Megnyugtató és felemelő nemzetünk számára, hogy eljött a várva várt idő, amikor félelem nélkül, büszkén ünnepelhetünk. A vészterhes napokat diákként Munkácson éltem át ruszinként, magyar szakon. Éjszakákon át szívdobogva hallgattuk a rádiót. Társaimmal az előadásokra alig tudtuk figyelni, suttogva, mimikálva cseréltünk információt. A városban beszélték, hogy Kádár János a Tisztiház vendégeként tartózkodott városunkban.
Családi házunk Munkács leghosszabb utcájában volt, a város központjától egészen a várig, középen a kaszárnyával (Régen Zrínyi Ilona, akkor Marx Károly utca). Egy reggel tankok dübörgésére ébredtünk. Magyarok, ruszinok családostul az utcára vonultak és sírtak, szomorúság töltötte el lelkünket, hitünket, reménységünket megrendítették a harckocsik. Együttérzéssel gondoltunk Magyarországra és nemzetére. Imádkoztunk, fohászkodtunk érte.
1957-ben a Moszkvai Ifjúsági Találkozón tolmácsként vettem részt. Legmeghatóbb élményemet a mai napig szívemben hordozom. Egy színészt interjúra kísértem, amikor egy idősebb nő meghallván beszédünket, látva magyar kitűzőnket megállított bennünket. Kifejezte csodálatát és a magyarok bátorságát méltatta, majd nemzeti színű kitűzőmet könnyezve megfogva a szívéhez szorította.
Lazarik Lygia
