Magyar Igazság és élet pártja

David Irving budapesti megjelenése felborzolta a Holokausztipari Művek ZRt. igazgatósági tanácsát. A jeles angol történész és kiváló író már első vendégeskedésekor is heves tiltakozásokat váltott ki fenti körökből, de akkor nehezebb dolguk volt, tekintettel arra, hogy akkor a magyar forradalomról írott „Uprising” – Felkelés – című könyvének magyar kiadása alkalmából jött hazánkba, ennek alaptalan ócsárlása pedig visszatetszést szült volna. Azóta megváltozott a médiumhelyzet. A Rózsadomb Géniusza elmondta őszödi beszédét, a rendszer fölött átcsapnak a hullámok, s a ZRt. vezetősége elérkezett abba az állapotba, amikor már semmi sem drága. Most már minden percben hazudni kell valamit, mígnem korábban elegendő volt ezt óránként megtenni.
Lévén szó könyvről, sőt könyvszenzációról, könyvbemutatót is illett tartani, s erre a célra a könyvet kiadó Gede Testvérek a Szabadság tér 2. alatt lévő, a Hazatérés temploma alatti „Szabó Dezső Színház” termét bérelték ki az egyházközségtől. A szerző már ez alkalommal is számos példányt dedikált a nagyszámú érdeklődőnek, március idusán pedig, ugyanúgy, mint előző ittlétekor, 2001. október 23-án, nagy sikerű, szemfelnyitó beszédet mondott a Hősök terén, a MIÉP rendezvényén. Mert ez már csak így van egy, a maga hagyományait híven őrző és ezzel is a magyar megmaradást szolgálni kívánó párt és mozgalom esetében. David Irving saját géniuszairól, Blairről és Bushról rántotta le a leplet, és igen sok példányt dedikált ismét. A fent említett részvénytársaság különös vágású tollfosztottjai tajtékoztak a dühtől. Valakibe feltétlenül bele kellett rúgjanak.
Ezúttal elsőnek – hangsúlyozzuk, csakis elsőnek – ifjú Hegedűs Lorántot szemelték ki erre a célra. Miért és hogyan merészelte egyházközsége színháztermét egy holokauszttagadó könyvének bemutatására kiadni, aki – mint köztudott – több mint egy évet ült Bécsben nem a fenti tagadás, hanem csak eme tagadás kérdés formájában való felvetése miatt. Irving tulajdonképpen csak a tudományos bizonyítékokat hiányolja. Ha valamikor, hát éppen Nürnbergben kellett volna az elítélendő német vezetőket a gázkamra borzalmával szembesíteni. E miatt a hideg tárgyilagosság miatt Európa más államaiban is fenik rá – Irvingre – a fogukat, pontosabban meg nem nevezhető, bizonyos tekintetben vándornak tekinthető európéerek, akik számára a tudományos tények másodrendűek.
David Irving 426 napot töltött magánzárkában, elviselte, amit rámértek, és most itt van, él és ír. Könyve a nagy felismerésekre vezető komoly európai munkák egyike. Az egész háború utáni európai életre nyomasztóan ráfekvő alaphazugság egyik első és talán legfontosabb eseményét, a náci háborús bűnösök nürnbergi perét, annak előkészületeit, lefolyását, befejezését és nyilvánvalóan utóhatását tárgyalja.
Nem azt írja meg, hogy a német náci vezetők nem követtek el égbekiáltó bűnöket, hanem azt, hogy azok, akik elítélték őket, ugyanezeket az emberiség elleni bűnöket szintén elkövették, és csak a győztes jogán ítélkeztek a legyőzött felett. Az amerikai és angol tábornokok, a vezérkar egy része irtózva fordult el a pertől, amikor látta, hogy a szembenálló hadsereg tábornokait, Dönitzet, Keitelt, Jodlt, de még magát Göringet is, a Luftwaffe birodalmi marsallját, a tegnapi harctéri ellenségeket, a katonákat, akik parancsot teljesítettek, rabszíjra fűzik és felakasztják. Különösen az ehhez rendelt bírósági komédia váltott ki belőlük undort. A nagyhatalmak vezetői, Sztalin, Roosewelt és Churchill azonban már a teheráni, a jaltai, majd különösen a casablankai konferenciájukon megegyeztek a bizonyosra vett győzelmük utáni kegyetlen elbánásban, azokban az akasztásokban, amelyeket Nürnbergben bírósági ítélettel igazoltattak. A háborús bűnösség fogalmát itt, ebben a romvárosban alapozták meg, s ezt nemcsak a hazájukban egyébként megválasztott, törvényesen – még ha erőszakosan is – dolgozó politikusokra, vezetőkre terjesztették ki, hanem katonákra és ideológusokra is, írókra, költőkre és újságírókra, mindenkire, akire akarták. Nikitcsenko, a szovjet főügyész mindenkire mindig halált kért. Az elhúzódó per során a legfőbb gondja az volt, hogy a vádlottak, s különösen Göring, akinek eszétől rettegtek, ne tudjon védekezése során a Szovjetunióban elkövetett népirtásokkal védekezni. Leginkább a katyini mészárlást akarta minden erővel letakarni. Nürnbergben minden résztvevő, az angol, az amerikai, a francia, az orosz és természetesen a vádlott német résztvevő előtt világos volt, hogy a katyini nagy erdőségben elkövetett vérfürdőt, l5 ezer lengyel katonatiszt és értelmiségi tarkón lövését Sztalin rendelte el és az NKVD hajtotta végre. Győzelmük után azonban kommunista magátólértetődőséggel a vérengzést a németekre fogták. Évekkel később még Magyarországon is perbe fogtak, kirúgtak az Akadémiáról tudósokat, akik kétségbe merték vonni a szovjet hazugságot. Nem így Nürnbergben a szövetségesek! Itt a nyugatiak segítséget nyújtottak a szovjeteknek a hazugsághoz. Ezzel kezdődött a Nyugat demokratikus hozzájárulása egy teljesen hamis világrend felépítéséhez. A katyini mészárlást a vádlottak nem tudták szóba hozni. Természetesen – írja meg Irving – az amerikaiaknak is voltak a nemzetközi és a hadijogba súlyosan ütköző cselekedeteik. Mire a tárgyalás nagyüzemileg elkezdődött, Hirosimára és Nagaszakira az atombombák is le voltak dobva.
Nürnberg nélkül nincs holokauszt és nincs holokausztipar. Nincs magyar népbíróság és nincs száz meg száz halálos ítélet, de legfőképpen nincs a világ a jóság, az igazságosság és a demokrácia országaira és nincs másfelől bűnös népekre és azoknak bűnös vezetőire felosztva. Irving sohasem a bűnös, gyilkos nácit mentegeti, és senkit nem oldoz fel a koncentrációs táborokban elkövetett kegyetlenségek bűne alól, csak azt írja meg, hogy az ítélkezők maguk is elkövették ugyanazokat a bűnöket, sokszor még nagyobb arányban. Időrendben és személyekre is lebontva végighalad a tárgyalás egész menetén, s még csak különösebben érdekesnek sem találja, hogy az egész tárgyalás során nem történik említés a gázkamrákról. Egyik lágerrel kapcsolatban sem, Auswitzcal kapcsolatban sem. A cián vagy kis dobozokban van, s ruhafertőtlenítésre használják, vagy a náci vezetőktől kell elkobozni, a fogukból vagy a csomagjukból kiszedni, hogy ne lehessenek öngyilkosok akasztásuk előtt. Az áldozatok száma már akkor is – igaz, csak egyetlen forrás szerint – hatmillió. Ez a forrás amerikai. Irving nem ad felmentést amiatt, hogy ezek tífuszjárvány, éhezés vagy tarkón lövés következtében haltak vagy ölettek meg, azonban nem tehet mást, mert a perben a gázkamra nem szerepel a vádak között senkivel szemben sem. Még az egykori táborparancsnokok esetében sem, akik nincsenek is itt ebben a perben, mert már ki vannak végezve, szörnyű kínhalállal, s különben is, itt csak a nagyhalak vannak. Már akik még élnek. Hitler, mint tudjuk, öngyilkos lett, Martin Bormann pedig eltűnt, valószínűleg már ő is halott volt. Másokat pedig csak jóval később sikerül elfogni a nácivadászoknak.
Nikitcsenko mindenkire halált kér, a nürnbergi per gyökerei azonban Amerikába vezetnek. Ezt magyarul elsőnek és óriási erővel Padányi Viktor írta meg az „A nagy tragédia” című művében, jóval Ir-ving előtt. A legyőzött, porig bombázott Németországnak a háború végén a teljes megsemmisüléssel kellett szembenéznie, mert Roosewelt főtanácsadója, a zsidó Morgenthau egy, csak mezőgazdasági termelésre és tengődésre ítélt Németországot akart bosszútól lihegve, és akkora hatással volt Rooseweltre, hogy a nagybeteg, már határozatlan és különben is veszedelmesen németgyűlölő és zsidóbarát elnök hajlott a tanácsára. A Morgenthau-tervet Churchill hevesen ellenezte, Jaltában is, Potsdamban is, Sztalin pedig csak a pipáját szívta. Roosewelt azonban a háború befejezése előtt meghalt, és a helyébe lépő Truman menesztette Morgenthaut. Az eszme azonban fennmaradt, és a háborús bűnösség fogalmát a győztesek a legyőzöttekre kényszerítették. Később minden államnak bele kellett építenie a saját jogrendjébe is. A háborús bűnösség fogalma volt az előfeltétele annak, hogy lehessenek bűnös népek. Rákosi Mátyás ennek alapján mondta bűnös népnek a magyart. A győztesekből lettek az ítélők és a kivégzők, a vesztesekből a lámpavasra felhúzottak és a bebörtönzöttek. A merev egyhangúságot egy orosz író törte meg. Szolzsenyicin fellépéséig, „Gulag Szigetcsoport”-jáig a világ népei vajmi keveset tudtak a szovjet munkatáborokról, a megsemmisítésnek a faggyal, éhezéssel és eszméletlen kegyetlenséggel, közönnyel és nihilizmussal végrehajtott gaztetteiről, mert a túlélők hallgattak, és az a néhány könyv, bátor beszámoló, amit a túlélők közreadtak, nem ellensúlyozhatta a holokausztipar dömpingjét, amely majdnem kizárólag a német náci és olykor a magyar nyilas kegyetlenségekről szólt. Amelyek természetesen, ezt senki sem tagadja, léteztek és büntetést érdemelnek. De talán nem a gulag létrehozóitól, Német- és Magyarország őreitől és gyilkosaitól, ügyészeitől és bíráitól, a gulag rendszerének fenntartóitól, kiszolgálóitól és hallgatólagos nyugati támogatóitól.
Ma is ebben a hazug világrendben élünk. A háborús bűnösség vádja időnként átalakul szélsőségesség, antiszemitizmus vagy nacionalizmus vádjává. Valamilyen váddá, amivel a hatalmon lévő illeti a hatalmon nem lévőt. Az Árpád-sávos zászlótól való félelem, mint hatalmi eszköz – ad abszurdum értve – Nürnbergben keletkezett. Még mindig a katyini vérengzés valódi elkövetőit és azokat védelmezik vele, akik ebből a hazugságból, ebből a hamis világképből szerezték, táplálták fel naggyá a hatalmukat. Nürnbergből vagyon, politikai erő, államirányítás, a kultúra és a tömegkultúra fölötti szinte korlátlan rendelke-zés származott. Nem a nácik mentegetéséről – Irving sem ezt teszi –, hanem az elítélők hasonló, olykor nagyobb mérvű bűnösségéről van szó. A Németország fölött aratott 1945-ös győzelem és utána a nürnbergi per nem igazolja sem a vietnami háborút, sem az iraki népirtást, sem pedig, különösen nem a palesztinok kiirtását. A Nyugat valamikor demokrácia volt, valamikor az XIX. században, az első világháborúig, most már azonban egy súlyos hazugságokkal, bűnrészességgel és önmagával szembeni vétésekkel terhelt demokráciának mondhatjuk. Lassan kiderül, hogy Európa nem nyert, amikor 1944–45-ben legyőzte Németországot, hanem mert ismét nem tudott jó és igazságos békét teremteni, vesztett. Európa fölött, akár tetszik, akár nem, ma Amerika rendelkezik. De már Amerika sem demokrácia. Egy birodalom, amelynek Bush lehet az elnöke, nem lehet demokrácia. A médiauralom nem demokrácia. A holokauszttagadás törvényi tiltása, amiért Irvinget elítélték, a legdurvább cenzúratörvény.
Ezért kezdődött aztán kabarés jellegű prüszkölés Irving magyarországi látogatása és könyvének megjelenése, a Hősök terén való szereplése ellen. Ifjú Hegedűst pécézték ki, és jó bolsevik szokásuk szerint saját egyházával akarják elítéltetni, amiért helyet adott színháztermében a könyvbemutatónak. Szászi Júliával, elíráson sokszor rajtakapott bécsi tudósítójukkal előkaptak egy állítólagos bécsi református egyházi vezetőt, aki az osztrák reformátusok nevében tiltakozik Irving budapesti szereplése és református egyházi intézményben való fellépése miatt. E sorok írójának azonban gyanús lett az „osztrák református egyház”, mint olyan. Ausztria ugyanis katolikus ország, aligha lehet olyan apparátussal is rendelkező református gyülekezete, egyházi központja, amelyik ennyire naprakészen figyelemmel tudja kísérni a magyarországi fejleményeket. Miután utánanéztünk a dolognak, kiderült, hogy a hivatkozott egyházi sze-mély, Szászi Júlia riportalanya nem református. Evangélikus. Egy kis bécsi evangélikus gyülekezetben van tisztsége. Az evangélikus kétségtelenül protestáns egyház, annyira azonban aligha protestáns, hogy beleszóljon egy másik ország testvéregyházának életébe. Hazugság az egész, mert kellett egy hír és egy nyomásgyakorlásra okot adó külföldi felháborodást tükröző holokausztipari perpetuum mobile, ami-vel meg lehet félemlíteni Hegedűst, a papokat, a püspököket, a keresztyéneket. Katyin eltitkolása nagy gazemberség volt, egy hamis világképet és egy elnyomó világrendet alapított meg. A Népszabadság és a többi Bécs-Budapest hazugság – pitiáner hazugság. Persze, de hát Nürnberg a kezdet volt, ez pedig már a vég.