Mikor Berkesinek jelentették, hogy Júda lelőtte az egyik férfit, azonnal beült a gépkocsijába és elindult, vissza a tanyára. Útközben megcsapja emlékezetének orrát az áporodott szag, a jóformán sohase szellőztetett lakások áporodott bűze, amely gyermekkori énjét megnyitja tudatában, és engedelmesen fordítja a réges-régi hangok irányába. Hallja, hogyan mondja az asztalnál ülő nagyapja ebéd utáni imáját héberül. Képzelőereje újra teremti az alacsony, beesett mellű órást; Moszkovits bácsit, akinek kerek, fekete selyemből szabott sapkácska volt a fején és mindenki ismerte a környéken, a Klauzál térből kinőtt megszenvedett testű, valószínűtlenül keskeny utcácskákban.
Gyermek mivolta, amelybe az emlékezés ideiglenesen visszakényszerítette, a csengő szavára, ösztönösen megremegett a bizonytalanságtól; vajon ki lehet az és miért zavarja őket, mert a nagyapja, aki felnevelte, elfelejtett előre szólni neki, hogy meglátogatja őket az orvos.
Jó napot kívánok, Moszkovits bácsi, mondta az orvos, eljöttem, hogy megvizsgáljam az unokáját.
Ugyan már doktor úr, állt fel a nagyapja az asztaltól, éppen ellenkezőleg, inkább maga ne haragudjék, hogy éppen ebédeltünk. A nagyapjának csak a szava volt bocsánatkérő, a hangja nem. Nem nyújtott kezet a doktornak, de görnyedtebbé vált a tartása. Az unokájára mutatva mondta: már legalább tíz orvos látta, de egyik se volt képes segíteni rajta. Magának olyan arca van, hogy magában megbízom; tudja, nekem azonnal ez jutott az eszembe, amikor először láttam a gangról, és amikor megtudtam, hogy a szomszéd házban lakik albérletben, üzentem magáért. Tessék megvizsgálni!
A nagyapja hangja eleinte hízelgéssel volt teli, egészen az utolsó mondatig, amikor a leplezetlenül magabiztos erőszak kibontotta szárnyát természetében. Szemében bizonytalanság csillogott, s valami ellenszenv is, jóllehet kerülte az orvos tekintetét. Mintha azt akarta volna éreztetni, hogy megjátszott szerénysége ellenére fölényben van és csak az érdekei kívánják meg, hogy leereszkedjék a másik emberhez, akitől elvárja a megelőlegezett jóságot. Nagyapja arcának sápadt színe kiemelte szemének lázasan kapzsi mivoltát.
Hány éves vagy, fordult az orvos Berkesihez, tíz múltam, válaszolta.
Vedd le az ingedet, megvizsgállak, mondta az orvos. Berkesi előbb a nagyapjára pillantott, majd a szemében tükröződő beleegyezés láttán engedelmeskedett. Gyönge teste védekezésképpen többször reszketni kezdett, mialatt megvizsgálta.
Az órás hátat fordítva nekik, mozdulatlanul állt az ablaknál. Kikényszerített csend húzott falat hármuk közé, amelyen a nagyapja hangja vágta az első nyílást.
Injekciót nem ad, doktor úr?
Most nincs nálam olyan, ami kell. Váltsák ki a recepteket, kérem. Estére majd visszajövök, akkor megkapja az injekciót.
Most is lázas, kezdett volna bele újra a panaszkodásba a nagyapja, de abbahagyta, mert látta az orvoson, hogy megszokott önsajnálatában magára marad. Kiegyező mosollyal bólintott.
Mondd csak, kérdezte mosolyogva az orvos Berkesitől, mikor ettél utoljára gyümölcsöt?
Berkesi először megint a nagyapjára pillantott és csak azután vála-szolt: nyáron…, meg ősszel…, szilvát ettem.
Egész télen semmit?
Nagyon sokba kerül a gyümölcs, lépett közelebb a nagyapja, tartását a pénz említése egyértelmű gyöngesége dacára is fenyegetőbbé tette. Nem a magunkfajtának való, tette hozzá.
Az orvos bosszús lett: ne túlozzon, Moszkovits bácsi, nem mehet magának annyira rosszul.
Pillantása körülfutott a lakáson. A sarokban tűzhely edényekkel. Az ablak melletti sarokban kicsiny asztal, tele mindenféle óraalkatrészszel, a szélén két lupe meg csavarhúzók, s oldalt egy alkalmatosság, ami köszörűkőhöz is hasonlít, meg apró esztergapadhoz is.
Berkesi tudta, hogy a nagyapja figyelemmel kíséri az orvos pillantását, és szinte várta, hogy mondjon valamit. Akkor nézett először az orvos szemébe, fölényes lett a tekintete:
Amit én mondok, az úgy van. Kényszerülne csak rá a doktor úr, hogy megfizesse a kóser húsárakat…
Az orvosnak már a nyelvén volt a szó, hogy megkérdezze: „Ki kényszeríti magát, hogy méregdrágán vásárolja a kóser húst meg mindent, ami az ortodox konyhájukhoz kell?” De idejében leintette magát, hogy ehhez semmi köze, meg illetlenség is volna ilyesmit kérdeznie.
Még egyszer körülnézett a lakásban, aztán összekattintotta táskája zárját.
Itt vannak a receptek, hozassák el a gyógyszert, mondta.
Majd ha marad rá pénzünk, elmehetsz érte, adta oda a recepteket Berkesinek a nagyapja, aztán újra az orvosra nézett:
Mit gondol, mennyit kapok én ezért a vekkerért, kérdezte, s a szétszedett szerkezetre mutatott, ami az asztala közepén állt. Három órát dolgozok rajta, de többet is. Ha pedig húsz forintnál többet kérek érte…
Az orvos felelet helyett visszakérte a recepteket Berkesitől, de mielőtt kilépett volna az ajtón megismételte azt, amit már az imént is mondott, hogy estefelé visszamegy hozzájuk.
Berkesi észrevette, hogy az orvos mozgását elszomorította a szánalom.
Ki volt ezért a hibás, jutott eszébe a kérdés immáron a jelenbe viszszalépve. A nagyapja? A szülei? A társadalom? Az ideológiák vagy talán az ordas eszmék, amelyek a szorongásra már kisgyermek korában megtanították? Holott amikor megszületett, Magyarországon a zsidó és a keresztény ugyanolyan ember volt. Addigra elmúltak azok az évek, amelyekről a nagyapja szüntelenül mesélt neki, mutogatva az alkarjára tetovált kék színű számokat. És nemcsak „a vészkorszaknak”, először a nagyapjától hallotta ezt a szót, a visszatérésétől nem kellett senkinek tartania, hanem azoknak az éveknek a megismétlődésétől sem, amikor nem a vallásuk miatt hurcoltak el sokakat, köztük Berkesi apját, hanem a kommunizmus perverz kísérletének tébolya miatt.
Ha hatalomvágya néha kifáradt, belátta, hogy a nagyapja meg a hozzá hasonló ortodox zsidók önmagukat zárták gettóba: bigott vallásosságukkal kirekesztették magukat az életből, megkeserítve ezzel gyermeki sorsát; rá lett kényszerítve, hogy idegen legyen a valós világgal szemben, állandóan védekező tartásban mozogjon az emberek között, de ha lehet, ne is mozogjon, zárkózzon be, ahogy a környékükön élők bezárkóznak, és élnek nap nélkül, egészséges ételek nélkül, játék nélkül, mozgás nélkül, és szeretet nélkül. A szüntelen gyűlölet terén.
(Részlet a Pokoljáró című készülő regényből.)
