkim sincs.
Miért jött ide?
Olvastam a hirdetést, és jelentkeztem. Sokáig azt gondoltam, hogy ugyanúgy járok, mint eddig, amikor alkalmi munkát kerestem, és nem volt rám sehol szükség, pedig sok mindent meg tudok csinálni. De maguk néhány hét múlva visszahívtak és elhoztak ide, erre a tanyára.
Tudja maga, hogy ki vagyok én?
Nem tudom, csak annyit mondtak, hogy kötelesek vagyunk engedelmeskedni maguknak.
Az eddigi parancsnoka mondta, ugye?
Igen.
Mikor látta utoljára?
Reggel az eligazításon.
Mit gondol róla?
Nem gondolok semmit. Nem is ismerem.
Valamilyen véleményt azért csak kialakított magában róla?
Nem szeretnék konfliktusba kerülni vele.
Fél tőle?
Félek.
Pedig maga erősebbnek látszik nála.
Az nem számít.
Hanem mi?
A tartása.
Írja le! Milyennek látja?
Szürke szeme van. Mindig elegánsan öltözik. Az erőszak beleépült az arcába, nem tudom elválasztani tőle. A zakója alatt fegyvert visel. A teste beszűkült ólombörtön, szabálytalan őrtornyokkal.
Telitalálat. Gratulálok!
Júda arca szögesdrótból font háló. Szerteszét szórt hatágú csillagokon hátrál az időben, elhajol előle az élet, izzadságszagú matracok rugói nyikorognak a zárkákban, jeltelen tömegsírok felett masíroz lánctalpakon, szertelen növények néznek utána, gyökerüket az égbolt felé nyújtva zokognak. Kölcsönkapott hatalma legmélyén megkísérti a világuralom, fagyos és rideg, mint a hullaház. Az összetört életek tábláinak maradványai lebegő érzések. Erőszakosan, újragombolt kényszerzubbonyban járja haláltáncát, a gyászindulót az elmúlás méregpoharaiba csepegteti. Perverz tombolását csak a túlvilágon látják, eladja a lélekharangot, rálép a csecsemőfehér holnaputánra.
Júda lassan a zsebébe nyúl. Apró Tamás lehajtott fejjel, mozdulatlanul áll. Kezein rágott, beszakadt körmök, silány, éjfekete rétegek, terepszínű gyakorlóruhája elnehezülten, kemény rovari vázként takarja, csak az ígéretben reménykedhet, hogy meggazdagodik az erőszak mocskában.
Júda kibiztosítja a pisztolyát.
Hozza ide a kutyát!
Kérem, én…
Teljesítse a parancsot!
…én inkább elviszem…
Nem viszi el sehova, ide hozza elém.
Igenis.
Apró Tamás elindul az istállóhoz. Hosszú láncon vezeti ki az istállóból az alacsony, hosszú szőrű, barna állatot. Megáll Júda előtt.
Kösse oda az akácfához!
Apró Tamás a fához vezeti a kutyát, a fa törzsére csavarja a lánc végét. Az állat elkezd körbefutni, feltekeri a láncot, megrándul, amikor a végéhez ér, aztán újból elkezdi, fut visszafelé.
Apró Tamás visszamegy Júda elé, megáll. Júda felemeli a fegyvert, lassan céloz a körbefutó állatra, aztán hirtelen elmozdítja a kezét, meghúzza a ravaszt, és fejbe lövi a férfit.
Felhőket ütköztet a hirtelen feltámadt, tavaszi szél, kivéreztetett földdarabok, hegesztett erdők, túldobált halmok, kevert utak között csend zuhan a lehullott levelekre, bezárt ajtók nyílnak, siralom tapad a kilincsekhez, összetörnek az árulás bútorai.
(Részlet a Pokoljáró című készülő regényből)
