Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2019. június 17, hétfő, Laura, Alida és Alina napja van. Holnap Arnold és Levente napja lesz.

Jeles elődeink nyomában

E-mail Nyomtatás

Csáky Károly: Temetőjárás I.

Vajon mi köze lehet a felvidéki Ebecknek Mikszáth Kálmánhoz? A kéméndi temető Szent Antal-kápolnája hogyan függ össze Esztergom vármegyével? Hol pihentek a Hont és Pázmán nemzettség tagjai? – többek között ezekre a kérdésekre találunk választ, ha elolvassuk Csáky Károly felvidék helytörténész Temetőjárás I. c. könyvét, melyet a Duray Miklós elnök nevével fémjelzett Szövetség a Közös Célokért társulás adott ki 2016-ban Pozsonyban.

Csáky Károly helytörténész neve nem ismeretlen olvasóink előtt sem, hiszen írt lapunknak a felvidéki karácsonyi és húsvéti népszokásokról. Amikor megtudtam, hogy új könyvvel jelentkezett, megkértem Pogány Erzsébetet, a Szövetség a Közös Célokért társulás igazgatóját, hogy küldjön egy példányt kiadónk számára, hiszen minden egyes temető némán, de mégis elbeszéli egy adott település múltját. Tény, hogy a legtöbben Mindszentek ünnepén, és halottak napján járnak ki a temetőkbe, meggyújtanak a sírokon egy szál gyertyát, elhelyeznek rajta virágokat, elmondanak egy imát, és továbbállnak. Valljuk be, nem szívesen megyünk ki temetőkbe, valahogy az elmúlással szembesít bennünket. Holott akik nem törődnek őseik emlékével, mit akarnak a jövőtől? De mégis miről árulkodhat egy temető? Aki nézett már régi filmeket, krimiket, tudhatja, hogy a detektív számára sokszor a templomok és a sírkertek adnak támpontot egy-egy ügy felderítésében. Miről regélhet egy temető? A temető képe az országról, a településről is árulkodik, s aki megfigyeli, láthatja, még az országon belül is jócskán vannak eltérések. A temetők, a sírok mesélnek. Egy-egy emberről – kikre talán ma már nem emlékszik senki, még a saját leszármazottja sem –, korokról, közösségekről, a múltról. Mindig úgy éreztem, hogy amikor egy temetőben sétálok, mintha magában a történelemben sétálnék. Kiváló hely a gondolkodásra, az emlékezésre és a megnyugvásra. A halottak hallgatnak, de a sírok beszédesek. A temetők nemcsak egykori emberekről mesélnek, hanem arról is, az utódok hogyan bánnak emlékükkel. Tény, hogy minden ember addig él, amíg el nem felejtik. A síremlék addig, amíg szét nem morzsolja az idő vasfoga. Láttam már csicsás síremlékeket szétmállóban, s piciny, gyommal körülvett sírocskát is friss, tépett vadvirággal díszítve. Sok öreg temető van országunkban, amelyek ugyan nem nyertek műemléki címet (még), de a régi sírkövek nagyon szépek, érdekesek. Nemcsak képzőművészeti remekek találhatók köztük, hanem mesélnek a letűnt idők embereinek gondolkodásáról, hitéről, szokásairól. De lépjük át a trianoni határt, és ismerjük meg Csáky Károly segítségével a felvidéki temetőket. Persze nem mindegyiket, hiszen a könyv is 25 temetőt, temetkezési helyet mutat be.

„A temető nyitott könyve, megszentelt helye, csendes, de mégis beszédes kertje egy-egy település múltjának. A középkorban a templomok köré temették halottaikat, aztán a temetők kikerültek a lakott területről, annak jól látható, általában magasabb pontjára. A kegyelet helyét gyakran felkeresik az elhunytak hozzátartozói, de eljönnek ide a múlt kutatói, a hagyományok tisztelői is. Eme szakrális helyek sok mindenről tanúskodnak és vallanak. Ősi szokásokról, jeles elődökről stb. Látnivaló is akad bőven temetőinkben. Található még itt-ott néhány értékes régi sírjel, művészien megmunkált központi kereszt, építészeti szempontból is kiemelkedő temetőkápolna, régi dinasztiák tagjait rejtő kripta stb. Ma már igen gazdag szakirodalma van a végtisztesség helyének, ám mindig akad feltárni való e téren is. Ilyen szándékkal villantunk fel egyet s mást mindabból, amit e helyeken láttunk, tapasztaltunk. Persze közel sem törekedhettünk a teljességre, nem egy szakmai tanulmányt kívántunk letenni asztalunkra. Csupán a figyelemfelkeltést tartottuk fontosnak” – írja Csáky Károly a könyv bevezetőjében.

Engedtessék meg, hogy ne a könyv sorrendje szerint menjünk végig… Talán a legcélravezetőbb, ha először Mikszáth Kálmánnal kezdjük. És az ebecki temetővel. Ebeck ugyanis Mikszáth nagyszüleinek szeretett faluja, s bizony ez a település is gyakran szerepel a nagy író műveiben. Itteni emlékeinek egész sorát tárja elénk úgy, hogy azokból az emberi szeretet sugárzik, a meghittség és a közelség kellemes légköre árad. De említi a falut Mikszáth Kálmánné is visszaemlékezéseiben. Egy helyütt így idézi férjét: „– Menjünk át Ebeckre, látogassuk meg az öreg K.-ékat, hadd töltsék meg még egyszer a szívemet színültig a szülőim emlékével. Ezek a K.-ék a jobb módú ebecki nemesek közé tartoztak. Egy igen csinos leányuk volt, úgy eladósorban, ők azonban már meglehetős öregnek látszottak. Igen szíves emberek voltak, s én rögtön nagy barátságot éreztem irántuk…” Egy másik helyen ezt olvashatjuk Mauks Ilonától: „Elmentünk búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek…” A szerzőtől megtudjuk, hogy Mikszáth szeretett ebbe a kis faluba járni, különösen fiatal gyerekként. Jött ide naponta az ő „fűzfavessző lovacskáján”, mert mindig várta őt valaki. Jött rimaszombati és selmeci diákként is, mert valami nagyon vonzotta ide. A jó öreg nagymama és kedves meséi vonzáskörében élt Mikszáth kisgyermekkora óta. A nagymama, aki Ebecken lakott, „foszlós kaláccsal, ezüstpiculával és szép meséivel” várta mindig unokáját. „Az én nagymamám – olvassuk az Ebecki délutánok című mesében – a szomszéd faluban lakott, maga vezette kis gazdaságát. Egy jó nekifutamodás egy fűzfavesszőn, és akármikor ott lehettem az ebecki kis házikónál, mely szép akácvirággal volt befuttatva. Tudta, hogy nagyon szeretem a meséket, azokkal édesgetett magához.” Az írót a családtagokon kívül valami más is vonzotta ide. A nagymama mellett az ebecki nemesről, Divényi Józsefről mesélt még nagy szeretettel írásaiban. Viszont az ős síremléke nincs a temetőben, a szerző is Divényi Bertalan sírjára bukkant. Őt 1905-ben temették el 74 éves korában. Bizonyára ismerte őt is Mikszáth, s ő maga is az író novellaalakjait. A Veress család tagjai közül Veress Sándor cs. kir. kapitány sírköve állt még a temetőben. Ő 56 évesen halt meg 1837-ben. A nagyszülőket egyes források szerint Szklabonyán temették el, de a feleség, Mauks Ilona erről másképp vélekedik. Ezt olvashatjuk többek közt a Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései című kiadványban: „Elmentünk búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek, innen gyalog bejöttünk a szklabonyai temetőbe, itt azt mondta Kálmán: Kétszeresen kedves előttem e két temető, mert nemcsak azok feküsznek itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is, akiktől megnyújtását remélem a bevégződése után…” Sajnos, a nagyszülők síremlékét már nem sikerült Csáky Károlynak meglátnia. Ahogy írja: áldozatai lettek azok az érzéketlen temetőrendezésnek.

És akkor itt van Szklabonya. A felújított Mikszáth-háztól nem kell messzire mennünk, mert szemben van vele ma is a temető. A kettőről az író említi egyik novellájában az alábbiakat: „Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, amely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, oly kísérteties volt minden.” A temetőben fekvő „valaki” az író húga, Mariska, akit „virágzó, szép lányként” 17 éves korában ragadott el a halál. A sírkövön ez olvasható: „Itt nyugszik Mikszáth Mariska, édesanyjának öröme. Meghalt életének 17. évében június 11-én 1867. Béke hamvaira.” Az 1995-ben megjelent Mikszáth-könyvemben írtam, hogy bizonyára a Mariska sírköve melletti hant alatt nyugszanak az író szülei is. Itt lehet „a családi kripta”, melyről szintén sokat olvashatunk az elbeszélésekben. Hogy mikor tűnt el a régi sírkert, nem tudjuk. Egy biztos, 1910-ben, Jelfy Gyula képein még látható az a Vasárnapi Újságban.

Nos azóta történt egy s más a szklabonyai temetőben is. Bőhm Andrást, a Mikszáth-ház gondnokát már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy emléket kellene itt állítani az író szüleinek is, akik minden valószínűség szerint Mariska mellett lehetnek eltemetve. Kezdeményezését sokáig akadályozták, a nagy szakemberek azzal utasították őt rendre, hogy nem kell „második Barguzint csinálni”, s majd egykor exhumálni kell az eltemetetteket, illetve el kell végezni azok DNS-tesztjét. Bőhm András hosszas kutakodása, szervezkedése eredményeként végül is elkészíttette a sírkertet; Mikszáth Gyula testvérének budapesti unokája, tehát a Mikszáth szülők dédunokája, Stiedl Károlyné, illetve férje pedig Budapesten megrendelték a sírkövet. A szép vörös márvány emléket tavaly leplezték le, ezzel a szöveggel: „Mixádt János/ 1808–1873/ és neje/ Nemes Veres Mária/ 1823–1873/ Béke hamvaikra”. Pásztor Sándor, a Mikszáth Társaság alelnöke ebből az alkalomból felújíttatta Mariska sírjelét is. Aki tehát ma Szklabonyára zarándokol, mindkét sírjelent szemügyre veheti. Tudjuk, hogy Mikszáth korán elveszítette szüleit: előbb édesapja halt meg 65 éves korában, rá néhány hónapra pedig édesanyját vitte el a kolera 50 évesen. : Apja emlékét így idézi egyik írásában: „Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap… […] Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek azzal a meseszerű szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a szeretet csodálatos valami!” (Cikkek és karcolatok I.) Édesanyja, mint említettük, a pusztító vész áldozata lett, amely a 19. században Szklabonyán kétszer is felütötte a fejét. Az utóbbit így említi az író: „Szegény édesanyámat is ő vitte el – olvassuk A fekete asszony című elbeszélésben. – Mikor megkaptam a levelet, már el volt temetve, a tizenkét éves Gyula öcsém tudósított pár szóval: »Mama meghalt! Ne jöjj haza!«” Mint ismert, Mikszáthot mélyen megrendítette édesanyja halála. Azonnal hazautazott feleségével, Mauks Ilonával, aki így írt az indulás előzményeiről: „Kálmán egészen megzavarodva nézett rám és ekkor kinyílott az ajtó, és az én édes jó anyám lépett be rajta. Kitárt karokkal rohantam feléje, és míg ő egy kézzel magához ölelt, a másik kezét Kálmánnak nyújtotta, és míg gyöngéden beszélt hozzája, ő könnyezve csókolta meg a kezét. Ekkor aztán teljes erővel kitört belőle a sírás; soha férfit még így sírni nem hallottam.” (Mikszáth Kálmánné: Anyját mindenekfelett szerette…” In: Mikszáthtól – Mikszáthról, 1976. 74.1.) Mikszáth döbbenetes szklabonyai beszámolójában pedig ezt olvassuk: „…amint odaértem a vidékünkre, ahol a fekete asszony székhelyét tartotta, mégis megdöbbentett a rettenetes változás, amit okozott. Harangok nem szóltak a falvakban se délre, se estére, a búzák akaratlanul őszültek a fülledt völgyben, alól már új búza zöldült a lepergett szemekből. Az országúton elől-hátul üres koporsókat vittek a szekereken. Az egész világ elmenőben volt…” Szklabonyán általában 2-3 ember halt meg naponta e kellemetlen és veszélyes betegségben. Július 16. és 20-a közt tetőzött a kór; 19-én például kilencen haltak meg, köztük Mikszáth édesanyja is. Lévén a család evangélikus, őt Nagykürtösön anyakönyvezték. Az 1873-ban elhunytak közt, az anyakönyv 84. lapján, a 41. szám alatt jegyezték be a drága mamát, így: „Nemes Veres Mária néhai Mixadt János birtokos özvegye 50 éves.” Született Ebecken, meghalt Szklabonyán. Még halála napján eltemette őt Rafanidesz Károly lelkész. Mikszáthnak természetesen még sok jó barátja, ismerőse is volt a kolera áldozatai közt. Minderről egy másik írásban szólunk még részletesebben. Mikszáth később is el-eljárt családjával a szklabonyai temetőbe testvére és szülei sírjához. Egyik ilyen látogatásukat Mauks Ilona is megörökítette visszaemlékezéseiben. Mint írtra: „Egyszer azonban, amint Szklabonyán a Mikszáth család sírboltjánál álldogáltunk, nagyon megszomorodott, jobban mondva megrémült Kálmán: a sírbolt oldalán a kis Jánoska léptei alatt a föld behorpadt, és a fiúcska egy jókora gödörbe esett. Nem esett semmi baja, még csak meg sem ijedt, de Kálmán arcát hirtelen nagy halványság fogta el. Visszafelé az egész úton szótalan, igen levert volt, és később nekem megvallotta, hogy az az érzése van, hogy a nagyszülők magukhoz óhajtják a kis unokát. Hiába biztatgattam, szidtam össze, ezt a gondolatot soha többé nem tudta elűzni magától.” Sajnos, Mikszáth félelme nem volt hiábavaló: a kis Jánoska később tényleg a nagyszülők után ment.

Szintén eléggé érdekes, a nagycsalomjai pusztatemplom mint temetkezési hely. Nagycsalomja honfoglalás utáni történelmi magva az öregtemplom mellett és annak környékén keresendő, a mai településtől és a mellette áthaladó főúttól északra. Valószínűleg a vidék egyik legrégibb szakrális építménye állt, s a pusztatemplom helyén hajdan egy még régebbi temetkezési kápolnát is emelhettek, ahol a Hont és a Pázmán nemzetség ősei pihentek. S ezt a kápolnát alakították volna át a község létrejötte, illetve gyarapodása után egy középkori templommá. „Ha számításba vesszük, hogy az egykori Csalomjai család tagjai valójában a Hontpázmánok (Hontpázmányok) leszármazottai, akkor talán ez tényleg elképzelhető.” A dombon, pontosabban a romok közt végzett újabb régészeti kutatások alapján feltételezik, hogy Isten itteni hajléka egy még régebbi (pogány kori) temetőre épülhetett. Az is köztudott immár, hogy a 19. század végére romossá vált középkori templomnak kriptája is volt. Az újabb régészeti kutatások alapján fényt derül tehát a templom gótikus temetkezési helyére is. Ez az eredeti templom hajója alatt épült meg 420×480×280 cm-es méretben, az északi falba vezető szellőzőnyílással. Ez a második barokk átalakításokkor készülhetett. Lejárata a gótikus hajórészből nyílott: kilenc lépcső vezetett ide a templomból. A lépcsők szélessége 90 cm. A kripta boltíves volt: keresztboltozatos zárókövének újabban előkerült darabja az értékesebb leletek közé tartozik. A kripta keleti falában, a padlózattól 111 cm magasságban egy 64×84 cm-es falmélyedés is látható, amely valójában egy téglalap alakú fülke, amely szobor vagy szakrális tárgyak elhelyezésére szolgálhatott. Hogy mikortól meddig, kit, kiket temettek ide, egyelőre rejtély. Annyi biztos, hogy a csalomjaiak leszármazottainak jelesebb tagjai is pihenhettek e helyen.

Csáky Károly könyve sajátos témakört jár körül; bemutatja az Ipoly és a Garam mente jó pár falva temetőinek jellegzetes síremlékeit, szakrális emlékeit, az ott nyugvó nevezetes személyiségek életútját a tőle megszokott alapossággal, ugyanakkor olvasmányos stílusban. A címben az I. jelzi, hogy írója folytatja a temetőjárást, a kutatómunkát és a jelenlegi könyvet újabbak követik.

(Csáky Károly: Temetőjárás I.; Szövetség a Közös Célokért; Pozsony, 2016.)

 

M.A.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség