Közel három éve, 2011 elején beszélgettem egy orvosprofesszor barátommal a magyar egészségügy általános állapotáról. Rendkívül érdekesen jellemezte a helyzetet. Elmondta, hogy a 2010 előtti állapotok katasztrofálisak voltak, de a helyzet azóta se nagyon javult. Indoklásként kifejtette, hogy bár a jó szándék, valamint a tenni akarás immáron nagyon is érzékelhető, ám az egészségügy, sajnos, roppant pénzigényes ágazat. Márpedig pénz az nincs, sőt rendkívül aggasztó mértékű a forráshiány, így hiába a szándék és az akarat, nem nagyon várható, hogy érdemi előrelépés következzen be.
A kiindulási helyzet 2010-ben az volt, hogy szinte minden területen az összeomlás szélén állt az ágazat. A szélsőségesen liberálisok egészségügyi politikájának – Molnár Lajos majd Horváth Ágnes nevével fémjelzett – ámokfutása idején a kórházak drámai mértékben eladósodtak, kifogytak az eszközökből és a gyógyszerekből. A legtöbb helyen odáig fajult a helyzet, hogy nem csupán a rendszeresen szedett gyógyszereket, de még az egészségügyi papírt is a hozzátartozóknak kellett bevinniük a betegek számára. Emellett – bár manapság pofátlan módon az Orbán-kormányt okolják ezért – az ő regnálásuk idején vált tömegessé az orvosok és az ápolók külföldre vándorlása is. A konkrét adatok birtokában lévő szakemberek már 2006–2007-ben megkongatták a vészharangot, jelezve, hogy a friss diplomás orvosok döntő hányada be sem kerül a honi egészségügyi rendszerbe, mert már eleve külföldön vállal munkát. Érdemi változás ennek ellenére sem történt.
Mindez azt eredményezte, hogy a kormányváltáskor valamennyi kulcságazat közül talán az egészségügy helyzete volt a legdrámaibb. Egyedül az egészségügyi alkalmazottak elkötelezettségére nem lehetett panasz, sőt jórészt éppen az ágazatban dolgozók áldozatos munkájának köszönhető az, hogy nem vált teljesen működésképtelenné és nem dőlt be az egész rendszer.
Éppen ezért van óriási jelentősége az egészségügyet érintő kormányzati intézkedéseknek, és legfőképp annak, hogy – amint azt Selmeczi Gabriella nemrégiben bejelentette – az Orbán-kormány a magyar egészségügyben háromezermilliárd forintos fejlesztést indított el. Miután ez az összeg egy átlagember számára nem igazán kézzelfogható, érdemes ahhoz viszonyítani, hogy a magyar egészségügy forintosított értéke teljes vertikumában számolva, minden értékét, felszereltségét, és persze az adósságokat is beleszámolva körülbelül ezerötszáz milliárdra rúg. Vagyis a honi egészségügy összértékének kétszeresét kapja meg az ágazat az elkövetkező években.
Aligha kell ecsetelni, hogy mindez milyen horderejű változások bekövetkezését eredményezi majd. Végre több pénz jut majd az alapellátásra, a háziorvosi, a fogorvosi ellátásra, valamint a védőnők és iskolaorvosok munkájának támogatására, sőt ezek közül van, ami már el is indult.
2012 novemberében nőtt a háziorvosi-, a védőnői- valamint a fogászati szolgálatok díjazása. A háziorvosi szolgálatok havonta 485 millió, a védőnői szolgálatok 128,5 millió, a fogászati praxisok pedig 91 millió forint többletforráshoz jutottak. Tavaly mindösszesen 90 ezer egészségügyi dolgozó részesült bérfejlesztésben, emellett pedig a kormány – elejét véve az orvosok további elvándorlásának – a rezidenseket és a hiányszakmákban dolgozókat még különböző ösztöndíjakkal is motiválja az itthon maradásra.
A mentőszolgálatok támogatása szintén kiemelt fontosságú. Miközben 2007 és 2010 között egyetlen új mentőautót sem vásárolt az állam, a kormányváltás óta 120 új mentőautó állt munkába, további 200 új jármű beszerzése pedig folyamatban van. Ennek eredményeként 2014-re minden mentőállomásra jut majd egy új mentőautó. Ezzel párhuzamosan 22 új mentőállomás is épül, és 60, már meglévő állomás felújítása történik majd meg.
A jól működő egészségügy – benne a magukat nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is megbecsültnek érző dolgozói karral – létkérdés egy magára valamit is adó társadalom számára. A háromezermilliárdos állami invesztíció eredményeképpen mindez végre megvalósulhat Magyarországon is.
KA
