A legtöbb rendezvényt, kiállítást önerőből oldjuk meg

A képregénynek nem annak az irányzatára kell gondolni, amit ma ismerünk, tehát nem egy „szuperhősös”, amerikai jellegű, comics-szerű vonulatra, hanem arra a típusra, amit nagyon jó grafikusművészek készítenek, és önálló grafikai művekként is élvezhetőek, megállják a helyüket. Nálunk ez az irányzat kevésbé ismert, de például Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban ennek nagy múltja és megbecsültsége van. Igen komoly grafikusművészek is foglalkoztak, foglalkoznak ott ezzel a műfajjal.

Csikós György karikaturista, grafikus, a MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának tagja. Pszeudo-autodidaktának vallja magát. Tudniillik komoly művészeti képzést nem tudhatott maga mögött, de mindig remek mentorai voltak, akiktől rengeteget tanult. Sárospatak az alma matere, ahol Borsi Antal szobrászművész tanította rajzolni. Az első munkahelye egy olasz–magyar kiadó volt, ahol hihetetlenül jó grafikusoktól leste el a szakmát, és a világ legjobb rajzolóinak saját kezű munkáit tanulmányozhatta. A második munkahelye, immár Kecskeméten, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely volt, Túri Endre festőművész vezetése alatt. Évi három nemzetközi szimpózium zajlott akkoriban az intézmény falai között, ahova a világ minden tájáról érkeztek jobbnál jobb képző- és iparművészek. Kecskeméti lévén volt alkalma belekóstolni a rajzfilmezésbe is, és a mai napig profitál az itt tanultakból. Manapság a Szakosztályában találja meg ennek az útnak a folytatását. Nagyon jó karikaturisták alkotják a tagságot, akik közül sokan több művészeti ágban is jeleskednek. Dluhopolszky László tagtársát pedig kifejezetten a mentorának tartja. Ő látta meg benne először a karikaturistát. Az irányvonalat, amit követ, ma divatos cartoonnak nevezni. Elfogadja ezt a címkét – annál is inkább, mert nem retten vissza a színes, játékos megjelenítéstől sem –, de ha a saját szavaival kell leírnom, mik is kerülnek ki a keze alól, akkor szatirikus viccképekről beszél, ahol a humor nem feltétlenül csak aktuálpolitikai elemekre épül, sőt… Több magyar, és külföldi karikatúrafesztiválon szerepelt már eredményesen, így olasz, görög, ukrán, kubai, észt, iráni és dél-koreai közönség előtt is bemutatkozott.

Díjak: a Bajai Nemzetközi Karikatúrapályázatról két ízben hozta el diplomát. Kuk@c Országos E-karikatúra Pályázat III. díj; 2. Sejong Int’l Cartoon Contest, Dél-Korea – Diploma; Abszurd Flikk-Flakk illusztrációs pályázat, I. és III. díj.

Mesélj kicsit magadról, arról hogyan találtál rá az alkotásra? Hiszen pszeudo-autodidaktának vallod magad.

– Ez így is van, mert konkrétan művészeti iskolát nem végeztem, viszont olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy művészek, művészethez értők mindig voltam körülöttem, s tőlük nagyon sokat tanultam. Őket mentoromnak tekintem. Az első ilyen szerencsés pont az életemben a sárospataki gimnáziumhoz kötődik, ahol Borsi Antal kiváló szobrászművész volt a rajztanárom. Mostanában több köztéri szobrot készített, és elismert művésszé vált. A rajz alapjait tőle tanultam meg, és akkor kezdtem el vonzódni a művészetek felé.

A rajzra azt szokták mondani, hogy készségtantárgy. Sok tanuló nem veszi komolyan, nem úgy, mint annak idején te. Borsi Antal adott tanácsokat is neked?

– Tanácsokkal is ellátott, és hozzá jártam rajzszakkörre. Az általa vezetett rajzszakkört eléggé modernnek, és előremutatónak mondhatom. Nagyon sok mindennel foglalkoztunk. Tehát ne egy szokásos iskolai rajzszakkört képzeljen el a kedves olvasó, hanem kis művészeti kurzusokat. Még különböző művészeti technikákat is megismerhettünk. A linótól kezdve a sokszorosított grafikán keresztül a szobrászatig szinte mindennek az alapját elsajátítottuk. Akkor nem is tudtuk, hogy mindez a későbbiekben milyen fontos lesz számunkra. Borsi tanár úr látott bennem fantáziát, ha kértem, tanácsot adott, és sokszor magától is egészen jó irányba „terelgetett”, és már akkor tudtam, hogy képzőművészettel szeretnék foglalkozni.

Akkor miért döntöttél úgy, hogy nem jelentkezel az Iparművészeti Főiskolára?

– Akkoriban az Iparművészetire nagyon nehéz volt bekerülni. 1989-ben, mikor érettségiztem, nagyon megnehezítették a felsőoktatásban a továbbjutást. Tehát a frissen érettségizettek ijesztően kis százaléka tudott rögtön tovább tanulni. A művészeti főiskolákra pedig a nagyon magas túljelentkezés volt jellemző. Egyébként rosszul tudod, mert jelentkeztem az Iparművészetire, de roppant lelombozó eredménnyel. Mivel más tárgyak is érdekeltek, ezért azokkal kezdtem el foglalkozni, és kimaradt az életemből a művészeti főiskola.

A rajzzal viszont nem szakítottál…

– Dehogyis, folyamatosan rajzoltam. Az akkori szabályok szerint csak egy felsőoktatási intézménybe lehetett jelentkezni, s ha az nem sikerült, akkor egy évig várni kellett, vagy dolgozni, magán úton tanulni. Én a munkát választottam. Középiskola után grafikusként helyezkedtem el egy olasz–magyar kiadónál, ami viszont számomra szakmai szempontból remek volt.

Nem csak amerikai, szuperhősös képregények léteznek

Könyveket kellett illusztrálni?

– Részben. Kifejezetten olyan profilú kiadó volt, ami egyedi grafikákat és képregényeket adott ki. A képregénynek nem annak az irányzatára kell gondolni, amit ma ismerünk, tehát nem egy „szuperhősös”, amerikai jellegű, comics-szerű vonulatra, hanem arra a típusra, amit nagyon jó grafikusművészek készítenek, és önálló grafikai művekként is élvezhetőek, megállják a helyüket. Nálunk ez az irányzat kevésbé ismert, de például Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban ennek nagy múltja és megbecsültsége van. Igen komoly grafikusművészek is foglalkoztak, foglalkoznak ott ezzel a műfajjal. Így a közelmúltban meghalt Jean Giraud (Moebius), aki filmek háttereit is megtervezte, vagy Paolo Eleuteri Serpieri, aki grafikusművészként is elismert. Több ilyen művész munkáját ismerhettük meg, azokat adtuk ki. Sajnos a kiadó besüppedt a rendszerváltás utáni időszak ingoványos talajába, de amíg fennállt, addig nagyon sok grafikustól tanultam, és a szakma alkalmazott (reklám) grafikai részét is itt ismerem meg.

A képregényeket, akár a zenében az operetteket Magyarországon illik lenézni. Mi ennek az oka?

– Az, hogy a magyar piacon szinte csak az amerikai irányzatú képregényekhez lehet hozzájutni. Ennek két típusa ismert. Az egyikbe a humoros, rövid, dialógusokkal ellátottak tartoznak, mint a Garfield. A másikba pedig kifejezetten a szuperhősök kalandjait ábrázolják, ami gyakorlatilag tényleg a „legolcsóbb operett” a műfajon belül. Nem állítom, hogy akik ilyeneket rajzolnak mind csapnivalóak, de ez az irányzat nem vár el a rajzolótól igen nagy tudást. A rendszerváltás elején igényesebb képregényeket is lehetett látni. Például Vicente Segrellestől adtunk ki képregényeket, akinek minden egyes képkockája gyakorlatilag egyedi olajfestmény. Ez valóban más kategóriába tartozik, s nem abba, amit a magyar piacon láthatunk.

Eddig egy mentort említettél, kik voltak még a meghatározó mesterek?

– Amikor Kecskemétre költöztem, az első munkahelyem a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely volt. Akkor még a megye tartotta fenn az intézményt, így volt rá elég forrás, hogy évente háromszor nemzetközi szimpóziumokat rendezzenek. A tavaszi és az őszi körülbelül egy, a nyári viszont két-három hónapig tartott. Így nyaranta hosszabb időt töltöttek itt a világ minden tájáról – például Amerikából, Kínából, Indiából, Oroszországból – érkező művészek. Érdekes, hogy többségük nem zománcművész volt, hanem a zománcot, mint technikát akarták megismerni. Kiváló szobrász- és festőművészek, ipar- és képzőművészek fordultak meg a műhely falai között. A „derékhadba” az orosz művészek tartoztak, akik kiváló technikai tudással rendelkeztek. Sok mindent el lehetett lesni tőlük, de a többségük szívesen válaszolt kérdésekre, és tanította az érdeklődőket. Akitől akkor a legtöbbet tanultam, az intézmény vezetője, Túri Endre festőművész volt. Két típusú művész létezik; az egyik csak az alkotásnak él, a másik pedig szereti kibontani azt, hogyan működik az alkotás folyamata. Szerencsémre Túri Endre az utóbbiba tartozott. Ő hozta létre az alkotóműhelyt, s nagyon szívesen osztotta meg tudását, tapasztalatait. Ezért is tekintek rá a mai napig mentoromként.

A kecskeméti unikum

A tűzzománc hogyan kapcsolódik a grafikához?

– A tűzzománc egy félreismert műfaj; általában a szakkörökön készített apróságokat szokták annak tartani, illetve az ebből az anyagból készített kicsi dísztárgyakat. Kevesen tudják, hogy a magyar Szent Korona is egy zománcművészeti remekmű. Tehát a tűzzománcnak megvan az a része is, ami az ötvösművészeti szakma legnagyobb csúcsát jelenti, de létezik egy változata, a festőzománc, ami kifejezetten festmény –és grafikai szintű dolgok megoldására alkalmas – egyedi képek létrehozására. Éppen azért jöttek a világ minden tájáról az alkotóművészek Kecskemétre, mert tudták, hogy ennek a technikai hátterét itt el lehet sajátítani. Kecskemét ebből a szempontból unikum volt.

Ha jól emlékszem több megrendelést is kaptál külföldről.

– Valójában nem megrendelésekről volt szó. Idehaza a karikatúra is egy félreismert műfaj, és kevésbé becsült, nem úgy, mint a világ számos országában, ahol éves seregszemléket tartanak a karikaturisták között. Így rendszeresen jelentkeztem munkáimmal nemzetközi megmérettetéseken. Általában nagyon erős a mezőny, és sok résztvevővel zajlik. Hiszen a karikatúra olyan műfaj, ahol a lelkes amatőrök is megjelenhetnek. Így körülbelül 1000 fő adja be a munkáját. A legjobbakat választják be a gyűjteményes részbe, illetve kiállításra. Büszke vagyok rá, hogy mindig az élmezőnyben szerepeltem, így képeimet kiállították.

Ezek milyen típusú képek?

– Általában kijelölik a karikatúrafesztiválok fő tematikáját. Ehhez illik készíteni alkotásokat. A témák igen változatosak voltak. Előfordult, hogy aktuálpolitikaiak – így Görögországban. Ez éppen az az időszak volt, amikor az IMF-fel igen komoly problémáik voltak. Az egyik ilyen témának az volt a címe: Görög válság külföldi szemmel. Az érdekelte a görögöket, hogyan látja ezt az állapotot a külföldi karikaturista. Máskor pedig a görög filozófia volt a téma. Az arra beadott alkotásom gyűjteménybe is került.

Egy adott megmérettetésre több képet is küldesz?

– Általában megszabják, hogy egy-egy alkotótól mennyi művet várnak. Ez maximum három, de én általában egy témában csak egyet alkotok. Amikor értesülök a témáról, akkor az első fázis a szellemi munka. És hirtelen rátalálok az ötletre, a humorra, és az egészet képpé formálom. Persze, alkotás közben is többször módosítok, és a kész eredményt küldöm el a válogatásra.

Említetted, hogy Magyarországon félreismerik a karikatúrát. Lehet, hogy ebben maguk a karikaturisták is hibásak?

– Vagy azok, akik megjelentetik alkotásaikat. De nem szabad általánosítani… Azt azért sokan nem veszik figyelembe, hogy egy karikatúrának olyan komoly művészeti értékkel bíró grafikának kell lennie, aminek ráadásul még csattanója is van. Nem elegendő a grafikai kivitelezés megalapozottsága, de hordoznia kell a képnek még valami csattanót is. Ráadásul ennek nem kell feltétlen viccesnek lennie, az is jó, ha elgondolkodtató vagy ha keserűen szatirikus. Ez utóbbi nálunk szinte teljesen ismeretlen, másfelől, a karikatúra túlzottan is politikával foglalkozik, és ez tényleg rontott a műfaj ázsióján. Ezért nem véletlen, hogy szinte csak politikai célzatú karikatúrákat láthatunk. Holott régebben nem csak erről szólt a magyar karikatúra. Ez még a régi Dluhopolszky László-féle Ludas Matyi volt. Az is igaz, hogy minden egyes nemzetnél más és más a karikatúrához a viszonyulás. Az olaszoknál a karikatúra a képi alkotás szatirikus szemléletű változata. Így bármi elképzelhető karikatúrában az olaszoknál. Ugyanakkor a franciáknál, gondoljunk csak a Charlie Hebdóra, kifejezetten a politikai pamflet egyik legalja változata figyelhető meg. Holott náluk is megvoltak korábban a műfaj más jellegű előzményei.

Ez nem attól függ, hogy mit várnak el a szerkesztők?

– Főleg attól, hiszen a karikatúra alkalmazott műfaj. A megjelenési formája is olyan, hogy kell hozzá egy média, ami bemutatja a műveket. Így a legtöbb alkotó az elvárásokhoz alakítja munkáit.

Általában megértik külföldön alkotásaidat?

– Igen, mert a karikatúra nemzetközi „nyelv” a művészeten belül, így általában megértik, ahogy a képi kommunikációt. Főleg, ha elvonatkoztatunk az aktuálpolitikától, és mélyebb társadalmi témákat boncolgatunk, azokat minden esetben megértik. Tehát elég jól lehet kommunikálni a karikatúrán keresztül.

Jobb- és baloldali karikatúra szakosztály

Annak a MÚOSZ-nak vagy a tagja, amiről mindenki úgy tudja, hogy balos újságírókat tömörítő szervezet. Te meg mindig is jobboldalinak mondtad magad. Nincs ebben ellentmondás?

– Érdekes téma ez, és jellemző a társadalom megosztottságra, hogy a MÚOSZ-on belül kettő karikatúra szakosztály működik. Az egyik a Karikatúra Szakosztály, amit régebben alapítottak – bár azt is Fábry János, a jelenlegi szakosztályom vezetője hozta létre. Megtörtént a szakadás a politikai nézetek mentén. Az inkább baloldali beállítottságúak maradtak a régiben, míg a jobboldaliak megalapították a Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályt. A két szakosztály közt ma sincs átjárhatóság. Ráadásul a mi szakosztályunk nincs elkényeztetve anyagiakkal… A legtöbb rendezvényt, kiállítást önerőből oldjuk meg.

Meg lehet állapítani egy karikatúráról, hogy azt magyar, közép-európai vagy amerikai készítette?

– Nem, mert a karikatúra annyiban speciális a grafikán belül, hogy igencsak egyedi. Nincs is jogalapja, ha valaki ezt nem teljesen egyedi látásmód szerint műveli. A magyar alkotókat is jellemzi a markáns különbözőség. Erre egy példa: szakosztályunkban vannak olyanok is, akik szobrokba öntik a karikatúrát. Nem is törekszünk arra, hogy egységes vonalat alkossunk, nálunk a mérce a minőség.

Akár kiállításra, akár megrendelésre dolgozol, vannak olyan kollégáid, akiknek megmutatod műveidet?

– Nagyon sokat számít, hogy egy külső hozzáértő mit lát a munkámban. A már említett szakosztályon belül nagyon sok olyan alkotó vesz körül, akinek kikérem a véleményét. Mindenkinek elfogadom a tanácsát, de akit ténylegesen mentoromnak tartok ebből a körből: Dluhopolszky László.

Beszéltél az egyediségről, akkor itt senki nem lehet másnak az epigonja…

– Más alkotó rajzi stílusát nagyon könnyű felvenni, de nagyon könnyű lebukni vele… A másik probléma a poénlopás, de ez is tetten érhető. Ezért lényeges a humor! Akinek nincs humora, és mégis karikaturista, az lopkodja a poénokat.

Arról még nem beszéltünk, hogyan lehettél diploma nélkül a szakosztály tagja.

– Természetesen nagyon szigorúan meghatározzák, hogy kit vesznek föl a szakosztályba. Addigra már több külföldi kiállításon vettem részt, díjakat is nyertem, de az elsődleges szempont a felvételinél az volt, hogy az illető, mint rajzoló tudja-e az alapvető normákat teljesíteni. Lényeges kritérium a portrékarikatúra készítés. Ha valaki erre nem képes, akkor látszik, nem eléggé jó rajzoló – és akkor még finoman fogalmaztam. Szintén lényeges, hogy maga a karikatúra, a poéntól elvonatkoztatva mennyire esztétikus, megakad-e rajta az ember szeme. Tehát: esztétikum és humor. Akinek nincs humora, nem karikaturista – de ettől még lehet nagyon remek grafikusművész.

Említetted, mennyire lényeges a rajztudás. Néhány éve megjelent Magyarországon is az elektrográfia. Ez mennyire áll közel hozzád?

– Semennyire, mert ezt az irányzatot képszerkesztésnek tartom. Az így keletkezett dolgok lehetnek viccesek, nagyon jók, érdekesek, de szerintem nem grafikák, és nem karikatúrák. Persze használom én is a számítógépet, de rajzeszközként. Egy digitális rajztáblával és tollal ugyanúgy rajzolok, mintha az íróasztalomnál rajzolnék tussal és papírra. Legtöbbször az alapokat tussal készítem el, mert az hozza ki a legjobban a formát. A digitális tollal főleg a színezést végzem.

Az alkotás önmegvalósítás?

– Hogyne, hiszen a karikatúrakészítő sajátos látásmódja jelenik meg egy-egy alkotásában. A kivitelezés formáját is mindenki maga dönti el. Viszont ha nincs olyan szatirikus világszemléletünk, amit képbe tudunk önteni, akkor hiába próbálkozunk a karikatúrán belül önmegvalósítással.

Többgyermekes édesapaként, hogyan tudsz mindent félredobni, ha éppen elkap az alkotó vágy?

– A legjobb karikatúraötletek azok, melyeket magunk találunk ki. Talán elcsépelt, amit mondok, de hirtelen megjelenik az „isteni szikra”. Ezért mindig hordok magamnál jegyzettömböt, s leírom, mit szeretnék képbe önteni. Éjszakai alkotóként akkor rajzolok, amikor családtagjaim már alszanak.

Családod az első közönséged?

– Ők látják először műveimet, és nagyon jó kritikusaim, mert nagyon jó humorral vannak megáldva.

Lányaid örökölték rajztudásod?

– Elfogult apa vagyok, de úgy látom, hogy igen. Az viszont távol áll tőlem, hogy rájuk kényszerítsem azt, hogy ezzel foglalkozzanak. Talán el is menne akkor a kedvük a rajzolástól.

Mi történik azokkal a karikatúrákkal, melyeket magad találsz ki, és nincs megadva a téma?

– Főleg kiállításokon szerepelnek önálló művekként. Az elsődleges megjelenési forma a nyomtatott karikatúra, de több hazai és külföldi kiállításra is elküldöm műveimet. A MÚOSZ-on belül évente többször veszek részt csoportos kiállításokon. Ezek a kiállítások – így a saját magam által rendezett egyéniek is – azért lényegesek számomra – azon túl, hogy jobban megismerjék a nevem és alkotásaimat –, mert egy szélesebb körhöz tudok szólni.

Miközben június végén az emberek a kecskeméti Hírös Agóra aulájának falain, oszlopain kiállított karikatúrákat nézegették széles mosollyal, te ceruzáddal hőst faragtál a vállalkozó szellemű Múzéj látogatókból. Ez mennyire volt kihívás?

– A rendezvény a Múzeumok Éjszakájához kapcsolódott, és akkor a Hírös Agórában több ezer ember fordult meg. Az aulában pedig szakosztályunk csoportos tematikus – Irodalom és zene a karikatúrában – kiállítását nézhették meg a látogatók. Főleg portréképeket állítottunk ki, és ehhez kapcsolódott a helyszíni portrérajzolás. Bevallom, nem tudtam, mire vállalkozom, mert nem vagyok gyors kezű karikaturista, inkább átgondoltan, megfontoltan rajzolok. Nagyon sokan ültek portrét az aulában, tehát ez egy hatalmas kihívás volt…

Irodalom és zene. Milyen a kapcsolatod a társművészetekkel?

– Zenét mindig hallgatok alkotás közben; mostanában főleg klasszikusokat és dzsesszt. A társművészetek közül, amiben aktívan is részt veszek, az irodalom. Néhány novellámat kiadták, de ettől még nem vagyok író, csak ügyes amatőr próbálkozó.

 

Medveczky Attila