Ha egy szobrász csak arra figyel, hogy kinek mi tetszik, akkor rossz úton jár

A felvidéki képzőművészek kevesebben vannak, mint az erdélyiek, és talán nem annyira összetartóak. Nálunk sokkal nagyobb a széthúzás, mint Erdélyben. Bár kisebb a közösségünk, és elhelyezkedésünk is eléggé specifikus, mégis be kéne mutatni a felvidéki magyar képzőművészek alkotásait Magyarországon.

Lipcsey György Munkácsy Mihály-díjas felvidéki szobrászművész 1955-ben született Dunaszerdahelyen. Tizennégy éves kora körül kezdett el faragással foglalkozni, főként fából mintázott meg parasztfigurákat, balladahősöket. Érettségi után a szobrász életpályán próbált elindulni, mely nehezen ment abban az időben. Művészeti előtanulmányok híján, többszöri jelentkezés ellenére sem sikerült képzőművészeti főiskolára felvételiznie. Közben tovább faragta szobrait és elvégzett egy restaurátoriskolát. 1987-ben nagy nehézségek árán tagja lett a Szlovák Képzőművészeti Uniónak. Időközben dolgozott egy ideig művelődési házban, valamint rajztanárként művészeti alapiskolában. A kilencvenes években köztéri megrendeléseket is kapott. Szobraival találkozhatunk többek között Nagymegyeren, Alistálon, Dunaszerdahelyen, Szímőn, Ekecsen és Farkasdon. Szobrászi tevékenysége mellett részt vállalt a felvidéki magyar képzőművészeti élet alakulásában is. 1995–1998 között a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának elnökeként tevékenykedett, valamint éveken át volt a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria Alapítvány kuratóriumának elnöke. 1998-ban hozta létre magángalériáját Dunaszerdahelyen, mely a felvidéki magyar, magyarországi és szlovák képzőművészek munkásságát volt hivatott bemutatni. Az Art-Ma Galériát 2013-ig működtette. 2000-ben tagja lett a Magyar Szobrász Társaságnak. 2012-től tagjává választotta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, 2014-től pedig a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete. Amatőr művészként indult. Nem volt mestere, aki egyengette volna az útját. A természetelvű megfogalmazástól jutott el a leegyszerűsített geometrikus, jelszerű formákig. Anyagválasztás szempontjából lassanként a fa mellett érdekelni kezdte a kő, a vas és a bronz is, egyre szabadabb kifejezésmódot kezdett alkalmazni, így lettek a kisplasztikákból idővel ember nagyságú szobrok. A kezdeti útkeresést követően saját stílust alakított ki, melyet időről időre tovább formált, alakított, fejlesztett. Technikai, tematikai, anyagbéli váltások követték egymást életművében. Korai munkái tömbszerűségükkel tűnnek ki, reliefjein ókori hatások érezhetők. Később geometrikus, szinte nonfiguratív szobrok kerültek ki keze alól. A Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagja. A Nemzeti Kulturális Alap Képzőművészeti Kollégiumának tagja.

Díjak: A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának Nívódíja (2001), Simsay Ildikó Díj (2004), Munkácsy Díj (2006), Posonium Művészeti Díj (2007).

Októberi emlékezés címmel több mint 80 alkotó munkáiból nyílt kiállítás az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából a Pesti Vigadóban. Jól tudom, hogy ezen a 2017. január 8-áig látogatható tárlaton az ön szobrát is láthatjuk?

– Most volt az első alkalom, hogy részt vettem a Magyar Művészeti Akadémia kiállításán. Több éve vagyok az Akadémia nem akadémikus köztestületi tagja. A mostani felkéréses csoportos kiállításon az MMA rendes és levelező tagjain kívül én is részt vehettem.

1956-os témában sok szobor készült. Mitől más az öné?

– Nagyon hálás dolog olyan kiállításon részt venni, ahol nincs semmi megkötöttség, mint egy „üzleti”, vagy köztéri szobor esetében. Tehát teljesen szabadon dolgozhattam, míg megszületett a Zűrzavar című bronz kisplasztikám, ami kő talpazaton áll. Az alkotás közben mai szemmel, lelkülettel gondoltam vissza 1956-ra.

Törekszik az egyediségre? Ha egy műértő ránéz a szobrára, gondolja, hogy az egy Lipcsey-alkotás?

– Erre nehéz törekedni, mert nem mindig sikerül elérni, hiszen nagyon sokan készítenek szobrokat. Nyilvánvaló, hogy egyéniséggel rendelkezem, bár ezt néhányan nem mondhatják el magukról, s idővel kialakul, hogy valakinek a műve mennyire válik fölismerhetővé. Emellett nagyon lényeges a szakmaiság, a mívesség, hogyha a szobrot bárhol megnézik, jónak mondják. Még a legmodernebb alkotáshoz is szükséges az anyag kezelésének ismerete.

Készül a Lipcsey-könyv

Több szobrász nyilatkozta lapunknak, hogy mindennek a jó rajztudás az alapja. Ön is készít vázlatokat?

– Koromnál fogva elég sok katalógusom, monográfiám jelent meg. Sikerült kiadnom a köztéri és bronz szobraimat tartalmazó, összefoglaló katalógusokat. Amin most dolgozom, azok a rólam megjelent írások, melyeket összegyűjtöttem, az anyag már túlesett a korrektúrán, s ebben be szeretném mutatni a szoborrajzokat is. Szinte 200 oldalnyi szöveg gyűlt össze, és körülbelül 100 rajzot válogatott Lóska Lajos művészettörténész barátom. A szöveget pedig Kulcsár Ferenc, felvidéki költő állította össze.

Ez a könyv Magyarországon is kapható lesz?

– Még nem pályáztunk a megjelentetésre, és nem tudjuk a kiadót sem. Így még számomra is rejtélyes, hogy hol és melyik könyvesboltban lehet megvásárolni.

Másfél éve 60. születésnapja alkalmából a Csend-Élet kiállítását láthatták nemcsak Felvidéken, hanem Magyarországon és Erdélyben is. Ebben az életmű-kiállításban megvonta munkásságának mérlegét?

– 2015. január 16-án a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában mutattam be először ezt a mintegy 150 műalkotást felvonultató életmű-kiállítást. Majd Pozsonyban, a Magyar Kultúra Múzeumában – de oda már kevesebb alkotást vittem. A mosonmagyaróvári múzeumban pedig nem csak a bronzszobraim szerepeltek, hanem életművem keresztmetszetét láthatták. A Forrás Galériában pedig főleg a kisplasztikáimat. Erdélyben is részt vettünk egy kisebb kiállításon. Így az elmúlt másfél év alatt nagyon sok helyen állítottam ki. Valóban jónak láttam-gondoltam megvonni munkásságom mérlegét, keresztmetszetét, számadást, számvetést nyújtva a mögöttem hagyott évtizedekről. De ez nem jelenti azt, hogy ezután ne állítanék ki. Most is több kiállításterv van a tarsolyomban.

Többen azt írták, hogy a kiállításon lévő bronzszobroknak és reliefeknek – a bölcsességet sugalló megnevezésen túl – megvan a dinamikájuk. Ön is így gondolja?

– Először fából faragtam, majd kőből, főleg mikor köztéri szobrokhoz kaptam megrendelést. Körülbelül tíz éve készítek bronzszobrokat. Amint már említettük, lényeges a rajz, de ezt megelőzi, a legalapvetőbb elem: a gondolat. Fontos tényező az is, hogy valaki képes-e valamilyen szinten előrelátni. A bronz számomra azért jó kifejezési mód, mert ebből az anyagból minden alkotást el tudok készíteni. Viaszveszejtéses és hagyományos technikával is dolgozom. Nem törekszem nagy méretű szobrokra, általában 30-35 cm a magasságuk. Ha fából vagy kőből faragok valamit, akkor a méretre is gondolnom kell, meg arra, hogy melyik alkalmas a munkához. Ezekkel az akadályokkal nem kell számolnom, amikor bronzszobrot készítek.

Kubicska Kucsera Klára, aki az 1960-as évektől foglalkozik a felvidéki magyar képzőművészettel, számos kiállítás kurátora, az MTA köztestületi tagja azt nyilatkozta a Felvidek.ma-nak, hogy „ma már több képzőművészeti társaság létezik, mind a harmadik szektorhoz tartozik. De valójában a képzőművészek nem tudtak áttörni. A múlt évben egy összefogó erdélyi kiállítás nyílt Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában. Mi egy ilyen kiállítás ötletével már 1992-ben felkerestük Bereczki Lórántot, a Magyar Nemzeti Galéria akkori igazgatóját, de sajnos sikertelenül. Akkor az volt a tervünk, hogy az 1900-as évek elejétől bemutatjuk azokat a művészeket, akik a mai Szlovákia területén születtek és működtek. Akkor nem sikerült, ma pedig már fel sem merül egy ilyen ötlet. Ennek egyik oka a hazai művészettörténészek hiánya.” Egyetért szavaival?

– Láttam az ominózus kiállítást. A felvidéki képzőművészek kevesebben vannak, mint az erdélyiek, és talán nem annyira összetartóak. Nálunk sokkal nagyobb a széthúzás, mint Erdélyben. Bár kisebb a közösségünk, és elhelyezkedésünk is eléggé specifikus, mégis be kéne mutatni a felvidéki magyar képzőművészek alkotásait Magyarországon. Nem csak az erdélyi magyar képzőművészekhez, hanem a szlovákiai magyar írók, színészekhez képest sem tudjuk magunkat jól menedzselni. Már 30 éve szinte elfogadottá vált, hogy a felvidéki magyar színházak, a Szlovákiai Magyar Írószövetség nagyjából elegendő támogatást kapnak, míg a képzőművészek alig. Tehát egyetértek Kubicska Klárával, első monográfiám írójával, hogy hiányzik a szlovákiai magyarság körében az utánpótlás művészettörténészekből. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy nagyon kevesen írnak az itteni magyar képzőművészekről. Sok irányzat létezik nálunk is, és mindegyik művészeti írónak megvan a kedvenc stílusa. Így több művészettörténészre lenne szükségünk… Ez nagyon komoly probléma. Ritkán találok olyan művészeti írást, amely meg tudná fogalmazni az utóbbi évtizedek képzőművészetét.

Azt is elmondta a művészettörténész asszony, hogy képzőművészeknek a II. világháború után nem is sikerült olyan társadalmi szerepet betölteniük, mint például az íróknak.

– 1989 előtt még több megrendelést kaptunk, és azok a művészek, akik bekerültek az akkori képzőművészeti társaságba, biztonságban érezhették magukat. Ma viszont, ha az egész Kárpát-medencére tekintünk, akkor látjuk, hogy több kis csoportocska működik. Otthon, munka közben a Bartók Rádiót hallgatom, s így tudom, hogy Magyarországon a zenészeket a zenetörténészek megpróbálják pártfogolni, népszerűsíteni. Sajnos mindez a képzőművészeti életről már kevésbé mondható el.

Édesapámat börtönbe zárták, mert tiltakozást szervezett a kitelepítések ellen

Ha már a II. világháborút emlegettük, tudtommal szülei főiskolásként tiltakozást szerveztek a kitelepítések ellen, és börtönbe kerültek miatta. Az, hogy ők büntetett előéletűek voltak, mennyire nyomta rá a családra a bélyegét?

– Pontosítanom kell: édesapámat zárták börtönbe. Mindketten egyetemisták voltak, és a kitelepítés ellen tiltakoztak, és a fő szervezőket lecsukták. Azt nem tudom, hogy pályafutásomat ez mennyire befolyásolta, nem is szeretnék panaszkodni. Ötször mentem el fölvételizni, de sikertelenül – biztos vagyok benne, hogy akiknek az apja nem volt börtönviselt, azok közül is voltak, akiket nem vettek fel egyetemre. Nekem a legtöbbet kellett kihoznom magamból, hogy életutam simán alakuljon, hiszen annak sem egyszerű a sorsa, aki elvégezte az egyetemet. Amit elhatároztam, azt véghezvittem. Azért megvolt az előnye, hogy nem volt igazán mesterem, mert eszembe se jutott, hogy a szobrászatban valakihez hasonlóvá váljak.

Mikor az interjú időpontját egyeztettük, említette, hogy kamaszként fafaragással foglalkozott, balladai, népi figurákat faragott. Ez azért is érdekes, mert akik ezzel foglalkoznak, általában jóval idősebbek. Egy 14-15 fiút miként érintett meg ez a téma?

– Nehéz erre válaszolnom. Amikor aput kiengedték a börtönből, egy ideig Zoboralján éltünk, mielőtt visszaköltöztünk a Csallóközbe. Igaz, Zoboralja 30 év alatt eléggé megváltozott, de nagyon érdekes volt a gímesi vár és vidékének hangulata. Nyolcadikos lehettem, amikor elkezdtem – senki sem mutatta meg, hogy kell – parasztfigurákat faragni. A motivációt nem tudom. Anyukám járatta a Nők Lapját, aminek mindig elolvastam a képzőművészeti rovatát. Sajnos ilyen rovattal ma már kevés újság dicsekedhet. Sokat olvastam, meséket is, és valahogy ez a kép megjelent előttem. Bár Zoboralján éltek nagyon karakteres parasztemberek, emlékszem, ahogy jöttek le a domboldalról és énekeltek, de nem hiszem, hogy kisgyermekként rácsodálkoztam volna bármelyikükre is. Valahogy ez belülről jött.

Említette, hogy nem vették fel a képzőművészeti főiskolára. Ezután kezdett el restaurálással foglalkozni?

– Érettségi után tanultam ki Pozsonyban a restaurátoriskolát. Ott találkoztam egy igazi, régi pozsonyi mesterrel, aki mindhárom nyelvet beszélte. Nem csak nagy tudású mester volt, hanem becsületes is, mindenkinek megmondta a véleményét, és azon nem változtatott. Manapság sokat beszélünk a közös Európáról. Ez a mester jól tudta, hogy kell békében élni a többi nemzetiséggel, tisztelni kell őket. Korábban magyarok, németek és szlovákok együtt éltek békében, megtanulták egymás nyelvét. A lakosok templomba jártak, és az iskolák jóra nevelték a gyerekeket.

A szocializmus évtizedeiben hogyan éltek együtt a szlovákokkal?

– Nem dicsérem azt a kort, de tény, hogy a környezetemben a közös ellenségkép, a szocialista rendszer, összehozta a gondolkodó magyarokat és a szlovákokat. De ennél is fontosabb, hogy munka közben soha nem gondolok arra, hogy én most a kisebbséghez tartozom; szobrokat csinálok a legjobb tudásom szerint.

Azt olvasom, hogy a természetelvű megfogalmazástól jutott el a leegyszerűsített geometrikus, jelszerű formákig. Tehát eleinte figurális, majd nonfiguratív szobrokat készített?

– A fából faragott alakok nem is lehettek mások, mint figurálisok. Később a realisztikus felületeket leegyszerűsítettem, tömörítésre törekedtem, és a fölösleges dolgokat elhagytam. Életemnek ezt a szakaszát meghatározta Borsos Miklós, akinek a műveivel többet kéne foglalkozni, és Medgyessy Ferenc munkássága. Amikor eljutottam az egyszerűsített formákig, stílust váltottam, a geometria felé vitt az utam, mert megfogott az, amit az oroszok a ’20-as években véghezvittek a képzőművészetben. Ebben az irányzatban a gondolattól olyan messzi lehet jutni, hogy akár hónapokig is dolgozom az alkotáson. Nagyon nehezen jutok el a mű végiéig, mert olyan sok a lehetőség ebben a mintázásban.

Mennyire törekszik arra, hogy nonfiguratív alkotásait megértse a közönség?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert gyermekkorom óta alkotok. Viszont ha egy szobrász csak arra figyel, hogy kinek mi tetszik, akkor véleményem szerint, rossz úton jár. Alkotás közben a hitelességre törekszem, és nem arra, hogy később megveszik-e. Miután befejeztem a parasztfigurák faragását, sokan elfordultak tőlem, mert azokra a szobrokra volt közönségigény, eladhatók voltak. Tehát már nincsenek gyűjtőim. Nem is törődöm ezzel, hanem az érdekel, hogy a kiállításokra elküldjem a szobraimat, és a kollégák, érdeklődők megtekintsék. Nagyon sok jó szobrot látok a budapesti kiállításokon. Úgy vélem, nem is a mai ember kedvére kell alkotni, mert a művészeteknek kissé előbbre kéne járni. Michelangelótól kezdve nagyon sok művész megelőzte a korát. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ami modern az mind jó lenne, mert léteznek a képzőművészetben zsákutcák is.

Ma sok képzőművész úgy gondolja, csak akkor lehet sikeres, ha mindig megfelel a tengerentúli irányzatoknak. Önnél is felvetődött a „megfelelési kényszer”?

– Nem hiszem, hogy egy európai művésznek ennyire messzire kéne mennie… Az európai és azon belül a magyar képzőművészet területén óriási alkotások születtek. Ez részben a mecenatúrának is köszönhető. Én saját utat jártam be, hogy senki nem próbált meg befolyásolni, tehát nincs bennem semmilyen megfelelési kényszer.

Szobrai tükrözik-e a társadalmi problémákat?

– Mint emberre hatnak rám ezek a problémák, de a művészetemben nem reagálok olyan eseményekre, melyek felháborodást váltanak ki, vagy szorosan összefüggnek a politikával. Európaiként örüljünk művészeti kincseinknek, melyekre büszkék lehetünk. Szép grafikai, festészeti gyűjteménnyel rendelkezem, és óriási élményt jelent, hogy ezekkel veszem magam körül, mert a magyar művészet hihetetlenül gazdag. Jelenünkben pedig nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarországon milyen sokat költenek a kultúrát közvetítő intézményekre. Sok a belső feszültség a művészeti táborok között, ami Felvidékről nézve néha nevetségesnek tűnik, de ezek az ellentétek mégis előbbre viszik a magyarországi művészi életet.

Említette a köztéri szobrászatot. Ilyen esetben sem kell megalkuvónak lenni? Megfelelni a megrendelő elvárásának?

– Szerintem erre a kérdésre mindegyik szobrász mást válaszol, mert más a tapasztalatuk. Ez abból is adódik, hogy a szobrászt ismeri a megrendelő, és aki azt szeretné, hogy az ő elképzelése érvényesüljön, olyan művészt keres. A legtöbb köztéri szobrom kistelepülésen áll, és úgy, hogy ahhoz fel tudtam használni kisplasztikáimat, tehát nem azt találtam ki, amit mások akartak, hanem azt valósítottam meg, amit szerettem volna. A felvidéki megrendelők el is fogadták, hogyha engem kérnek fel, akkor is a saját utamat járom.

Köztéri szobrok a templomok mellett

Fontos, hogy a köztéri szobor beépüljön a helyi lakosság mindennapjaiba? Mondjuk, találkahellyé váljon?

– Nagyon lényeges; Lóska Lajos írt a köztéri szobraimról, s megállapította, hogy azok a templomok mellett, közelében találhatók. Az I. és II. világháborús, a magyar történelem tragédiáiról szóló szobraim is templomok mellett találhatók, hiszen ezek az események bizonyos szempontból összefüggnek hitünkkel. Ha csak lehet, egy szobornak méltó helyet kell keresni, olyat, ahol a múltban nagyon fontos dolgok történtek. Az újonnan épített negyedekben, lakóparkokban lehetne igazán szép, modern szobrokat elhelyezni. Ebben például követhetnénk az USA példáját.

Sokan mondják, a művésznek állandóan fejlődnie kell. Elérte a zenitet, vagy van még mit elsajátítania?

– Nagyon nehéz erre válaszolni, erről inkább másokat kéne megkérdeznie. A zenitre még nem értem fel. Nagyon sok rajzom van, és sok mindent meg szeretnék még formálni, és majd az utókor megítéli, hogy fejlődtem-e, vagy rossz irányt vettem. Örülök annak, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, s aminek értelmét látom.

Medveczky Attila