Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Tisza István, Horthy Miklós. Számunkra egyértelmű, hogy egy kalapba sorolandó személyek, de egy valami mégis éles határt húz közéjük: ki hogyan vélekedett a száz esztendővel ezelőtt, 1916. november 21-én elhunyt Ferenc Józsefről. Talán, ha száz év távlatából megkérdezhetnénk őket erről, akkor minden bizonnyal ismét egyetértenének e téren is, de korunk közvéleményét a mai napig megosztja az egykori császár megítélése.
Ferenc Józsefhez fűződő különös „személyes élményem”, amikor egy felvidéki biciklitúrán magyarul egy szót sem tudó szlovák néni konyhájában az említett uralkodót ábrázoló tányért vettem észre a falon. Lenne szlovák, aki nosztalgiával gondol a monarchiabeli időkre? Kellő nyelvismeret híján erre nem derült fény.
Az utolsó előtti magyar király 68 éves regnálásának részletes elemzéséhez nem lennének elegendőek ezek a hasábok, így csak a legfontosabbakat emeljük ki. Mindjárt az elején azt, hogy törvénytelenül lépett a magyar trónra, hogy azután vérbe fojtsa a szabadságharcot, megtorolja, Erdélyt újból különálló tartománnyá tegye és neoabszolutista uralkodásával a magyarokat teljességgel kizárja a hatalomból. Ez az egyik képünk: a magyar szabadsággal leszámoló Ferenc József.
Aztán ott van Ferenc Jóska, a kiegyezés, a boldog békeidők, a hazai gazdasági fellendülés uralkodója. Többeknél Jóska is maradt, mert a dualizmus évei kapcsán már csak a pozitívumokról szeretünk beszélni, mint az utolsó szép évtizedekről, amikor létezett Nagy-Magyarország és fejlődött. Ki törődik már mindezek hátterével és azzal az úttal, mely az első világégésbe, majd országcsonkításba vitte hazánkat? Pedig ezen az úton épp a „mi Ferenc Jóskánk” vezetett bennünket.
A megtorlás és a Bach-korszak után kétségtelenül óriási eredmény volt magyar részről, amit egyébként már majd húsz évvel korábban sikerült kivívnunk. Ferenc József pedig még szép, hogy belső békét és kiegyezést akart az olaszoktól és a poroszoktól elszenvedett pofonok után. Ki mással egyezett volna ki különben, mint birodalmának legnagyobb lélekszámú népével? Arról nem beszélve, hogy komoly értelmiségi és vezető réteggel más nemzetiségek gyakorlatilag nem rendelkeztek.
A Habsburg Birodalmat és saját hatalmát másként nem tudta volna fenntartani még több évtizeden keresztül. Így viszont létrehozott egy olyan államot, amely kétségtelenül nagyot fejlődött gazdasági és kulturális téren, de eközben a történelem elhaladt mellette. A millenniumi ünnepségekkel és építkezésekkel együtt szólni kell nincstelen zsellérek millióiról, az elszegényedett dzsentri rétegről, és arról, hogy a nemzetállamok korában az uralkodó egy többnemzetiségű államszövetséget próbált megcsontosítani, nemzetiségi politikára nem is gondolva. Kétségtelen, hogy így a magyar politikum is vezetőszerepben maradt a nemzetiségekkel szemben, ám hosszú távon ez akkor sem jelentett megoldást.
Mindezt pedig betetőzte, amikor Ferenc József mindent meggondolt és mindent megfontolt. Elkötelezte a Monarchiát a Német Császárság mellett, majd végzetes háborúba sodorta Magyarországot. Ám mielőtt több évtizedes politikájának kudarcaival szembesült volna, meghalt.
Ferenc József ízig-vérig Habsburg uralkodó volt, akinek kiterjedt a hatalma hazánkra is, és a dinasztia szempontjából kiválóan uralkodott. A magyar érdek azonban csak akkor játszott szerepet nála, ha megegyezett az övéivel.
Märle Tamás
