Köszönhetően pestszentlőrinci kötődésemnek, rendszeresen kezembe kerül az egyik ingyenes havilap, amelyet a helyi postaládákba kérés nélkül is bedobnak. Ez a színes újság – amely hasonló néven több dél-pesti kerületben is megjelenik – lényegében az MSZP házi lapjának tekinthető, noha függetlennek mondja magát. . Januári számában kizárólag a jobboldali kerületvezetést, valamint a Fideszt és Orbán Viktort lejárató cikkek jelentek meg.
Ugyanebben a lapszámban Simon Gábor, mint a pestszentlőrinc képviselőjelöltje még optimista derűvel várja a választásokat, amelyen – várakozásai szerint – úgy ő, mint a balliberális közös lista is győzedelmeskedni fog. Mert mint mondja az embereket nem lehet félrevezetni, ők igenis látják, hogy az ország mellett a főváros XVIII. kerülete sincs jó kezekben. Emellett megélhetési politikusoknak nevezi Pestszentlőrinc-Pestszentimre kormánypárti képviselőit, akik szerinte arcátlanok, felháborítóan nagyképűek és féltik jól fizető pozícióikat. Simon Gáborról most kiderült, finoman fogalmazva is undort keltő, hogy amikor lebukott, előbb két nappal későbbre ígért részletes tájékoztatást, majd aztán a részletes tájékoztatás helyett egy szánalmas magyarázkodást tartalmazó közleményt adott csupán ki, amelyben „jóhiszemű” hibáról beszélt, legvégül pedig benyújtott egy újabb vagyonnyilatkozatot, amelyből újfent kihagyta a negyedmilliárdos vagyont – ezúttal rubrikahiányra hivatkozva.
Két aktuális vagyonnyilatkozat és egy közlemény is kevés volt tehát ahhoz, hogy információhoz jussunk egy balliberális élpolitikus gyanús, eltitkolt óriási vagyonának eredetéről, és annak konkrét megszerzési módjáról. Nem is beszélve arról, hogy Simon „jóhiszeműsége” immár öt évre tekint vissza, hiszen már a 2009 elején benyújtott vagyonnyilatkozatában is szerepelnie kellett volna a szóban forgó pénzösszegnek. Nem csoda, hogy megindult a találgatás a pénz vélt eredetéről és felhasználási céljairól, amit ráadásul felerősített, hogy Simon Gábor a számára mentelmi jogot biztosító parlamenti mandátumáról csak az eset kirobbanása után egy héttel mondott le. Adódik a költői kérdés: vajon miért volt szüksége még egy hét védettségre?
Nem szabad azonban kizárólag Simon Gábort vizsgálni ebben a kérdésben, már csak azért sem, mert ami a Simon-ügyre érkező pártszintű reakciókat illeti, azok talán még Simon Gábor arcátlanságát is túlszárnyalják. Itt van mindjárt a párt elnöke – egyben a balliberális tábor miniszterelnök-jelöltje –, aki napokig nem reagált a történtekre. Amerikai út ide vagy oda, ma, 2014-ben, az információs high-tech, vagyis az okostelefonok és a világ szinte minden pontján lefedettséggel rendelkező, beépített kamerás számítógépek világában pillanatok alatt nyilatkozni tudott volna Mesterházy, ha akar. És persze ha pártja és közvetlen helyettese makulátlanságában biztos lehetne. Ehelyett napokig sunnyogott, majd amikor hazajött, nem átallotta kijelenteni, hogy sajátjairól nem, inkább a fideszesekről tudja elképzelni, hogy rejtett pénzeik vannak.
Nem volt sokkal különb nála a szóvivő, Veres Gábor sem. Előbb a balosok számára „jóhiszemű” (copyright: S.G.) ATV stúdiójában kerülte meg Kálmán Olga kérdéseit, majd néhány nappal később egy sajtótájékoztatón már arról beszélt, hogy miután Simon Gábor időközben kilépett az MSZP-ből, ez az ügy már nem az MSZP ügye. Mintha az eset nem a kilépés előtt történt volna, és azt nem a párt – akkor még – második embere, és egyik legnagyobb állás- és pozícióhalmozója követte volna el.
Mindezektől függetlenül egyértelmű, hogy mind közül az MSZP kampányfőnöke, Molnár Zsolt vitte el a prímet, akiben még annyi bátorság, ha úgy tetszik spiritusz sem volt, hogy nyilatkozzon. Ehelyett burleszkfilmbe illő módon, nemes egyszerűséggel elszaladt az őt – teljes joggal – kérdezni óhajtó zsurnaliszták elől.
Megvonva az esettanulmány mérlegét, és anélkül, hogy az általánosítás veszélyes hibájába esnénk, ki kell jelenteni, hogy a balliberális oldalon bizony nagyrészt visszatetsző jellemű emberek fújják a passzátszelet. Olyanok, akik néhány hónap, vagy akár néhány hét leforgása alatt is 180 fokot változtatnak korábbi álláspontjukon. Példa erre Gyurcsány részvétele az összefogásban, vagy épp a paksi bővítés ügye. Különösen igaz ez a kulcspozíciókban ülőkre. Az is a jellem totális hiányát mutatja, hogy Simon Gáborra soha, egyetlen rossz szót sem szólt korábban egyik párttársa sem. Olyannyira elismert, elfogadott tagja volt az MSZP-nek, hogy előbb a párt hivatalos honlapját szerkesztette, később az országos választmány vezetését is rábízták, majd amikor az Botka kezébe került, innen is „felfelé bukott”, hiszen elnökhelyettes, azaz második ember lett. Bizalmi pozíciók egész sorát tölthette be a pártban. Most viszont, miután lebukott a nagy pénzzel, az őt korábban többször is pajzsra emelő egykori párttársak már arról beszélnek, hogy sosem gondolták volna Simonról, amit tett, mert szürke, jellegtelen, középszerű kis ember, aki általában még a véleményét sem vállalta nyíltan.
Több mint valószínű, hogy amit Simon Gáborról most az MSZP-sek mondanak, az igaz lehet, elvégre ők voltak egy pártban vele már húsz éve, így nyilván volt idejük megismerni őt. Csak azt felejtik el, hogy ha Simon Gábor valóban olyan ember, amilyennek most lefestik, akkor ez az MSZP-re nézve már önmagában is roppant szégyenteljes. Mert hát milyen párt az, ahol ilyen kaliberrel ekkora karriert futhat be valaki? Kézenfekvő a válasz, amely egyben meg is magyarázza, hogy az MSZP-n belülről miért érkeztek olyan reakciók az üggyel kapcsolatban, amilyenek érkeztek.
A Simon-ügynek van pozitív hozadéka is, hiszen végre sikerült véghez vinniük valamicskét a régóta hangoztatott megújulásból. Eddig ugyanis rendre azt láthattuk a baloldaltól, hogy nem csupán hazudnak és csalnak, de mindezt ráadásul még gyűlölettel, rosszindulattal átitatva is teszik. Most viszont történt némi előrelépés, mert az igaz ugyan, hogy továbbra is hazudnak, csalnak, majd amikor lebuknak, akkor pofátlanul sunnyognak és a másikra mutogatnak, ám – amint az Simon Gábor közleményéből is fehéren-feketén kiderül –, mindezt immár jóhiszeműen csinálják...
Kovács Attila
