A ló minden lehetőséggel számolva, az engedelmesség szabálytalan koordinátái között, megalkudva üget a homokos mezei úton. A kocsi árnyéka rendszertelenül, öntörvényű alkatrészein hintázva esik egyre előbbre, kanyarok nélkül, kiszámítottan. Artistaként egyensúlyoz a láthatatlan időn, meglöki számtalan deszkáját, rúdját, beleszédül futásába, visszahull a bágyadt homokra, szétszórja harsogó hazugságait, aztán újból fellopózik a kölcsönökkel bélelt életek vállára, és hurkot dob a szabadság megsebzett nyakára.
Berkesi Júda mellett ül a bakon.
Nemsokára odaérünk, gondolom, mondja Júda.
Igen, válaszolja Berkesi.
Ha találkozunk valakivel, mit fogunk neki mondani?
Senki sem jár errefelé ilyenkor.
És ha mégis?
Nem állunk meg.
Van zseblámpád?
Igen. Hoztam magammal.
El kell majd tüntetni a nyomokat.
Nem hagyunk nyomokat.
Le kell taposni a füvet mindenütt.
Az nem számít. Járkálhatott ő is, mielőtt főbe lőtte magát. Hoztam egy üveg pálinkát, csak néhány pohárra való hiányzik belőle, majd odadobjuk melléje.
Tulajdonképpen saját magát leplezte le. Azt hitte, nem jövök rá.
Hogyan jöttél rá?
Megéreztem mindjárt az első pillanatban, de később már egészen biztos voltam benne. Elővette a zsebkendőjét, megnéztem, hogyan van összehajtva. A négy sarka be volt húzva a közepére. Ezt csak feléjük csinálják.
Kiváló megfigyelő vagy. Gratulálok.
Nem volt nála semmilyen igazolvány.
Miért?
Talán azért, hogy elhitesse a meséjét velünk, azt hazudta, ellopták a kabátjából. Így képtelenség volt lekáderezni. Nem maradt más hátra, mint megbízni benne. Benneteket nem hibáztatlak, tényleg rátermettnek látszott.
Megjárta.
Attól tartok, nem fogják abbahagyni, mindent megpróbálnak újra. A tanya védtelen, valószínűleg meg kell erősíteni.
Vannak fegyvereink.
Az kevés. Nekik is vannak fegyvereik.
Bizonyos vagy benne, hogy ellenünk dolgoznak?
Az most nem számít. Nem kellenek ide se árulók, se besúgók.
Nincs tudomásod arról, hogy a szerbeknek mik a szándékaik?
Mindegy kit támogatnak, mert bennünket akkor sem irányíthatnak.
És mi lenne, ha átmennénk hozzájuk, megbeszélni velük ezt a dolgot. Biztos meg lehet találni a módját.
Nem lehet. Csak két ember jöhetne szóba. Te és én. Kiszednék belőlünk, amit tudunk, aztán kinyírnának. Meg kell védenünk magunkat és az alakulófélben lévő csapatot is.
A szél ide-oda lökdösi a megpuhult felhőket, lenyakazott elárult alkuk verődnek a kocsi oldalához, tömeggyilkosokról elnevezett csillagképek billegnek a látóhatár felett, elvont arcok fuldoklanak a fekete vizekben.
Hűvösödik, mondja Júda.
Kellett volna hozni még egy pokrócot, válaszolja Berkesi.
Nem baj, nem fog sokáig tartani.
Olyan az életem, mint egy film.
Tessék?
Mondom, hogy olyan az életem, mint egy film.
Régen voltam moziban.
Mit néztél meg utoljára?
A King Kongot. Láttad?
Arról szól, hogy egy akkora majom, mint egy templom, elrabol egy asszonyt, beleszeret, mindig a tenyerén hordja. A végén helikopterekről meg repülőgépekről nyitnak tüzet rá, hogy kivégezzék. Az aszszony is meghal. Valahogy úgy kellett volna megcsinálni, hogy az aszszony túlélje. Nagyon szép nő játszotta.
Megérkeztünk. Ennél mélyebbre már nem kell menni az erdőbe.
Akkor álljunk meg itt.
Megállnak. Berkesi leveszi a kocsiról a halottat, az útszéli fűre helyezi. Izmai már majdnem megmerevedtek teljesen. Júda behajlítja a térdeit, ülő helyzetbe emeli a lábait, aztán közösen felemelik az élettelen testet, elindulnak vele. Berkesi nyakában függ a zseblámpa, ide-oda verődik a fénye, megzavarja az éjfélhez fohászkodó bogarakat, a sikítozó madarakat, kikezd a széllel, felhígítja megszokott ütemét, gyanakvó, követelőző kis súlyokkal terheli meg.
Megbotlanak kövér bokrokban, forduló mélyedésekben, egymásra lökik erőltetett lépésüket, halkan káromolják az Istent.
Ezen a tisztáson jó lesz, mondja Berkesi.
Jól van, tegyük le itt, mondja Júda.
Leteszik, kiegyenesítik a holttestet, bal karját gondosan a combja mellé, jobb karját a feje fölé helyezik, Júda egy ronggyal megtörli, aztán melléje ejti az üveget, a maradék folyadék a fűre ömlik. Berkesi letérdel a halotthoz és kezébe adja a pisztolyt.
Felállnak. Elégedetten nézik.
Tudod, mondja Júda, most arra gondolok, hogy egyszer majd minket is így visznek el valahová.
Meg fogják rendezni az öngyilkosságunkat?
Talán igen.
Nem is hinnéd, hogy milyen egyszerű megszabadulni valakitől, akire már nincsen szükséged.
Meghúzod a ravaszt. Ennyi.
Ennyi.
A ló nyugodtan áll a keskeny úton, mozdulatlanul nézi a fekete fákat. A hangok minden izgalmukkal a sötétség érzékeibe férkőznek. A halál ablakai előtt koporsók lengenek, tisztátlan küszöbökön bukik el az újjászülető élet.
A rémület nyújtózó sikolya sikeresen kúszik előre az erőszak foghíjas szájában, nyelőcsövének tályogain, melyek gyógyíthatatlanok, megtisztítják az utat, fénytelen, ehetetlen tápláléka előtt.
Szűkszavúan magába fordul a tavasz, hamis szavazócédulák hullnak az égből, kisebesedik tőlük az élet.
(Részlet a Pokoljáró című készülő regényből)
