Úgy tartják, hogy a lengyel–magyar barátság több mint ezeréves múltra tekint vissza. Ez valóban egy történelmi tényekkel és iratokkal alátámasztott igazság. Ugyanakkor csak kevesen tudják, e barátság pontosan miként kezdődött, és nemegyszer milyen különös tények rakódtak rá. Éppen ezért érdemes megvizsgálnunk ama korszak néhány történelmi eseményét, melyeket jelen szempontunkból a legfontosabbaknak ítélhetünk. Hiszen az ősi tettek értékes eligazodást nyújtanak a jelenkori szövetségi viszonyok értékeléséhez ebben a birkózásban, ami az Európai Unió és a Brüsszelre nyomást gyakorló, az egész világot behálózó, rejtetten működő fináncoligarchia vértelen, mi több, olykor néptelen csatamezőin zajlik.
A X. század az egymással szomszédos, de egymástól független lengyel, magyar és cseh államszervezetek létrejöttének és megszilárdulásának időszaka volt; ezek az államok korábban szövetséges törzsek közösségeiből alakultak ki. E történések korszakos jelentőségűek voltak – ezt jelzi, hogy mindhárom alakulat napjainkig fennmaradt annak ellenére, hogy a történelem rosszindulatú viharai gyakran próbálták lesöpörni őket Európa térképéről. Mindegyikük a nemzetségi, nemzeti lét megtartásának új útjait kereste, többek között a latin rítusú kereszténység felvétele révén (mindhárom állam csatlakozott a nyugati kereszténységhez). Ez egyúttal a kölcsönös megpróbáltatások időszaka is volt, már csak azért is, mert az alakulófélben lévő államok határait akkoriban jellemzően háborús módszerekkel alakították ki vagy változtatták. Az említett közép-európai nemzetek és államok fejlődésére a tőlük nyugatra található erős Német Birodalom is hatalmas befolyást gyakorolt. Ez a hatalom ráadásul nemcsak Lengyelországra és Csehországra hatott közvetlenül, hanem Magyarországgal is határos lett, lévén Németország Csehországot – meghagyva belső önállóságát – 929-ben hűbéres államként magához csatolta.
E bevezetőt követően ismerkedjünk meg közelebbről a X. század végi, XI. század eleji Lengyelország és Magyarország helyzetével! Lengyelországban I. Mieszko fejedelem uralkodott (963-tól 992-ben bekövetkezett haláláig), akit fia, I. Boleszláv, a lengyel államalakulat első királya követett (992–1025). Őt győzelmes csatáinak köszönhetően az utókor a Vitéz előnévvel illette. Történetileg e két uralkodó volt az egyesített lengyel törzsek első két vezetője, egyúttal az első uralkodócsalád, a Piast-ház tagjai voltak. Magyar megfelelőik Géza fejedelem (970–997), illetve fia, Szent István (997–1038). Utóbbi lett Magyarország első királya. A német támadásoktól szorongatott Lengyelország 966-ban cseh közvetítéssel felvette a kereszténységet, ezzel összefüggésben I. Mieszko a Przemysl-házból származó cseh fejedelem lányát, Dabrówkát (Dubrawkát) vette feleségül. Ennek köszönhetően Lengyelország politikailag meg tudta őrizni függetlenségét a németekkel szemben. Géza fejedelem is felvette a kereszténységet (először az udvartartásával együtt, később fokozatosan az egész országra kiterjesztve). Mieszkóhoz hasonlóan a latin rítusú kereszténységhez csatlakozott, szintén három évvel az uralkodása kezdetét követően, 973-ban (vagyis majdnem tizennyolc évvel az augsburgi vereséget követően, amely véget vetett a magyar katonai kalandozásoknak Nyugat-Európában). Látnivaló tehát, hogy a kereszténységre való áttérés politikai és kulturális szükségszerűségből is történt.
Lengyelország és Magyarország az idő tájt még csak ismerkedett egymással, és – a Kárpátok akkoriban lakatlan északi hegyláncai (a gyepű) által elválasztva – semmiféle területi vitájuk sem volt. A csehekkel és a németekkel szemben annál több összetűzésbe keveredtek. E tétel igazát három, Magyarország és Lengyelország kétoldalú kapcsolataira vonatkozó példán mutatom be. Az első ilyen példa Morvaországnak és a később Felvidéknek nevezett terület nyugati részének Vitéz Boleszláv által történt elfoglalása. A második arra épül, hogy mindkét uralkodó a pápától kért koronát, csaknem egyidejűleg. A harmadik a korabeli dinasztikus kapcsolatokat idézi fel a Piastok és az Árpád-ház tagjai között. A példák részletesebb tárgyalása során három középkori lengyel krónikára (a névtelen gall mester, Kadlubek és Dlugosz munkáira) támaszkodom, illetve kortárs lengyel történészek Lengyelország történelmével kapcsolatos kritikus elemzéseit veszem figyelembe. E források sajátos kiegészítésének tekinthető a németországi Aachenben élő magyar pap, Szigeti István A Szent Korona titka (1995) című könyve, illetve Bagi Dániel magyar történész Krakkóban megjelent Magyar királyok Anonymus Gallus krónikájában című elemzése.
Tehát az első példa. A lengyel és cseh területek között, a Nyugati-Kárpátok és a Szudéták határán található a mélyebb fekvésű, könynyen átjárható Morva-medence. Ennek védelmében II. (Jámbor) Boleszláv cseh fejedelem igyekezett kiszélesíteni területi uralmát, és 990 körül elfoglalta Sziléziát, illetve Krakkót és környékét. Mindez I. Mieszko uralkodásának vége felé történt, amikor ezek a területek már az egyesített lengyel fejedelemség részét képezték. Vitéz Boleszláv hét évvel uralkodása megkezdését követően – kihasználva a Jámbor Boleszláv halálát követő zavaros időket – 999-ben visszahódította a szóban forgó lengyel tartományokat, majd Morvaországot, illetve az akkor ugyancsak cseh kézen lévő Felvidék nyugati és középső részét is elfoglalta. A felvidéki területeket Vitéz Boleszláv 1025-ös halálát követően fia, II. Mieszko adta át – de nem a cseheknek, hanem Szent István királynak (1027-ben). Mi több, szövetséget is kötött Istvánnal, mert a II. Konrád császár vezette németek komoly fenyegetést jelentettek mind Lengyelország, mind Magyarország számára. Az 1029-es Lengyelország elleni, valamint az egy évvel rá következő, Magyarország elleni német támadások Konrád seregeinek vereségével értek véget. Összességében tehát: a Felvidék nagy részének lengyelek általi elfoglalása nemcsak hogy semmiféle viszályt nem szított lengyelek és magyarok között, hanem békésen és barátilag zárult.
A második példa a királyi koronaszerzéssel kapcsolatos. Az I. István irányította Magyarország és a Vitéz Boleszláv által vezetett Lengyelország Közép-Európa két erős, vezető hatalmává vált. Ráadásul III. Ottó császár uralkodásának idején (983-tól, ill. nagykorúsítása után 994-től 1002-ben bekövetkezett korai haláláig) a Német-római Birodalom baráti viszonyt alakított ki velük, ami megnövelte politikai mozgásterüket, és mindkettőjük számára lehetővé tette korona kérését a pápától. Az ókori Római Birodalom újraélesztésének eszméjétől vezérelt Ottó 1000-ben elzarándokolt Lengyelországba, a vértanú Szent Adalbert gnieznói sírjához, és ott Boleszláv hercegnek a „római nép szövetségese és barátja” címet adományozva, megkoronázta őt világi koronával. A császár Lengyelországból hazatérőben Aachenbe ment, a hajdani frank birodalmi, majd német császári fővárosba – azzal a céllal, hogy feltárja Nagy Károly ott található sírját. (Károly 814-ben halt meg, és Ottó szellemi példaképe volt). A sírt sikerült föllelni, s Ottó személyesen is részt vett a keresésben. Károlyra mumifikálódott állapotban találtak: trónuson ülve, koronával a fején. Ottó ezt a koronát elvitte Rómába, amelyet immár a császárság második fővárosának, mi több, legfontosabb székhelyének tekintett. Kora őszszel ért oda. Ám vele szinte azonos időben, az 1000. év második felében ért Rómába a lengyel küldöttség, illetve röviddel utána Asztrik püspökkel az élén egy magyar delegáció, s mindkettő koronát kért a pápától.
A szerzetesi előéletű II. Szilveszter pápa – eredeti nevén Gerbert d’Aurillac – sokoldalúan művelt tudósnak számított. Nem csupán a filozófia, a teológia és a kánonjog területén rendelkezett mély tudással, hanem akkoriban ritkaságszámba menően a matematikában, az asztronómiában, a mechanikában és a történelemtudományban is jártas volt. III. Ottó császár szintén nagy tudásra tett szert, hiszen már gyermekkorában kitűnt lángeszével, így Gerbert tudásának nagy részét átadhatta neki, amikor a tizenévesen Olaszországban tartózkodó Ottó nevelője lett. Viszonyuk a kölcsönösség jegyében egyre személyesebb lett: ez egyrészt egy nagy korkülönbségű mester–tanítvány kapcsolatban jelentkezett, másrészt a császári hatalom lehetővé tette Ottónak, hogy először a ravennai érseki székbe, utóbb pedig (999-ben) pápai méltóságra emelje Gerbertet. Szellemi szövetségük egy teljes Európát magában foglaló, egyetemes keresztény monarchia létrehozását célozta, amelyet háborúságok helyett baráti, testvéri kötelékek tartanak össze. Ennek okán a koronát szállító Ottó talán saját magára gondolhatott (miként Nagy Károly is 800-ban ezt tehette Rómába menet, annál is inkább, minthogy ugyanarról a koronáról volt szó), csakhogy Rómában összetalálkozott a szintén koronáért folyamodó lengyel és magyar küldöttekkel. A pápának és a császárnak közös döntést kellett hoznia: kit illessen az elhozott korona? Mert egy uralkodót megkoronázni csakis valódi koronával lehetett.
Létezik egy (Szigeti István által képviselt) elmélet, miszerint a szóban forgó korona keleti típusú volt (talán Örményországban készíthették, és ma magyar Szent Koronaként ismerjük), és Károly az avarok elleni hódításainak időszakában zsákmányolta. Vagy talán az avar kagán behódoló ajándékaként kaphatta, és korábban akár Attila hun fejedelem fejét is illethette. A művelt pápa ezt felismerte, és mivel akkoriban a magyarokat a hunokkal és az avarokkal azonosnak tekintették, ezért Istvánra esett a választás. További járulékos szempont lehetett, hogy Ottó felhagyott a gondolattal, hogy a koronát saját magának szerezze meg, Gnieznóban pedig már Boleszláv is kapott egy koronát. A helyzet élének tompítása és a döntés alátámasztása érdekében a pápa hivatalosan egy éjjeli látomása okán igazolta az István számára kedvező eredményt, hiszen abban a korban a természetfeletti, közvetlenül Isten által rendelt jelenségeket nem lehetett megkérdőjelezni. Itt most nem foglalok állást ezekkel a feltételezésekkel és a rájuk alapozott elmélettel kapcsolatban. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a legrangosabb királyi jelvényt a magyar küldöttek kapták meg annak ellenére, hogy a krónikák tanúsága szerint a lengyel küldöttség már hamarabb előterjesztette ez irányú kérését. Emiatt a lengyel követek és maga Boleszláv is bizonyosan szerfölött csalódottak lehettek. S mégis, Lengyelország és Magyarország között ez semmilyen fegyveres konfliktust sem robbantott ki.
A harmadik példa az uralkodócsaládok: a Piastok és a Turul-nemzetség (vagyis az Árpád-ház) dinasztikus kapcsolatait idézi fel. A lengyel krónikások (és csak ők, a magyarok nem) arról tudósítottak, hogy Géza fejedelem felesége I. Mieszko lánytestvére volt, és ő „fehér knahini” néven (törökül: sár olta) Szent István anyja volt. A XX. század történészei Géza házasságát Adelajdával már a legendák világába száműzték, bár ez a két népet első ízben összekapcsoló szép mese az emberek ajkán ma is föl-fölbukkan. A személyes kapcsolatoknak ez az első esete valószínűleg csak a krónikások élénk fantáziájának gyümölcse volt, illetve az ellenőrzéshez szükséges hiteles források hiányából fakadt. Ám Boleszláv fejedelem házassága “egy magyar nővel” – talán Géza legidősebb lányával, Judittal – már történetileg igazolt tény. 985–986 tájékán történt, és ebből a házasságból született Beszprém fiuk. A házasság nem volt tartós (legtovább 989-ig állhatott fenn), Judit – feltehetően a férjével kapcsolatos összetűzések miatt – visszakerült Magyarországra, és fiát is magával hozta. Egyes feltételezések szerint a fiú neve Veszprém város elnevezésében maradt fenn, de tény, hogy Judit eltávolítása (vagy netán saját akaratából való visszatérése Magyarországra) a két ország között nem okozott feszültséget, legalábbis a krónikások ezt nem jegyezték fel.
Létezik még egy további esete a korai dinasztikus kapcsolatoknak, s ez István és Gizella fiával, a később szentté avatott Imrével kapcsolatos. A XI. század elején született Imre a húszas években vált felnőttkorúvá, vagyis Szent István uralkodásának vége felé. Annak ellenére, hogy hajlamos volt az aszketikus életvitelre, katonai szellemben nevelkedett, mert Magyarország leendő uralkodójaként készítették fel. A férfias királyi neveléshez a vadászatok is hozzátartoztak, és ezeken Imre is részt vett. Több történelmi monda is tanúsítja, hogy nemcsak Magyarországon vadászott, hanem Lengyelországba is eljutott. Mindez arról tanúskodik, hogy Magyarország és Lengyelország jószomszédi viszonyban állt egymással, s e kapcsolatrendszer 1027 és 1030 között kifejezetten barátivá vált. (Erről korábban már említést tettem.) Ismert és népszerű monda lett Imre esete a Swietokrzyski hegységben általa űzött szarvassal. A menekülő állat szétágazó hatalmas szarvával fennakadt egy fa ágain. A lőni készülő Imre már éppen felajzotta íját, amikor a szarvas fölött egy lángoló kereszt jelent meg. Imre felismerte az isteni jelet: meghagyta a szarvas életét, és azon a helyen kolostort építtetett (amelyet évszázadokon át bencés szerzetesek vezettek, jelenleg pedig az Oblátus Missziós Atyák rendjének tulajdona), és ott helyezte el legbecsesebb ereklyéjét, Jézus keresztfájának egy darabkáját. A helyet azóta Szentkeresztnek nevezik. Kielce városától keletre található, a Kopaszhegy (Lysa Góra) tetején, és a lengyelországi zarándokutak legősibb célpontjának számít, amelyet magyar zarándokok is rendszeresen felkeresnek.
Fentebb felvázoltam a korai lengyel–magyar érintkezések három vonatkozását, melyeknek csak egy része tanúskodott az uralkodóházak közötti későbbi, kölcsönös szimpátián alapuló, egyre elmélyedő baráti elköteleződésről, melynek védőszárnyai alatt nemzeteink barátsága kivirult. Ahogy arra már utaltam, sem Boleszláv fegyveres erőinek a Kárpát-medence területén tartózkodása, sem a koronáért folytatott versengés, sem Judit hercegnő eltávolítása nem szolgáltatott háborús okot. Ez a későbbiekre nézve is rendkívül kedvező jelnek tekinthető, hiszen jelenleg is tapasztalhatjuk, hogy a lengyel és a magyar nemzet történelmi emlékezetében csak az maradt meg, ami összeköt minket. Azok a kisebb-nagyobb konfliktusok, amelyek esetleg eltávolíthattak volna minket egymástól, szerencsére teljesen feledésbe merültek.
